Bezoár kőszáli kecske vadászat, Törökországban
Egy mese a véletlenekről, vagy éppen arról, hogy nincsenek véletlenek? Arról, hogy a kitartó vadász elnyeri méltó jutalmát.
Akár egy tanmese is lehetne, mondjuk Mátyás király korából, de nem az. Nem mese és nem is múltbéli történet, aminek csak a legendája maradt fent!
Nem is olyan régen, a török-szíriai határhoz közel, fent, 2500 méter felett esett mindez. Ott, ahol a sziklák között, a kőgörgeteges lejtőkön csak kövirózsa él, bonsai-méretű mandulafák dacolnak a széllel és a hóval; és persze a bezoár kőszáli kecskék is erre találhatóak. De ne rohanjunk ennyire előre! Kezdjük az elején, hogy az olvasó mindjárt eldönthesse, hisz-e a véletlenekben vagy sem?
Azt mondják, az első különleges és mindig emlékszik majd rá az ember. Így voltam én is az első külföldi, kísért vadászattal, ami ennél különlegesebbre már nem is sikerülhetett volna. Első munkanapomon Paller Attila, a Vadászutak Kft. vezetője a tőle megszokott lelkesedéssel fogadott és belevetettük magunkat az előttünk álló vadászatok átbeszélésébe. Ez azonban nem húzódhatott el, hiszen készülnöm kellett az első utamra, másnap indult a gépünk! „Ja, nem mondtam volna? Mélyvíz, csak úszóknak!” – hangzott fel a bíztatás, de mindketten tudtuk, az Észak-Amerikában eltöltött hivatásos vadász éveim után ezzel nem lesz gond. Régóta visszajáró, ízig-vérig hegyivadász vendégünk pedig látatlanul is garancia volt egy kivételes vadászútra. Egyik bakancslistás vadászatára készültünk, kivételesen kapitális bezoár kőszáli kecske vadászatának megszervezésére kért fel bennünket Törökországban. Bár itt általában hatalmas vadkanok nyomában járunk, a partnerünkkel folytatott beszélgetések bíztatóak voltak: „Van egy terület, „pihent” a világjárvány alatt, nincs közel, egy kis reptérre kell érkeznetek, de van ott fent néhány komoly bak!”.
Összeállt a vadászat, így útnak indultunk a török vadászálom felé, a második munkanapomon! Az utazás végül a lehetőségekhez képest rövid és eseménytelen volt. Partnerünk – azóta már jó vadászbarátunk – várt bennünket a kis reptéren, együtt kávéztak éppen a reptéri rendőrség embereivel. Csodájára jártak a „messzehordó”, hegyivadász puskának, a laikus számára is rögtön nyilvánvaló, hogy minden alkatrésze egy cél érdekében készült és aki a „hátulján” van, csak hegyivadász lehet.
A vadászterületig volt időnk az ismerkedésre, beszélgetni, hiszen a közben leereszkedő tejködben néha csak 5-6 méterre lehetett ellátni. Vendéglátónk már a repülőtéren sokszor elgondolkodva nézett Lászlóra, a vendégünkre, most az autóban pedig együtt próbáltuk kitalálni, vajon honnan ismerhetik egymást? Nagy volt a meglepetés, mikor szinte egyszerre rakták össze a képet; kísérőnk 12 éve – akkor még tolmácsként – első megbízatásán egy magyar vendég bezoár kőszáli kecske vadászatán teljesített szolgálatot és igen, vendégünk volt az a vadász. Eltelt 12 év, egyikük azóta Törökország legjobb vadászterületein vadásztat, már maga kíséri a vadászokat, másikuk pedig vérbeli hegyivadászként járja a világot. Most pedig az én első kísért utamon, az első vendégem újra együtt vadászik azzal a kísérővel, akinek szintén az első vendége volt egykoron. És együtt próbáljuk elejteni azt az öreg kapitális bakot, ami akkor nem sikerült. Ezek a véletlenek, ugye?!
Na, de irány a vadászat, mert bár nagy volt a viszontlátás öröme, közben azt is megtudtuk, hogy a „spotterek”, a helyi hivatásos vadász segítők, megfigyelők már 10 napja járnak egy csapat nyomában a sziklákon, amiben két egészen elképesztően kapitális bak is akad, az egyik ráadásul különleges, a jobb oldali szarv vége befelé kanyarodó. A szállásunk egyébiránt gyönyörű volt, a reggeli bőséges. Aki már járt Törökországban, tudja, miért fogalom a török vendéglátás, különösen velünk, magyarokkal szemben. Minket azonban csak az a két öreg bak foglalkoztatott. Az igazi, hamisítatlan hegyi vadászat minden izgalmával felvértezve indultunk neki az első vadásznapnak. A próbalövés tökéletes volt, az autó pedig reményekkel telve szaladt alattunk fel, egyre csak felfelé. Az idő, március lévén nem volt barátságos, 2000 méter felett a szél sokszor vízszintesen hordta a jeget, a hódarát. Eszembe is jutott Heltay Pista bácsi, akitől még az egyetemen vadászatszervezést tanultam. Mindig azt mondta, hogy „van vadászatra alkalmas és igen alkalmas időjárás”.
Ahogy elértük a megfigyelők csapatát, váratlan meglepetésben volt részünk. A kőszáli kecskék reggeli mozgásuk során épp a megfigyelőink elé értek reggelre. Így előállt az a váratlan szituáció, hogy amikor kiszálltunk az autóból, a kísérőnk csak annyit mondott, „Tessék lőni, 280 méteren vannak és közelednek”. Ami ezután következett, arra senki sem számított, hiszen László, vérbeli vadászemberként kijelentette: Így, az első húsz másodpercben, az autó platójáról nem lövi meg! Vadászni jött és ha már itt vannak előttünk, vadásszunk, menjünk rájuk! A két autónyi török pedig nem értette, hiszen ők tíz napja azon dolgoznak, hogy lövési szituációhoz juttassák a vendéget, aki nem hajlandó élni ezzel. Én pedig ott álltam közöttük, néhány másodpercig megfagyott az egyébként is fagyos levegő. Végül sikerült feloldani a helyzetet. Megegyeztünk abban, hogy nem veszett kárba a tíz napnyi előkészítő munka, ott állt előttünk két elképesztően hatalmas bezoár bak, volt hét napunk vadászni. Nem volt más hátra, mint felszerelkezni – puska, hátizsák és irány a hegy. Igen ám, de rossz szelünk volt, nem mehettünk egyből rá az azóta a gerincen átváltott csapatra. A lábánál meg kellett kerüljük a hegyet, túlmenni rajtuk, megmászni a csúcsot és a gerincen vissza ereszkedni rájuk. Sietnünk kellett, ha még ott akartuk őket találni, ahova átváltani véltük a csapatot, benne a két óriással. A csúcsig egy 300 méteres sziklaoldalt kellett megmászni, erőltetett menetben, puskával, hátizsákkal, miközben a szél jeges lökései nem könnyítették meg a mászást. Égő tüdővel, fájó izmokkal tettük meg az utolsó métereket, ahol is, a csúcsra érve, ebben a barátságtalan, sziklás, jégvihar szaggatta, nevesincs ormon elénk tárult egy virágzó mandulafa. Öreg kora ellenére éppen csak mellig ért, lágy, fehéres szirmait tépte a hódara, mégis egy csepp béke és kifinomultság volt abban a több százezer hektárnyi kietlen, sziklás tájban.
Ámulatunkból kísérőnk rázott fel, előttünk 6-700 méterre ott, azon a párkányon, ott a nagy bak! Az egyik látszik csak, szabályos szarva a vékonyáig ér, mikor büszkén kiállt a sziklaperemre. Rá is csúsztunk, már a szálkereszt is a lapockáján volt, de a lövés nem dördült el. A másik lehet, hogy még ennél is nagyobb, de hol lehetnek? Nemsokkal később vettük észre, már a völgyben a patakon gázolt át a csapat egy részével, ketté váltak. Eközben a mi kecskéink is gyanút fogtak, alattunk az oldalban szél alá kerültek, esélyünk sem lett volna utolérni őket. Itt voltak mindketten. Most hogyan tovább? Kimennek a világból, vagy megtaláljuk őket valahol? A délutánt a környező hegyek, oldalak távcsövezésével töltöttük. Valahol, valamelyik mélyedésben, párkányon ott kell legyenek, nem nyelhette el őket a végeláthatatlan hegyvonulat! Végül, a lővilág utolsó fényeinél, több mint egy kilométer távolságból Shükrü, az egyik megfigyelőnk észrevette az öreget. Pontosabban éppen csak a befelé hajló szarvvége feketéllett a hegygerinc fölé, annak a kis visszahajló szarvnak a sziluettjét lehetett kivenni a lemenő fények hátterében. Óriási volt az öröm, hisz tudtuk, ahol este elfekszenek, hajnalban ott megtaláljuk őket.
Shükrü egyébiránt nyugdíjas korú, igazi hegyi ember, és alig magasabb egy 6 éves gyereknél. Örökké derűs természete, apró termete és sok évtizedes, hegyek között szerzett gyakorlata igazi színfoltja volt a vadászatnak. Legtapasztaltabb kísérőnkről az a legenda járja, hogy oda tud lopódzni a bezoárokhoz, miközben alszanak, és meg tudja őket fogni puszta kézzel.
Másnap reggel – hála két megfigyelő csapatunknak – mindkét bakot alaposan szemügyre vehettünk spektíveinken keresztül. A felemás bakunk egy olyan kanyon oldalába vezette csapatát, amiben reggelre hatalmas szél kerekedett. A távcsöveinket is alig tudtuk kézben tartani. Már éppen azon gondolkodtam, meg tudjuk-e egyáltalán vadászni ilyen körülmények között, amikor megszületett a döntés. A másik, szabályos bakra indulunk, már csak azért is, mert a szarv vastagabbnak tűnt, főleg az alsó felében. Azóta beszéltem a helyiekkel, a felemás öreg megvan még, egy újabb évvel gyarapodott az a különleges, befelé hajló, kaszapengénél is hosszabb szarva.
Nem sok időnk maradt a sorsán gondolkodni, már másztuk is azt a meredek oldalt, ahol reggel, utoljára bíráltuk a másik, nagy kőszáli kecskét. Meg-megállva, távcsövezve másztunk, nehogy egy sziklapárkányon kibukkanva meglepjük a csapatot, vagy felfedjen bennünket egy sasok által figyelmessé tett kecske. Jó széllel cserkeltünk rájuk, loptuk a métereket, míg végül mindössze 220 méterre tőlük, megállva, kicsit kifújva a mászás okozta szívdobogást, a hátizsákról eldördült a lövés. A végeláthatatlan hegyek egymásnak dobálták visszhangját, és mire újra elcsendesedtek a hegyek, egy minden képzeletet felülmúló, kivételesen kapitális bezoár kőszáli bak pihent meg a sziklák között. Miközben a helyiek ölelgetve győzködték egymást, hogy valóság, ami velünk történt – 130 centiméteres szarvának bázisát két tenyeremmel sem értem körbe – abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy első vendégemnek a mi hagyományaink szerint adhattam át a töretet kalapomon.
Miközben egyik kísérőnk vállára vette a 75 kilogrammos vadat, elindultunk lefelé a hegyről. Lépteink könnyűek voltak, élményekkel telve folyt a beszélgetés, az elmúlt napok eseményeinek felidézése. Repülőjáratunk másnapra már nem volt, de nem is bántuk, hiszen vendéglátónk ajándékaképpen egy napot tölthettünk Kappadókia történelmi barlangvárosában.
Azóta László megmászta a Kilimandzsárót, felkészülve hegyivadász karrierjének megkoronázására. A cikk megírásának óráiban éppen Tádzsikisztán ötezer méteres csúcsait járja kapitális marco polo argali után. Bármelyik percben hírt kaphatunk felőle műholdas telefonon keresztül.
Mi pedig egy hete újra együtt vadásztunk török partnerünkkel. Ezúttal két vendégünk ejtette el vadászélete leghatalmasabb remetekanjait, izgalmas cserkelések során.
Törökország, a kivételes vad és vadászatok földje, ahol mosolyogva, tárt karokkal várnak mindenkit, aki „Magyarisztán”-ból érkezik, ahol vadászálmok válnak valóra, és ahol véletlenek márpedig nincsenek!
Vadászutak Kft. – Hajdu Márk