Hajdu Márk: ALÁZAT-Szubjektív gondolatok arról, mit tehet a vadász saját vadászata sikerességéért (Vadvilág Magazin, 2025. november)

Bár hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni a témát, érdemes megvizsgálni, mi az, amit mi magunk tehetünk azért, hogy vadászatunk sikeres legyen. Kényelmes a vadászszerencsére bízni magunkat. Van azonban, ami csak rajtunk múlik, és amit csak mi ronthatunk el.
Első kérdés: mit értünk siker alatt a vadászatban? Ez vadászati kultúránként eltérő. A különbség néha akkora szemléletmódbeli szakadékot képez, hogy nem vagy csak nehezen értjük meg a másik fél gondolkodásmódját a világ másik részén.
Észak-Amerikában a vadászat célja a vadászat megélése, és egy nehezen elejtett vad jelenti az értéket. Hazánkban (és a német vadászati kultúrkörben) a vadászat értéke a vad elejtése, az értékmérő a trófea birtokbavétele. Ezért most én is ezt fogom a siker értékmérőjeként kezelni. Nyitott kérdés, vajon mit veszítünk el a vadászatból csupán ilyen hozzáállásunk miatt.
Legutóbb Kanadában, egy sikeres feketemedve-vadászat után, a vadászat izgalmával a szívünkben beszélgettünk a tűz mellett. Arra terelődött a szó, mi a vadászat sikerének a kulcsa. Milyen a jó terület, a jó kísérő, milyen felszereléssel kell felkészülni egy vadászatra. A legtöbb szó arról esett, mit tehet maga a vadász a saját vadászatáért.
Vendéglátónk elmesélte, nála minden vadászat 1000 pontos értékkel indul. Ebből a megfelelő súllyal levonja a hátráltató tényezőket. Ha az időjárás alkalmatlan a vadásznapok egyharmadában, rögtön mínusz 300 pont. Ha a vendég bizonytalanul lő, azért is levonás jár. Ha hangosan cserkel, ha tétovázik, ha nem megfelelő a felszerelése, mind-mind levonás.
A rendszere szemléletes, és érdemes belegondolni, mennyi múlik rajtunk. Hiszen ha valaki a ma oly divatos, de „susogós” ruhában érkezik egy jávorszarvas-vadászatra, köhög, orrot fúj, esetleg szabad kézből nem mer elvállalni egy 80 méteres lövést, vagy egy alkalmatlan lábbeli miatt a terület felén nem tud cserkelni, mennyi „pontot” veszít a saját vadászatából?!
Könnyen ott találja magát az ember fia-lánya, hogy már csak 150–200 pontja maradt. A középiskolai történelemórák, felelések jutottak eszembe ott, a kanadai vadonban. A gimnáziumban mindig ötösről indultunk, és tudtuk, csak magunknak tudjuk lerontani a jegyünket.
Gyakornokkoromban egy vadászati meghívásra készülve megkérdeztem, mit vigyek magammal. A válasz: „Iratok legyenek nálad és alázat – a többit megoldjuk…” A lényeg ebben rejlik. A felszerelés, a felkészültség alapvető része egy vadászat sikerének, ami nélkül csak végig fogjuk bukdácsolni a vadászatot.
Ennél nehezebben megfogható az alázat, ami – ha lehet – még fontosabb. A természetet nem érdekli, mennyibe került a vadászat, mennyire akarjuk, az pedig végképp nem, hogyan akarjuk mindezt. És sok esetben azt az egyszerű, de jó szándékú vadászkísérőt sem érdekli, akin legalább ennyire múlik a sikerünk.
Nagy kérdés, hogy mennyit tudunk engedni az egónkból. Hogy át tudjuk-e adni magunkat annak a természeti környezetnek, a vadászati rendszernek, amelynek nem a „középpontja”, hanem legfeljebb a része, egy kis fogaskereke leszünk egynéhány napra, ameddig vadászatunk tart. Erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.
Saját felelősségünk ott kezdődik, hogy tisztességesen felkészülünk a vadászatra. Ez az „iratok” rész önmagában fél siker, amivel áthidalhatunk sok olyan tényezőt, amelyek meglepetésként érik azokat, akik az utazás előtt egy-két héttel kezdenek csak ráhangolódni a vadászatra. A felkészülés fontosságával és lépéseivel egész könyvet meg lehetne tölteni.
Érdemes belegondolni, mekkora esélyekkel indul az a vadász egy hegyi vadászaton, aki fél éve nem fogott golyós puskát a kezében. Vagy ha valamelyik dokumentum nincs rendben, és már a repülőre sem engedik fel! Mégis arra invitálom a kedves Olvasót, merüljünk el most együtt abban, hogy mit tehetünk a saját sikerünk érdekében a helyszínen?!
Induljunk messziről, hangolódjunk rá együtt a vadászatra. Közben kialakul, mit jelent az „alázat” egy külföldi vadászaton. Idehaza nagy biztonsággal tudjuk tervezni vadászatainkat. Vadállományunk minősége, mennyisége, a szakszemélyzet hozzáértése erre egyaránt lehetőséget ad. Ha szeretnénk egy 480–500 g-os őzbakot terítékre hozni, akkor az jó eséllyel sikerülni fog.
Talán ez is szerepet játszik abban, hogy a hazai vadásztársadalomban általánosan kialakult az a gyakorlat, hogy a vadász vadat, nem pedig vadászatot vásárol. Pedig nem egy szupermarket polcáról vesszük le a megszokott lisztet vagy olajat (még a boltban sem mindig találjuk a polcon a kívánt terméket).
Más országokban, más természeti környezetben, szabad területi körülmények között teljességgel irreális hozzáállás „vadat vásárolni”. Más a vadfajok viselkedése, területhasználata, hatalmas élőhelyek állnak rendelkezésére stb. Aki nem a vadászatot, hanem vadat akar vásárolni, máris elkövette az első hibát.
Egy jávorbika bőgésben teljesen másképpen viselkedik, mint egy gím. Mégis sokszor a jávortól és a kísérőtől azt várjuk el, azt próbáljuk rájuk erőltetni, amit a gímvadászatból ismerünk. Mintha mi jobban tudnánk, hogyan kell Alaszkában jávorra vadászni. Ha hozzáállásunkból hiányzik az alázat az ottani természeti rendszer iránt, a saját egónk rontja el a saját vadászatunkat.
Sokan határozott elképzeléssel érkeznek arról, hogyan szeretnék a vadászatot kapni. Volt alkalmam megfigyelni, hogy egy ilyen elképzelést miként próbált meg valaki ráerőltetni egy eltérő természeti környezetben, egy eltérő viselkedésű faj esetében egy teljesen másképpen működő vadászati rendszerre és az egyébként jóindulatú, hozzáértő kísérőre.
Az ebből eredő feszültség és konfliktusok sorozata elegendő ahhoz, hogy az egyébként szép és eredményes vadászatot megkeserítse. Ez a hozzáállás gyakorlatilag kimeríti az önszabotázs fogalmát. Ezzel szemben – és szerencsére ez a személetmód a hangsúlyos – sokan képesek a „Go with the flow – Haladni az árral” – hozzáállásra.
A legtöbb esetben a vadászatnak ez a könnyed módja hozza meg a sikert és a vadászatnak olyfajta megélését, amit csak így tudunk átélni. Ha sikerül átadni magunkat az adott vadászatnak, akkor tárja fel azokat az élményeket, amelyek csak ilyen módon juthatnak el hozzánk. Ez a vadászat általános élményét hozhatja el, ha nem vesszük el azt saját magunktól.
Ha a vadászat sikerét a trófeához jutásban mérjük, annak az egyik kulcsszereplője a kísérőnk. Általában a kísérők a világ minden pontján értik a dolgukat. Akadhat kivétel, amit fel kell ismerni és helyén kezelni. De arra a néhány napra, amit az áhított vad elejtésére szánunk, a kísérőnkkel egy csapat leszünk.
Egy csapat, ahol a szakképzett, területet, vadfajt ismerő segítőnk szeretne mindent megtenni a mi sikerünk érdekében. Ez az alapállapot, ami azonban egy sérülékeny rendszer, s a sérüléseket leginkább mi okozhatjuk benne, ezzel magunk generálva saját sikertelenségünket. A legnagyobb hiba, ha alázat nélkül lépünk ebbe a „kapcsolatba”.
Mindennapjainkban gyorsan kapunk visszacsatolást, gyorsan érünk el eredményeket. Sokszor fekete-fehér rendszerekben mozgunk, egy hierarchikus, üzleti alapú világban, ahol a beosztottak engedelmeskednek a fizetésért cserébe, a beszállítók teljesítik a szerződött feltételeket.
A vadászkísérő azonban nem az alkalmazottunk, nem alárendelt munkás, hanem a csapattársunk. Helyismerete, tudása okán ráadásul vezetőnk a csapatmunkában. Sok esetben egyszerű személyiség, mely kapcsolatban nincs helye másnak, csak az őszinte kommunikációnak, a vadászat iránti elszántságnak, bajtársakként, együtt.
Ott, fent a hegyen vagy a szavanna peremén, rá vagyunk utalva erre az emberre. Kizárólag rajta múlik, mennyire leszünk eredményesek. Ha ő is akarja, az már fél siker. Ezt a kísérői akaratot csak mi ronthatjuk el. Ha beosztottként kezeljük, megkérdőjelezzük tapasztalatát és hozzáértését, hogyan várhatnánk el, hogy legalább annyira akarja sikerünket, mint mi magunk?
És máris hallom a választ: „De hát ki van fizetve!” Igen ám, de egyrészt a mi pénzünket nem a kísérő kapja. Másrészt az embert a kísérőben nem papírpénzzel lehet megvásárolni. Ott fent a hegyen a feltétlen bizalom a valuta, a jó szó a váltópénz, ami, ha nincs, akkor nincs – és kész. A sátor oldalán nincs bankkártyaterminál, amin lehúzhatjuk a kártyánkat.
Az értünk dolgozó emberekkel szembeni alázat mellett a természet iránti alázat a vadászatunk másik alapköve. Vendégként érkezünk egy területre, ami jó eséllyel minden szempontból jelentősen eltér a miénktől, az általunk megszokottól. Ahogyan a vadbőség és a tervezhető vadászati rendszerünk elkényeztet bennünket, úgy a Kárpát-medence kiegyenlített, kiszámítható időjárása is.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világ más tájain általánosnak számítanak az extrém körülmények. Kelet-Szibériában egy csendes szeptemberi napon az ötfokos nappali hőmérséklet egy hidegfront hatására hirtelen lehűlhet mínusz húsz fokra. Elképzelhető, hogy egy hóvihar miatt egy hétig nem tud felszállni a repülő.
Az egészet megnehezítik a klímaváltozás okozta, soha nem tapasztalt szélsőségek. Évtizedes rekordok dőlnek meg sorozatosan. Megéltük a déli, afrikai országokat sújtó hétéves szárazságot, majd évtizedek óta nem látott csapadékot hozott az esős évszak. Dél-Afrikában a száraz évszak közepén 3 napig egyhuzamban szakadt az eső.
A második éve szokatlanul meleg nyár és ősz megkavarta a korábban kiszámítható jávorszarvasbőgést, agancstisztítást. Idén májusban Kamcsatkán néhány nap alatt olvadt el a mellig érő hó. Az évtizedek óta nem tapasztalt jelenségek, amelyek néhány naposra szánt vadászataink alatt megtörténhetnek, befolyásolhatják azt, annak eredményességét.
Váratlan helyzetben két dolgot tehetünk: elfogadjuk és csapatként együttműködve megpróbáljuk kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Vagy befeszülve, a helyieket hibáztatva elronthatjuk a saját vadászatunkat. A siker esélye az, amit a magunk javára fordíthatunk, ha elfogadással, együttműködéssel megteszünk mindent a célunk elérése érdekében.
Ha messziről is indultunk, bízom benne, hogy megérkeztünk oda, ahová eleve szerettem volna megérkezni. Hogy elfogadjuk, ha vadászni indulunk, gondunk kell legyen arra, hogy nálunk legyenek az „iratok” és az „alázat”. ALÁZAT – csupa nagybetűvel! És akkor már nagyon sokat megtettünk saját vadászatunk sikerességéért.
A vadászat – éppúgy, mint a szerelem – valójában ige, nem pediglen főnév. Nem olyasvalami, ami van, hanem amiért tenni kell, hogy legyen. Az étteremben rendelünk, elénk teszik a kért ételt, s megesszük. A vadászatban – akárcsak a szerelemben – együtt választjuk ki az alapanyagot: együtt főzünk, együtt fűszerezünk, s végül olyan lesz, amilyenre együtt készítjük el. És ha nem ízlik a főztünk…?!

Vadászutak Kft.-Hajdu Márk