Vadászutak Kft.-Hajdu Márk

Hajdu Márk: ALÁZAT-Szubjektív gondolatok arról, mit tehet a vadász saját vadászata sikerességéért (Vadvilág Magazin, 2025. november)

Bár hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni a témát, érdemes megvizsgálni, mi az, amit mi magunk [...]

01
nov

Hajdu Márk: Vadászatszervezési kisokos-Külföldi vadászatok szervezése, és ami mögöttük van (Nimród vadászújság, 2024. július)

Kilépve hazánk határaival megjelölt korlátai közül, a vadászat egy új világa tárul elénk. Ennek a [...]

01
júl

Hajdu Márk: Magadan-Ahol a legenda valóra válik (Vadvilág Magazin, 2024. tavasz)

Megszállott világutazó- és jávorszarvas vadászok körében él egy legenda egy távoli, szibériai vidékről, amit egy [...]

21
máj

Hajdu Márk: Bezoár kőszáli kecske vadászat Törökországban (Nimród Vadászújság, 2022. december)

Egy mese a véletlenekről, vagy éppen arról, hogy nincsenek véletlenek? Arról, hogy a kitartó vadász [...]

01
dec

Vadászutak Kft.-Hajdu Márk

Természetesen nem árulunk el nagy titkot, hogy minket is elért ennek a vadászterületnek a legendája és biztosak voltunk benne, hogy mint minden legendának, ennek is van alapja. Van valahol egy vérbeli, foxivérű, orosz jávor vadász, aki bepillantást engedhet nekünk abba a világba, amelyről Széchenyi Zsigmond – Alaszkában vadásztam című könyve óta mindannyian csak álmodni mertünk. Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy most testközelbe hozhatjuk ezt a legendát, hiszen négy honfitársunk már biztosan él kis hazánkban, aki megjárta ezt az ellentmondást nem tűrő, lélegzetelállító ősvadont.

Közel húsz év a vadásztatásban világszerte, megannyi, már barátinak mondható kapcsolat idehaza és több tucat országban, és egy kis szerencse kellett ahhoz, hogy megtaláljuk azt a vadászkísérőt, aki a tajgán él és vadásztat már hosszú évtizedek óta. És azt a segítőnket, aki köztünk, és a szibériai jeges folyóvidéken élő vadásztatónk között rendíthetetlenül tartotta a kapcsolatot. Mindennek immár négy éve, hiszen hosszas előkészítő munka után az expedíciónak is beillő vadászatot először meghiúsította a Covid-járvány két éven keresztül. Majd következett két év, amikor az orosz-ukrán háború szabta gátját ennek a mesebeli vadászatnak. Idén végül sikerült megtalálni a módját annak, hogy a háború ellenére – kerülő úton -, de eljuthassunk Oroszország eme hatalmas, de alig ismert vidékére. Vízumot is sikerült szerezni azon bátor és kitartó vendégeinknek, akiket nem rettentett el az évek óta tartó várakozás, a hosszú, négy napig tartó utazás (csak oda), melyből végül egy teljes hét kerekedett. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen mindeközben ismeretlenül is kitartott mellettünk vadásztatónk, aki évről évre várt bennünket, velünk együtt kereste a lehetőségét a kijutásnak. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a világ ezen háborítatlan táján még az a néhány vadász sem fordulhatott meg, aki a jávor bőgés kétszer két hete alatt szerencsét próbálhat. Négy év kíméletet kapott a terület és a bikák is, ami izgalmunkat, várakozásainkat és reményeinket csak növelte.

A készülődés izgalma ez esetben össze sem hasonlítható a legtöbb vadászatéval. Itt minden otthon felejtett vagy éppen feleslegesen odakészített tárgynak tétje van. Természetesen hosszas egyeztetés előzte meg a felszerelés összeállítását, rengeteg hasznos tanácsot kaptunk. Gondoljunk csak bele, milyen alaposan kell a felszerelést összeállítani egy olyan, kéthetes vadászatra, ahol alapvetően nulla fok körüli hőmérséklet vár ránk, de ha jön egy hidegfront, mínusz húsz fokra ébredünk reggel. A folyóparton, a kavics hordalékon, egy sátorban. Vadásztatónk végül ugyanazt tanácsolta, amit gyakornok koromban az első vadászatom előtt a nyugdíj előtt álló erdész:

„Csak az iratok legyenek nálad és alázat, a többit megoldjuk.”

Ifjú, süldő koromban nem is gondoltam, hogy egy szibériai út fogja megmutatni a vadászat és a természet iránti alázat igazi fontosságát. Végül egy táskával és egy hátizsákkal útnak indultunk a világ másik felére. Három kalandvágyó vendégünkkel annyit tudtunk, hogy három nap alatt elérhetjük Magadan városát, ahonnan már helyi segítőink kezében leszünk. Magadan az Ohotszki-tenger partján álló város száz éve sem létezik. Alapítása után hosszú évtizedekig a szibériai munkatáborok elosztó állomása volt, az a mondás járja, hogy ide önszántából senki nem jött, ide mindenkit csak hoztak. Hát, mi önszántunkból érkeztünk meg ide, hosszú napokig tartó repülőút után.

Az alaptábor a Sarkkör közelében fekszik, egyelőre több, mint ezer km választott el minket a vadászterülettől. A kísérőnk által szervezett teherszállító repülőgép néhány napig sajnos nem tudott velünk felszállni, mert az az utolsó, murvás kis leszállópálya, ahol még landolni tudtunk, messze, fent Északon, egyelőre elérhetetlen cél volt az időjárás miatt. Míg vártunk az időjárás jobbra fordulására, vendéglátóink laposhal horgászattal kedveskedtek nekünk. Az Ohotszki-tenger jeges vizén, messze elhagyva a sziklákon minket figyelő lunda kolóniát, sorra fogtuk a laposhalakat, metsző szélben, esőben. Kis ízelítőt kapva abból, ami az igazi vadonban ránk vár. Ott nem tudunk előle a hajó kabinjába húzódni, nap végén nem vár majd bennünket kényelmes hotelszoba.

Végül a teherszállító gép motorjai felzúgtak, a levegőbe emelkedtünk a tábori ellátmánnyal egy raktérben utazva és néhány órányi repülés után landoltunk a legészakibb ponton, amit még el tudtunk érni repülőgépen. Hat napja voltunk úton, mikor az áztató esőben pakoltuk át felszerelésünket a repülőről azokra a motorcsónakokra, melyekkel még 6-7 órányi út várt ránk a folyón. Innentől nincsenek utak, nem járhatók az erdők, egyedül a folyó nyit nekünk utat. Tavasztól őszig motorcsónakkal, télen pedig motoros szánnal járható Szibéria összes fő útvonala, a folyók hálózata, mely a hegyekből alázúduló, kristálytiszta, jeges vizet viszi rendíthetetlenül, szabályozatlanul a tenger felé. Az éppen áradó folyón ránk esteledett, már nem értük volna el a biztonságot nyújtó alaptábort, ezért a folyóparton táborozva töltöttük az éjszakát. Vacsorára jobbára a magunk fogta sarki péreket sütöttük meg. Bár még csak úton voltunk álmaink felé, kezdett realizálódni, amivel vadásztatónk útnak indított bennünket. Azt mondta, ez a hely nem vár semmit és nem ígér semmit, nem tudjuk kiszámítani, mi vár a folyó következő kanyarján túl, mi vár ránk holnap. A mondatokat ugyan hallottuk korábban, mégis aznap, a folyóparton az esőben jöttünk igazán rá, hogy itt nem mi irányítunk. Itt alázat nélkül nem jutunk előrébb.

Másnap folytattuk utunkat a folyón felelé, mikor az egyik folyókanyarulat olyan képet tárt elénk, mely pofonként tudatosította, a VADON-t járjuk. Egy hatalmas medve próbált leteríteni egy jávor bikát, mely megtépve bár, de még ellen állt a medve iszonyatos erejű támadásának. A medve jöttünkre elmenekült, mi pedig meg tudtuk váltani szenvedésétől a bikát. Ezzel egyúttal feltöltöttük a tábor friss hús készleteit is. Aznap sikerült elérnünk az alaptábort, mely két folyó találkozásánál került kialakításra, kényelmes rönkházai, orosz szaunája biztos menedék a legzordabb körülmények között is. Ez az egyszerű kényelem nem tarthat azonban sokáig, hiszen vadászni jöttünk. Másnap csapatokra oszlottunk, ki-ki a saját folyószakaszán próbálhat szerencsét. Újabb egy napi motorcsónakút kellett ahhoz, hogy végül megérkezzünk a vadászterületre, immár magunk mögött hagyva minden kényelmet, minden felesleges felszerelést. Ezer km-en belül nincs körülöttünk ember, nincsenek járművek vagy utak. Magunkra maradtunk egy olyan érintetlen ősvadonban, ahol még annyi aranyásót, prémvadászt, vagy a világ elől menekülő embert sem találni, mint Alaszkában. Itt nincs senki!

Egy igazi kaland vette kezdetét, mostanra talán mindannyiunkban tudatosult, itt mi vagyunk egy rendszer része, amiben akkor lehetünk sikeresek, egyáltalán akkor élhetjük túl, ha feladjuk minden emberi gőgünket és minden erőnket összpontosítva koncentrálunk az előttünk álló feladatra; megtalálni a nagy bikát. Ehhez minden speciális körülmény és felszerelés is adott volt. Alacsony merülésű, 220 lóerős motorcsónakjainkon naponta hosszú szakaszokat tudtunk bejárni a folyón, ezzel növelve esélyeinket a találkozásra. Velünk volt Jack, a szibériai lajka, aki elképesztő érzékkel kereste és állította a vadat, legyen szó jávorszarvasról vagy medvéről. Időnként gyalogosan vágtunk neki a moha- és áfonya borította vörösfenyő ligeteknek, vagy épp a zsombékos ártéri füzeseknek. Minden lépésért meg kell küzdeni, térdig, combközépig merül benne az ember, nehéz a járás az úttalan bozótban. Sokszor napi 10-20 km-t kell így megtenni, ott, ahol minden lépés az itthoni erőfeszítés sokszorosát követeli. És egyszercsak felhangzik négylábú vadásztársunk állóra csaholása, nincs idő keresni a lépések helyét, nincs idő fáradtnak lenni, a kutya számít ránk, a bika reménye hajt előre fájdalomtól feszülő combokkal, égő tüdővel, az esőben. De csak egy tehén a borjával. Lehet, hogy életükben először és utoljára látnak most embert, nem értik az egészet. Csak addig visszaérnünk egy órába telik, ahonnan a kutyát meghallottuk. A motorcsónakhoz visszaérni a legszebb ajándék aznap és bár az eső nem enged, a tűz melege, a meleg vacsora ígérete tompítja figyelmünket visszafelé. Ahogy régi, visszatérő vendégünk, vadászbarátunk mondta a tábortűz mellett elmélázva: „Nem puliszkának való vidék ez”!

Eközben Fekete István szavai visszhangoztak a fülemben a Téli berekből: „A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti.”

A napjaink így telnek, miközben minden tiszta és egyszerű lesz körülöttünk. Nem vesznek körül felesleges tárgyak, felesleges gondolatok. A víz olyan tiszta, hogy a patakból, a lábunk alól isszuk. Nem ugat kutya a távolban, nem hallani autó- vagy vonat zaját, felettünk még repülő sem repül, a levegő tiszta, és olyan csend honol, amilyet elképzelni sem lehet. Az eső rendíthetetlen, mi pedig részei leszünk a rendszernek. Kicsiny részei, mint a falevél, amit az áradó folyó hoz, kitudja honnan. És csak így van nekünk is esélyünk a sikerre, ha felfekszünk az árra, hagyjuk, hogy dobáljon kedve szerint és oda fog vinni, ahova amúgy is tartunk.

Alkalmazkodnunk kell a jávor viselkedéséhez. Reggel és késő délutántól estig táplálkozik. Ilyenkor az egyébként kitűnő hallását eltompítja a rágás zaja. A reggeli-, és esti, egyenletesen fújó, egyirányú szél tovább segíti esélyeinket a nap közbeni, folyton forgó széllel szemben. Ezért többnyire reggel addig megyünk felfelé a folyón, ameddig csak tudunk, majd kora délután röviden ideiglenes tábort ütünk, ebéddel egybekötött megfigyelés után pedig elindulunk lassan a folyással ereszkedve vissza a táborig. Naponta így négy-öt bikát is meg tudtunk nézni, lövéshez jutni azonban nem könnyű. Gyakorlatilag másodpercekben mérhető, míg a bikát a folyóparton lőtávon belül látjuk. Szabad kézből, a vízen úszó csónakról kell a lövést leadni, vagy a partra ugorva, de szintén szabad kézből lőni.

Közben az időjárás bekényszerített minket egy rönkházba, mely az egyetlen menedék volt 150 km-en belül. Egy napunk ment rá, hogy a tábort elbontva, eljussunk a kunyhóig, majd azt elfoglaljuk. Évtizedekkel korábban egy rénszarvas tenyésztő falu állt itt, az egyik házat (az üzletet) sikerült hosszú évek alatt lakhatóvá tenni. Most ugyan egy medve megelőzött bennünket, alaposan tönkretette a kunyhót, de néhány ablak és a teljes berendezés megjavítása után menedékre leltünk.

Minden felkészülés, erőfeszítés, minden szerencsésnek vagy szerencsétlennek hitt pillanat végül egy tökéletes lehetőségben összpontosul. A motorcsónak lassan csorog, amikor hirtelen előbukkan egy homokpadon egy elképzelhetetlenül hatalmas bika. A hosszú másodpercek gyorsan peregnek, mire a lövés eldördül, és a bikával együtt újra csend fekszik el a táj felett. Csak állunk némán a nemes vad mellett, miközben csendben valóra váltak egy vadászélet legszebb álmai.

Barátunknak végül igaza lett, Szibéria nem az a hely, ahol kiszámítható kotta alapján játszhatjuk el ugyanazt a szimfóniát újra és újra. De a nekünk megadatott hat vadásznap alatt három kitartó vendégünknek köszönhetően a teríték összesen öt jávor bika és két barna medve lett. Ez előtt a világ bármely részén kalapot emelnének. Itt, Földünk egyik utolsó érintetlen vadonjában minden mentális és fizikai kitartásra, az összes szerencsés és balszerencsés eseményre szükség volt ahhoz, hogy végül sikerre jusson csapatunk.

Vadászutak Kft-Hajdu Márk

Nem is olyan régen, a török-szíriai határhoz közel, fent, 2500 méter felett esett mindez. Ott, ahol a sziklák között, a kőgörgeteges lejtőkön csak kövirózsa él, bonsai-méretű mandulafák dacolnak a széllel és a hóval; és persze a bezoár kőszáli kecskék is erre találhatóak. De ne rohanjunk ennyire előre! Kezdjük az elején, hogy az olvasó mindjárt eldönthesse, hisz-e a véletlenekben vagy sem?

Azt mondják, az első különleges és mindig emlékszik majd rá az ember. Így voltam én is az első külföldi, kísért vadászattal, ami ennél különlegesebbre már nem is sikerülhetett volna. Első munkanapomon Paller Attila, a Vadászutak Kft. vezetője a tőle megszokott lelkesedéssel fogadott és belevetettük magunkat az előttünk álló vadászatok átbeszélésébe. Ez azonban nem húzódhatott el, hiszen készülnöm kellett az első utamra, másnap indult a gépünk! „Ja, nem mondtam volna? Mélyvíz, csak úszóknak!” – hangzott fel a bíztatás, de mindketten tudtuk, az Észak-Amerikában eltöltött hivatásos vadász éveim után ezzel nem lesz gond. Régóta visszajáró, ízig-vérig hegyivadász vendégünk pedig látatlanul is garancia volt egy kivételes vadászútra. Egyik bakancslistás vadászatára készültünk, kivételesen kapitális bezoár kőszáli kecske vadászatának megszervezésére kért fel bennünket Törökországban. Bár itt általában hatalmas vadkanok nyomában járunk, a partnerünkkel folytatott beszélgetések bíztatóak voltak: „Van egy terület, „pihent” a világjárvány alatt, nincs közel, egy kis reptérre kell érkeznetek, de van ott fent néhány komoly bak!”.

Összeállt a vadászat, így útnak indultunk a török vadászálom felé, a második munkanapomon! Az utazás végül a lehetőségekhez képest rövid és eseménytelen volt. Partnerünk – azóta már jó vadászbarátunk – várt bennünket a kis reptéren, együtt kávéztak éppen a reptéri rendőrség embereivel. Csodájára jártak a „messzehordó”, hegyivadász puskának, a laikus számára is rögtön nyilvánvaló, hogy minden alkatrésze egy cél érdekében készült és aki a „hátulján” van, csak hegyivadász lehet.

A vadászterületig volt időnk az ismerkedésre, beszélgetni, hiszen a közben leereszkedő tejködben néha csak 5-6 méterre lehetett ellátni. Vendéglátónk már a repülőtéren sokszor elgondolkodva nézett Lászlóra, a vendégünkre, most az autóban pedig együtt próbáltuk kitalálni, vajon honnan ismerhetik egymást? Nagy volt a meglepetés, mikor szinte egyszerre rakták össze a képet; kísérőnk 12 éve – akkor még tolmácsként – első megbízatásán egy magyar vendég bezoár kőszáli kecske vadászatán teljesített szolgálatot és igen, vendégünk volt az a vadász. Eltelt 12 év, egyikük azóta Törökország legjobb vadászterületein vadásztat, már maga kíséri a vadászokat, másikuk pedig vérbeli hegyivadászként járja a világot. Most pedig az én első kísért utamon, az első vendégem újra együtt vadászik azzal a kísérővel, akinek szintén az első vendége volt egykoron. És együtt próbáljuk elejteni azt az öreg kapitális bakot, ami akkor nem sikerült. Ezek a véletlenek, ugye?!

Na, de irány a vadászat, mert bár nagy volt a viszontlátás öröme, közben azt is megtudtuk, hogy a „spotterek”, a helyi hivatásos vadász segítők, megfigyelők már 10 napja járnak egy csapat nyomában a sziklákon, amiben két egészen elképesztően kapitális bak is akad, az egyik ráadásul különleges, a jobb oldali szarv vége befelé kanyarodó. A szállásunk egyébiránt gyönyörű volt, a reggeli bőséges. Aki már járt Törökországban, tudja, miért fogalom a török vendéglátás, különösen velünk, magyarokkal szemben. Minket azonban csak az a két öreg bak foglalkoztatott. Az igazi, hamisítatlan hegyi vadászat minden izgalmával felvértezve indultunk neki az első vadásznapnak. A próbalövés tökéletes volt, az autó pedig reményekkel telve szaladt alattunk fel, egyre csak felfelé. Az idő, március lévén nem volt barátságos, 2000 méter felett a szél sokszor vízszintesen hordta a jeget, a hódarát. Eszembe is jutott Heltay Pista bácsi, akitől még az egyetemen vadászatszervezést tanultam. Mindig azt mondta, hogy „van vadászatra alkalmas és igen alkalmas időjárás”.

Ahogy elértük a megfigyelők csapatát, váratlan meglepetésben volt részünk. A kőszáli kecskék reggeli mozgásuk során épp a megfigyelőink elé értek reggelre. Így előállt az a váratlan szituáció, hogy amikor kiszálltunk az autóból, a kísérőnk csak annyit mondott, „Tessék lőni, 280 méteren vannak és közelednek”. Ami ezután következett, arra senki sem számított, hiszen László, vérbeli vadászemberként kijelentette: Így, az első húsz másodpercben, az autó platójáról nem lövi meg! Vadászni jött és ha már itt vannak előttünk, vadásszunk, menjünk rájuk! A két autónyi török pedig nem értette, hiszen ők tíz napja azon dolgoznak, hogy lövési szituációhoz juttassák a vendéget, aki nem hajlandó élni ezzel. Én pedig ott álltam közöttük, néhány másodpercig megfagyott az egyébként is fagyos levegő. Végül sikerült feloldani a helyzetet. Megegyeztünk abban, hogy nem veszett kárba a tíz napnyi előkészítő munka, ott állt előttünk két elképesztően hatalmas bezoár bak, volt hét napunk vadászni. Nem volt más hátra, mint felszerelkezni – puska, hátizsák és irány a hegy. Igen ám, de rossz szelünk volt, nem mehettünk egyből rá az azóta a gerincen átváltott csapatra. A lábánál meg kellett kerüljük a hegyet, túlmenni rajtuk, megmászni a csúcsot és a gerincen vissza ereszkedni rájuk. Sietnünk kellett, ha még ott akartuk őket találni, ahova átváltani véltük a csapatot, benne a két óriással. A csúcsig egy 300 méteres sziklaoldalt kellett megmászni, erőltetett menetben, puskával, hátizsákkal, miközben a szél jeges lökései nem könnyítették meg a mászást. Égő tüdővel, fájó izmokkal tettük meg az utolsó métereket, ahol is, a csúcsra érve, ebben a barátságtalan, sziklás, jégvihar szaggatta, nevesincs ormon elénk tárult egy virágzó mandulafa. Öreg kora ellenére éppen csak mellig ért, lágy, fehéres szirmait tépte a hódara, mégis egy csepp béke és kifinomultság volt abban a több százezer hektárnyi kietlen, sziklás tájban.

Ámulatunkból kísérőnk rázott fel, előttünk 6-700 méterre ott, azon a párkányon, ott a nagy bak! Az egyik látszik csak, szabályos szarva a vékonyáig ér, mikor büszkén kiállt a sziklaperemre. Rá is csúsztunk, már a szálkereszt is a lapockáján volt, de a lövés nem dördült el. A másik lehet, hogy még ennél is nagyobb, de hol lehetnek? Nemsokkal később vettük észre, már a völgyben a patakon gázolt át a csapat egy részével, ketté váltak. Eközben a mi kecskéink is gyanút fogtak, alattunk az oldalban szél alá kerültek, esélyünk sem lett volna utolérni őket. Itt voltak mindketten. Most hogyan tovább? Kimennek a világból, vagy megtaláljuk őket valahol? A délutánt a környező hegyek, oldalak távcsövezésével töltöttük. Valahol, valamelyik mélyedésben, párkányon ott kell legyenek, nem nyelhette el őket a végeláthatatlan hegyvonulat! Végül, a lővilág utolsó fényeinél, több mint egy kilométer távolságból Shükrü, az egyik megfigyelőnk észrevette az öreget. Pontosabban éppen csak a befelé hajló szarvvége feketéllett a hegygerinc fölé, annak a kis visszahajló szarvnak a sziluettjét lehetett kivenni a lemenő fények hátterében. Óriási volt az öröm, hisz tudtuk, ahol este elfekszenek, hajnalban ott megtaláljuk őket.

Shükrü egyébiránt nyugdíjas korú, igazi hegyi ember, és alig magasabb egy 6 éves gyereknél. Örökké derűs természete, apró termete és sok évtizedes, hegyek között szerzett gyakorlata igazi színfoltja volt a vadászatnak. Legtapasztaltabb kísérőnkről az a legenda járja, hogy oda tud lopódzni a bezoárokhoz, miközben alszanak, és meg tudja őket fogni puszta kézzel.

Másnap reggel – hála két megfigyelő csapatunknak – mindkét bakot alaposan szemügyre vehettünk spektíveinken keresztül. A felemás bakunk egy olyan kanyon oldalába vezette csapatát, amiben reggelre hatalmas szél kerekedett. A távcsöveinket is alig tudtuk kézben tartani. Már éppen azon gondolkodtam, meg tudjuk-e egyáltalán vadászni ilyen körülmények között, amikor megszületett a döntés. A másik, szabályos bakra indulunk, már csak azért is, mert a szarv vastagabbnak tűnt, főleg az alsó felében. Azóta beszéltem a helyiekkel, a felemás öreg megvan még, egy újabb évvel gyarapodott az a különleges, befelé hajló, kaszapengénél is hosszabb szarva.

Nem sok időnk maradt a sorsán gondolkodni, már másztuk is azt a meredek oldalt, ahol reggel, utoljára bíráltuk a másik, nagy kőszáli kecskét. Meg-megállva, távcsövezve másztunk, nehogy egy sziklapárkányon kibukkanva meglepjük a csapatot, vagy felfedjen bennünket egy sasok által figyelmessé tett kecske. Jó széllel cserkeltünk rájuk, loptuk a métereket, míg végül mindössze 220 méterre tőlük, megállva, kicsit kifújva a mászás okozta szívdobogást, a hátizsákról eldördült a lövés. A végeláthatatlan hegyek egymásnak dobálták visszhangját, és mire újra elcsendesedtek a hegyek, egy minden képzeletet felülmúló, kivételesen kapitális bezoár kőszáli bak pihent meg a sziklák között. Miközben a helyiek ölelgetve győzködték egymást, hogy valóság, ami velünk történt – 130 centiméteres szarvának bázisát két tenyeremmel sem értem körbe – abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy első vendégemnek a mi hagyományaink szerint adhattam át a töretet kalapomon.

Miközben egyik kísérőnk vállára vette a 75 kilogrammos vadat, elindultunk lefelé a hegyről. Lépteink könnyűek voltak, élményekkel telve folyt a beszélgetés, az elmúlt napok eseményeinek felidézése. Repülőjáratunk másnapra már nem volt, de nem is bántuk, hiszen vendéglátónk ajándékaképpen egy napot tölthettünk Kappadókia történelmi barlangvárosában.

Azóta László megmászta a Kilimandzsárót, felkészülve hegyivadász karrierjének megkoronázására. A cikk megírásának óráiban éppen Tádzsikisztán ötezer méteres csúcsait járja kapitális marco polo argali után. Bármelyik percben hírt kaphatunk felőle műholdas telefonon keresztül.

Mi pedig egy hete újra együtt vadásztunk török partnerünkkel. Ezúttal két vendégünk ejtette el vadászélete leghatalmasabb remetekanjait, izgalmas cserkelések során.

Törökország, a kivételes vad és vadászatok földje, ahol mosolyogva, tárt karokkal várnak mindenkit, aki „Magyarisztán”-ból érkezik, ahol vadászálmok válnak valóra, és ahol véletlenek márpedig nincsenek!

Vadászutak Kft. – Hajdu Márk