Megszállott világutazó- és jávorszarvas vadászok körében él egy legenda egy távoli, szibériai vidékről, amit egy Magadan nevű városon keresztül lehet elérni. Messze, keleten, Alaszkától nem is olyan messze, a Sarkkörön van egy Közép-Európányi terület, ahol hatalmas jávor bikák élnek, meseszerű állománysűrűségben, egy olyan érintetlen vadonban, melyről azt gondolnánk, a Földünknek már nem is létezik ilyen szeglete.
Természetesen nem árulunk el nagy titkot, hogy minket is elért ennek a vadászterületnek a legendája és biztosak voltunk benne, hogy mint minden legendának, ennek is van alapja. Van valahol egy vérbeli, foxivérű, orosz jávor vadász, aki bepillantást engedhet nekünk abba a világba, amelyről Széchenyi Zsigmond – Alaszkában vadásztam című könyve óta mindannyian csak álmodni mertünk. Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy most testközelbe hozhatjuk ezt a legendát, hiszen négy honfitársunk már biztosan él kis hazánkban, aki megjárta ezt az ellentmondást nem tűrő, lélegzetelállító ősvadont.
Közel húsz év a vadásztatásban világszerte, megannyi, már barátinak mondható kapcsolat idehaza és több tucat országban, és egy kis szerencse kellett ahhoz, hogy megtaláljuk azt a vadászkísérőt, aki a tajgán él és vadásztat már hosszú évtizedek óta. És azt a segítőnket, aki köztünk, és a szibériai jeges folyóvidéken élő vadásztatónk között rendíthetetlenül tartotta a kapcsolatot. Mindennek immár négy éve, hiszen hosszas előkészítő munka után az expedíciónak is beillő vadászatot először meghiúsította a Covid-járvány két éven keresztül. Majd következett két év, amikor az orosz-ukrán háború szabta gátját ennek a mesebeli vadászatnak. Idén végül sikerült megtalálni a módját annak, hogy a háború ellenére – kerülő úton -, de eljuthassunk Oroszország eme hatalmas, de alig ismert vidékére. Vízumot is sikerült szerezni azon bátor és kitartó vendégeinknek, akiket nem rettentett el az évek óta tartó várakozás, a hosszú, négy napig tartó utazás (csak oda), melyből végül egy teljes hét kerekedett. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen mindeközben ismeretlenül is kitartott mellettünk vadásztatónk, aki évről évre várt bennünket, velünk együtt kereste a lehetőségét a kijutásnak. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a világ ezen háborítatlan táján még az a néhány vadász sem fordulhatott meg, aki a jávor bőgés kétszer két hete alatt szerencsét próbálhat. Négy év kíméletet kapott a terület és a bikák is, ami izgalmunkat, várakozásainkat és reményeinket csak növelte.
A készülődés izgalma ez esetben össze sem hasonlítható a legtöbb vadászatéval. Itt minden otthon felejtett vagy éppen feleslegesen odakészített tárgynak tétje van. Természetesen hosszas egyeztetés előzte meg a felszerelés összeállítását, rengeteg hasznos tanácsot kaptunk. Gondoljunk csak bele, milyen alaposan kell a felszerelést összeállítani egy olyan, kéthetes vadászatra, ahol alapvetően nulla fok körüli hőmérséklet vár ránk, de ha jön egy hidegfront, mínusz húsz fokra ébredünk reggel. A folyóparton, a kavics hordalékon, egy sátorban. Vadásztatónk végül ugyanazt tanácsolta, amit gyakornok koromban az első vadászatom előtt a nyugdíj előtt álló erdész:
„Csak az iratok legyenek nálad és alázat, a többit megoldjuk.”
Ifjú, süldő koromban nem is gondoltam, hogy egy szibériai út fogja megmutatni a vadászat és a természet iránti alázat igazi fontosságát. Végül egy táskával és egy hátizsákkal útnak indultunk a világ másik felére. Három kalandvágyó vendégünkkel annyit tudtunk, hogy három nap alatt elérhetjük Magadan városát, ahonnan már helyi segítőink kezében leszünk. Magadan az Ohotszki-tenger partján álló város száz éve sem létezik. Alapítása után hosszú évtizedekig a szibériai munkatáborok elosztó állomása volt, az a mondás járja, hogy ide önszántából senki nem jött, ide mindenkit csak hoztak. Hát, mi önszántunkból érkeztünk meg ide, hosszú napokig tartó repülőút után.
Az alaptábor a Sarkkör közelében fekszik, egyelőre több, mint ezer km választott el minket a vadászterülettől. A kísérőnk által szervezett teherszállító repülőgép néhány napig sajnos nem tudott velünk felszállni, mert az az utolsó, murvás kis leszállópálya, ahol még landolni tudtunk, messze, fent Északon, egyelőre elérhetetlen cél volt az időjárás miatt. Míg vártunk az időjárás jobbra fordulására, vendéglátóink laposhal horgászattal kedveskedtek nekünk. Az Ohotszki-tenger jeges vizén, messze elhagyva a sziklákon minket figyelő lunda kolóniát, sorra fogtuk a laposhalakat, metsző szélben, esőben. Kis ízelítőt kapva abból, ami az igazi vadonban ránk vár. Ott nem tudunk előle a hajó kabinjába húzódni, nap végén nem vár majd bennünket kényelmes hotelszoba.
Végül a teherszállító gép motorjai felzúgtak, a levegőbe emelkedtünk a tábori ellátmánnyal egy raktérben utazva és néhány órányi repülés után landoltunk a legészakibb ponton, amit még el tudtunk érni repülőgépen. Hat napja voltunk úton, mikor az áztató esőben pakoltuk át felszerelésünket a repülőről azokra a motorcsónakokra, melyekkel még 6-7 órányi út várt ránk a folyón. Innentől nincsenek utak, nem járhatók az erdők, egyedül a folyó nyit nekünk utat. Tavasztól őszig motorcsónakkal, télen pedig motoros szánnal járható Szibéria összes fő útvonala, a folyók hálózata, mely a hegyekből alázúduló, kristálytiszta, jeges vizet viszi rendíthetetlenül, szabályozatlanul a tenger felé. Az éppen áradó folyón ránk esteledett, már nem értük volna el a biztonságot nyújtó alaptábort, ezért a folyóparton táborozva töltöttük az éjszakát. Vacsorára jobbára a magunk fogta sarki péreket sütöttük meg. Bár még csak úton voltunk álmaink felé, kezdett realizálódni, amivel vadásztatónk útnak indított bennünket. Azt mondta, ez a hely nem vár semmit és nem ígér semmit, nem tudjuk kiszámítani, mi vár a folyó következő kanyarján túl, mi vár ránk holnap. A mondatokat ugyan hallottuk korábban, mégis aznap, a folyóparton az esőben jöttünk igazán rá, hogy itt nem mi irányítunk. Itt alázat nélkül nem jutunk előrébb.
Másnap folytattuk utunkat a folyón felelé, mikor az egyik folyókanyarulat olyan képet tárt elénk, mely pofonként tudatosította, a VADON-t járjuk. Egy hatalmas medve próbált leteríteni egy jávor bikát, mely megtépve bár, de még ellen állt a medve iszonyatos erejű támadásának. A medve jöttünkre elmenekült, mi pedig meg tudtuk váltani szenvedésétől a bikát. Ezzel egyúttal feltöltöttük a tábor friss hús készleteit is. Aznap sikerült elérnünk az alaptábort, mely két folyó találkozásánál került kialakításra, kényelmes rönkházai, orosz szaunája biztos menedék a legzordabb körülmények között is. Ez az egyszerű kényelem nem tarthat azonban sokáig, hiszen vadászni jöttünk. Másnap csapatokra oszlottunk, ki-ki a saját folyószakaszán próbálhat szerencsét. Újabb egy napi motorcsónakút kellett ahhoz, hogy végül megérkezzünk a vadászterületre, immár magunk mögött hagyva minden kényelmet, minden felesleges felszerelést. Ezer km-en belül nincs körülöttünk ember, nincsenek járművek vagy utak. Magunkra maradtunk egy olyan érintetlen ősvadonban, ahol még annyi aranyásót, prémvadászt, vagy a világ elől menekülő embert sem találni, mint Alaszkában. Itt nincs senki!
Egy igazi kaland vette kezdetét, mostanra talán mindannyiunkban tudatosult, itt mi vagyunk egy rendszer része, amiben akkor lehetünk sikeresek, egyáltalán akkor élhetjük túl, ha feladjuk minden emberi gőgünket és minden erőnket összpontosítva koncentrálunk az előttünk álló feladatra; megtalálni a nagy bikát. Ehhez minden speciális körülmény és felszerelés is adott volt. Alacsony merülésű, 220 lóerős motorcsónakjainkon naponta hosszú szakaszokat tudtunk bejárni a folyón, ezzel növelve esélyeinket a találkozásra. Velünk volt Jack, a szibériai lajka, aki elképesztő érzékkel kereste és állította a vadat, legyen szó jávorszarvasról vagy medvéről. Időnként gyalogosan vágtunk neki a moha- és áfonya borította vörösfenyő ligeteknek, vagy épp a zsombékos ártéri füzeseknek. Minden lépésért meg kell küzdeni, térdig, combközépig merül benne az ember, nehéz a járás az úttalan bozótban. Sokszor napi 10-20 km-t kell így megtenni, ott, ahol minden lépés az itthoni erőfeszítés sokszorosát követeli. És egyszercsak felhangzik négylábú vadásztársunk állóra csaholása, nincs idő keresni a lépések helyét, nincs idő fáradtnak lenni, a kutya számít ránk, a bika reménye hajt előre fájdalomtól feszülő combokkal, égő tüdővel, az esőben. De csak egy tehén a borjával. Lehet, hogy életükben először és utoljára látnak most embert, nem értik az egészet. Csak addig visszaérnünk egy órába telik, ahonnan a kutyát meghallottuk. A motorcsónakhoz visszaérni a legszebb ajándék aznap és bár az eső nem enged, a tűz melege, a meleg vacsora ígérete tompítja figyelmünket visszafelé. Ahogy régi, visszatérő vendégünk, vadászbarátunk mondta a tábortűz mellett elmélázva: „Nem puliszkának való vidék ez”!
Eközben Fekete István szavai visszhangoztak a fülemben a Téli berekből: „A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti.”
A napjaink így telnek, miközben minden tiszta és egyszerű lesz körülöttünk. Nem vesznek körül felesleges tárgyak, felesleges gondolatok. A víz olyan tiszta, hogy a patakból, a lábunk alól isszuk. Nem ugat kutya a távolban, nem hallani autó- vagy vonat zaját, felettünk még repülő sem repül, a levegő tiszta, és olyan csend honol, amilyet elképzelni sem lehet. Az eső rendíthetetlen, mi pedig részei leszünk a rendszernek. Kicsiny részei, mint a falevél, amit az áradó folyó hoz, kitudja honnan. És csak így van nekünk is esélyünk a sikerre, ha felfekszünk az árra, hagyjuk, hogy dobáljon kedve szerint és oda fog vinni, ahova amúgy is tartunk.
Alkalmazkodnunk kell a jávor viselkedéséhez. Reggel és késő délutántól estig táplálkozik. Ilyenkor az egyébként kitűnő hallását eltompítja a rágás zaja. A reggeli-, és esti, egyenletesen fújó, egyirányú szél tovább segíti esélyeinket a nap közbeni, folyton forgó széllel szemben. Ezért többnyire reggel addig megyünk felfelé a folyón, ameddig csak tudunk, majd kora délután röviden ideiglenes tábort ütünk, ebéddel egybekötött megfigyelés után pedig elindulunk lassan a folyással ereszkedve vissza a táborig. Naponta így négy-öt bikát is meg tudtunk nézni, lövéshez jutni azonban nem könnyű. Gyakorlatilag másodpercekben mérhető, míg a bikát a folyóparton lőtávon belül látjuk. Szabad kézből, a vízen úszó csónakról kell a lövést leadni, vagy a partra ugorva, de szintén szabad kézből lőni.
Közben az időjárás bekényszerített minket egy rönkházba, mely az egyetlen menedék volt 150 km-en belül. Egy napunk ment rá, hogy a tábort elbontva, eljussunk a kunyhóig, majd azt elfoglaljuk. Évtizedekkel korábban egy rénszarvas tenyésztő falu állt itt, az egyik házat (az üzletet) sikerült hosszú évek alatt lakhatóvá tenni. Most ugyan egy medve megelőzött bennünket, alaposan tönkretette a kunyhót, de néhány ablak és a teljes berendezés megjavítása után menedékre leltünk.
Minden felkészülés, erőfeszítés, minden szerencsésnek vagy szerencsétlennek hitt pillanat végül egy tökéletes lehetőségben összpontosul. A motorcsónak lassan csorog, amikor hirtelen előbukkan egy homokpadon egy elképzelhetetlenül hatalmas bika. A hosszú másodpercek gyorsan peregnek, mire a lövés eldördül, és a bikával együtt újra csend fekszik el a táj felett. Csak állunk némán a nemes vad mellett, miközben csendben valóra váltak egy vadászélet legszebb álmai.
Barátunknak végül igaza lett, Szibéria nem az a hely, ahol kiszámítható kotta alapján játszhatjuk el ugyanazt a szimfóniát újra és újra. De a nekünk megadatott hat vadásznap alatt három kitartó vendégünknek köszönhetően a teríték összesen öt jávor bika és két barna medve lett. Ez előtt a világ bármely részén kalapot emelnének. Itt, Földünk egyik utolsó érintetlen vadonjában minden mentális és fizikai kitartásra, az összes szerencsés és balszerencsés eseményre szükség volt ahhoz, hogy végül sikerre jusson csapatunk.