Négy vadász közös vadászútja
Az én szemszögemből
Ha a 9-es számot ellenkező oldalról nézi két ember, az egyik meg van győződve róla, hogy 9-est lát, a másik pedig esküszik, hogy 6-ost. Egyedül az biztos: mindketten számot látnak.
Így van ez a mi szibériai vadászatunkkal is: mind a négy vadász máshogyan élte meg ezeket a napokat, de egy biztos, mindhármunknak a „szám” – a Béla bával (Hidvégi Bélával) töltött vadásznapok teljesen más érzelmekkel lettek „színesítve”. Nem ragozom: Béla bá – a Gyöngyöskénk – igazi nagy ember és vadász. A tavaszi fajdvadászatot, amit megbeszéltünk, ki nem hagynám semmi kincsért sem!
Az egész vadászatom összbenyomása, hogy Alekszej az egész évben elhalasztott terepszemlét akarta bepótolni a velem eltöltött vadásznapokban. A vadászatainkat az jellemezte, hogy mindig más-más vadászterületre mentünk, függetlenül attól, mit, mikor és hol láttunk előző alkalommal. Szétautóztam a vesémet, de a „tűrőkémet” is. Anapi autózás 80 és 124 km között mozgott, keresztül-kasul mindenen, árkon-bokron-erdőkön át. Minden egyes alkalommal más-más vadásztechnikát alkalmaztunk. Volt minden autós szafaritól kezdve, cserkelésen, magaslesen ülésen keresztül a hajtásig.
Aztán, ha ennyit mozog az ember egy vadászterületen, akarva-akaratlanul belebotlik valamibe. Amire Alekszej azt mondta, hogy lőhető, azt meg is lőttem: 2 golyó, 2 bak – bakocska. Gyöngyöske! Habár most utólag megkockáztatom a merész kijelentést: nem az enyém volt a legnehezebb trófea, de az enyém volt a leggyöngyösebb, az biztos. Így aztán ide azzal a megtisztelő „Gyöngyösök gyöngyöse” címmel, nektek meg megalapítok egy új címet: a „Legnehezebb gyöngyöske” címet.
És végezetül: a szibériai bak vadászata mindenben megegyezik az itthoni bakvadászattal, csak a trófea nagysága és a kinézete más. Nem valami nagy „durranás”.
Az igazi értékét a vadászatomnak a vadásztársaim, Laci, Zoli, András felhőtlen jókedve, a Vadászutak példás szervezése és főképpen a „Hidvégi Béla-eszencia” tette felejthetetlenné.
Molnár László, FCI-tag
A lefokozott közlegény
Már nagyon vártam az augusztus végi indulást. Pár éve már vadásztam Oroszországban, és nagyon kellemes emlékeim vannak az orosz vendégszeretetről, vadászkörülményekről. Másrészt vártam azért is, mert eddig külföldi vadászaton vagy édesapámmal ketten, vagy néhány barátunkkal vettem részt, számomra ismeretlenekkel még soha.
Már a repülőtéren kiderült, hogy a társasággal nem lehet gond, tapasztalt és igen kedves vadászokkal kerültem egy csapatba.
A vadászat pedig pont úgy kezdődött, mint ahogy elképzeltem. Az első vadásznapon, próbalövés közben elterveztem, hogy megfogadom apám örök érvényű tanácsát, és megpróbálom kihasználni az első adandó alkalmat a bak elejtésére, és nem válogatok. Ki tudja, később lesz-e megfelelő pozícióm. Így is tettem. Miután kísérőm mutatott néhány bakot, mindet háromszáz méter feletti távolságban, nyílt terepen, kezdtem aggódni. Ugyanis 9,3×62 kaliberű – nem éppen őzvadász – puskámmal ezeket nem mertem vállalni. Alkonyat előtt aztán megpillantottam egy bakot kb. 130 méterre. Megböktem kísérőmet, aki megtávcsövezte és mutatta, hogy nem túl nagy, de lőhetem. Lőttem. Helyben is maradt, és amikor közelebbről is megnéztem, nagyon boldog voltam. Különösen szép gyöngyözöttsége tette igazán mutatóssá az egyébként nem túl hosszú szárú trófeát. A szállásra érve Béla bácsi el is nevezett emiatt „Gyöngyös Jani”-nak.
Majdnem három napig voltam a büszke cím tulajdonosa, mikor először Laci lőtt egy szép bakot, aztán Béla bácsi egy igen mutatós és gyöngyös példányt. Közölte is velem, hogy mostantól ő lesz a „Gyöngyös”, és én kapom a szintén előkelő, de sokkal kisebb „Gyöngyöske Jani” címet. Kellő alázattal fogadtam a lefokozást. Azért titokban reméltem, hogy a bakom gyöngyei nem hagynak cserben a végén.
Hamarosan elérkezett az utolsó este, és vele együtt az igazság pillanata: a mérlegelés. Legfiatalabbként a sor végére álltam a két bakommal. Valóban Béla bácsi bakját mérték a legnagyobbnak 860 grammal. Az enyém „csak” kicsivel lett nehezebb: 890 gramm.
A többiek gratuláltak, és Béla bácsi ünnepélyesen visszaadta nekem a „Gyöngyös” címet.
De nem ennek örültem a legjobban, hanem inkább annak, hogy ilyen nagyszerű és vidám emberekkel töltöttem el azt a hetet. Remélem lesz még alkalmunk együtt vadászni.
Ekmann László
A vadászatszervező útinaplója
A fehér törzsű nyírfák fanyar illata keveredik a fenyvesek gyantájával és a tőzeges talajból kipárolgó szagokkal. A hajnali pára alig méter magasan lebeg a fák között, vagy épp paplanként fedi a végtelen tajgában mozaikszerűen elszórt réteket. A kelő nap jólesően melengető sugarai fantasztikus fényekkel szórják tele a ködös erdőséget, és a törzsek között szétterülő „aranyfüst” minduntalan azt juttatja eszembe, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy az Isten egyik legcsodásabb templomában járhatunk. Mindez az idegen, ámde mégis ismerősnek tűnő hangulat lengi körül és adja a misztériumát szibériaiőzbak-vadászatunknak. Hisz őket keressük. Otthoni vörös csuhásaink messzire szakadt rokonságát. Mégpedig – mivel a sípra nem reagálnak a bitangok, és a populáció sűrűsége vagy inkább ritkasága a lesvadászatot sem teszi túl eredményessé – leginkább az új UAZ-ban zötykölődve hajtunk erdőről erdőre, egyik kaszálóról a másikra, hatalmas, végeláthatatlan gabonatáblákat és tarlókat érintve, vagy éppen eldugott, meseszerű ködbe burkolt kis réteket felkeresve,ahol bizony nem lepődnék meg, ha pipázó orosz törpék ücsörögnének a kidőlt nyírfákon.
Most is az egyik hosszan elkígyózó rét szélső fái mellett gurulunk lassan. Minden apró mozdulatot, gyanúsan vöröslő foltot vagy pára mögé rejtőző kecses sziluettet próbálunk észrevenni. A feszült izgalom és a szibériai tajga varázsa különös elegyet alkotva telepszik rám. Mégsem tudja az egyik elvonni a figyelmemet a másikról…
„Sztoj!” és az UAZ egy rántással megáll. Balra tőlünk, a fák között két őz figyel felénk. Egy igen jó bak és a sutája. Béla bácsi már emeli is a fegyvert a gyönyörűen keresztben álló bakra, és rövid célzás – a távolság alig 40 méter – csett! Csütörtök… Összenézünk, majd Béla bácsi gyorsan ismételne. Ezt azonban már nem bírják a suta idegei, és nagy szökelléssel iramodik a fák közé. Lovagja persze utána.
Sok időnk nem jut a mérgelődésre, hisz még ott álltunkban elénk lép egy hasonlóan gyönyörű bak. Csak ez jobbról érkezik, és olyan 120 méter körül lehet.
Na, most kiköszörüljük a csorbát! Béla bácsi megcélozza a bakot, amely szinte céltáblaként ácsorog a rét közepén, és ismét csett… Hű, hogy azt a…!
Ezek után természetesen kiadjuk a parancsot, irány haza! A visszaúton egy újabb bakot veszünk észre. Teljesen nyílt, gazos mezőségen ácsorog. A Leica tanúsága szerint 284 méterre. Nézegetjük. Messze van, de csak meg kellene próbálni. A bak közben elindul, majd újra megáll. 350 méter.
Éleset csattan a .308-as, az őzbak pedig észlelhető idő múlva a levegőbe szökik. Ugrik egy párat, elesik, újra talpon van, és eltűnik az egyik gazos hajlatban.
Agancsa nem hatalmas. Inkább csak közepes. Örömünk viszont annál nagyobb! Béla bácsi szavai a legigazabbak a helyzetre: – Látod Andris! – mondja – ma egy reggel alatt megéltük a vadászat két végletét. Voltunk lent, és feljutottunk egy csúcsra. A szép reggel után bánat és balszerencse jött, majd váratlanul siker! Ezért lesz olyan emlékezetes ez a bak!
Délután viszont – siker ide, siker oda – velünk jön Zoli, és az ő .22-250-es Blaserével vadászunk. Ez mindannyiunk számára sokkal megnyugtatóbb.
A szokásos autós tekergés közben itt is, ott is találkozunk őzzel. Kedvünkre való bakot azonban nem találunk. Az idő is kellemetlenre fordult. Hol van már a reggeli langyos napsütés? Hol van a fanyarédes szénaillat? Hova lettek a fények? Beborult, erős szél kellemetlenkedik, és minduntalan szitáló esőpermet csapódik arcunkba. Így autózunk úgy két órán keresztül, mikor egy újabb rét végére érve éppen fordulnánk vissza, de megpillantunk egy sutát. Megállunk, távcsövezzük a tarvadat, hátha ott a bak. Adalia azonban nem mutatkozik. Észreveszünk viszont még egy sutát. Balra egy bokorsor túloldalán újabb kaszáló – alig 50 méter széles -, azon túl gazos árok, majd egy régebbi, felsarjadzott vágás. Ennek a szélén pákosztoskodik a suta, 173 méterre tőlünk. Ahogy figyeljük, hirtelen megjelenik mellette egy bak, és mintha zsinóron húznák, a sutát otthagyva felénk indul! Közeledik, jön, jön, és közben egyre jobban bontakoznak ki gyönyörű agancsának részletei! Húú, de jó bak! Meg kellene lőni! Adöntés gyorsan megszületik. Béla bácsi már vállhoz is emelte a Blasert. A bak közben átér a mellettünk levő rét innenső oldalára. Bokrok mögé lép, eltűnik. De belátunk mindkét oldalra. Előbb-utóbb meg kell látnunk. Jön is már. És amint egy füttyre megtorpan, pattan a Blaser, a bak pedig, mintha villám sújtotta volna, a földre rogy. Boldogan sietünk hozzá. Még emelgeti koronás fejét, így kap egy megváltó golyót a nyakába.
Meghatottan, de boldogan álljuk körül hárman. Béla bácsi, Zoli és én. Gyönyörű, hosszú szárú, szépen gyöngyözött agancsú bakot sikerült terítékre hozni. Ilyet keresett Béla, ilyenért utaztunk ide.
Utolsó hajnalban pedig az a szerencse ért, hogy én is terítékre hozhattam egy igen öreg bakot. Tömör, zömök bal szára és törött jobb szára igazi karaktert ad neki. Sokkal fontosabb azonban számomra, hogy egy olyan embertől kaptam ajándékba, aki példaértékű kell, hogy legyen a jelen és jövő nemzedékei számára mind vadászatilag, mind emberileg! Mert amellett, hogy különleges egyéniség, igaz vadász és gentleman a szó minden értelmében. Akit büszkén nevezhetek barátomnak: Hidvégi Béla.
Köszönöm az egész csoportnak, Zolinak, a Laciknak és Béla bácsinak a barátságot, a felejthetetlen hangulatot, és azt, hogy emberségükkel, humorukkal, személyiségükkel munkám során segítettek és olyan élményhez juttattak, amit minden vadásznak csak kívánni tudok!
Hunkár András
Egy régi vágyam teljesült
VVK klubtársaimmal 2016. augusztus elején szokásos erdélyi buszos kirándulásunkon haladtunk Székelykeresztúr irányába. Felhívtam az általam nagyra becsült Hidvégi Béla bácsit, hogy egészsége után érdeklődjek, na meg, hogy hova vezet következő vadászútja. Meglepődtem, miután közölte, hogy két hét múlva Oroszországba utazik szibériai őzbakra. Gyorsan jöttek a kérdések: kinek a szervezésében, és mennyibe kerül? Paller Attilával – válaszolta -, de neked ez drága, sok zlotyiba kerül – jegyezte meg cinikusan. Ennek az az előzménye, hogy több alkalommal invitált már külföldi közös vadászatra, de mindig azt válaszoltam, hogy „nekem ez drága” – és ezzel lezártuk.
Telefonbeszélgetésünk után gyorsan intézkedni kezdtem, hívtam a Vadászutak Kft.-t, amelynek szervezésében az elmúlt évek során több vadászaton vettem részt. Pár telefonváltás, és máris az előzetesen szerveződött csapat tagja lettem, na meg repülőjegytulajdonos.
Helsinki átszállással hajnalban érkeztünk Jekatyerinburgba, ahol orosz kísérőink vártak bennünket. Szálláshelyünket 4 órás autózás után tudtuk elfoglalni, mely egy gyönyörű tó partján helyezkedett el. Érkezésünk előtt festették ki alkalmi otthonunkat, melyet az oroszoknál szokásos harsány színekkel díszítettek. Szállásunk szerény, de tiszta és rendezett volt. Különleges élmény volt számomra, hogy mindenkinek külön szoba jutott, kivéve Andrist, aki a nappaliba vackolta be magát. Éhségünket a különálló épületben csillapítottuk különböző orosz specialitásokkal.
Rövid pihenő után a ránk várakozó UAZ-okkal 4 különböző vadászterületre indultunk. A terület lenyűgöző, hatalmas legelők terülnek el az erdő fáinak ölelésében.
Első napom a természet csodálatán kívül vadászszerencsével nem járt, lőhető bakot nem láttam. Este közel azonos időben érkeztünk vissza. A vacsorára utolsónak érkező Ekmann Laci sapkáját töret díszítette – sikeréhez valamennyien tiszta szívből gratuláltunk, és élménybeszámolóját követően megünnepeltük.
- nap korán ébresztő, gyors reggeli után indultunk az előző napi kísérőkkel. Erdei utakon haladtunk, mikor a fák közt egy jónak ítélt bakot pillantottunk meg. Céloztam, és egy jól irányzott lövés után tűzbe rogyott a kiszemelt állat. Kísérőmmel több órás cserkeléssel folytattuk a napot. Lőhető egyedet nem láttunk, de a táj kárpótolt mindenért. Csend, nyugalom, hatalmas erdők és mezők. Szállásunkra visszatérve kölcsönös gratuláció, ebéd és pihenés.
- nap délután szokásos felkészülés a vadászatra, és indulás. Egyórányi autózás után cserkelésbe kezdtünk kísérőmmel. Hatalmas erdővel szegélyezett legelőn egyedülálló bakra lettünk figyelmesek. Kb. 150 m-re közelítettünk, mikor egy szénaboglyánál megcélozva elengedtem a lövést. A becsapódás jó volt, a bak tűzbe rogyott. 5-6 éves lehetett, mérlegeléskor 830 grammot nyomott, a csapatunk által elejtett egyedek közül a harmadik legnagyobb súlyú lett.
A szigorú orosz fegyverszabályoknak köszönhetően, egy alkalommal sikerült Béla bácsival közös vadászaton részt vennem. Orosz kísérőink csak így engedélyezték a kölcsönpuska használatát. Hosszú autózás közben Hunkár Andris pillantotta meg a különleges adottságú őzbakot. Így lehettem részese Béla bácsi vadászszerencséjének az általam kölcsönadott 22-250-es kaliberű BLASER fegyverrel elejtett kiváló baknál. Töretátadást követően kevés embert láttamilyen önfeledten örülni a trófeának. Természetesen az ünneplés ma este sem maradhatott el.
A vadászatról Béla bácsival előbb indultunk haza, hogy a ludasszállási kápolnánál 10. alkalommal megrendezett, Tóth Kálmán bácsi által szervezett rendezvényen részt vehessünk.
Ritka, egymás vadászsikereinek őszintén örülő, víg kedélyű vadásztársakat ismertem meg utunk során. Úgy érzem, a véletlennek köszönhetően társaimnak ritka szerencséje adatott meg. Amire én régóta készültem, vágyam teljesült. A napjainkban világszerte elismert és nagyra becsült élő legendával pár csodálatos vadásznapot tölthettünk – köszönjük, Béla bácsi!
Köszönjük a Vadászutak Kft. szervezését, különösen Hunkár András jelesre vizsgázott kísérő szerepét.
A jól sikerült őzbakvadászatot koronázva a 80. életévét betöltött, a napokban gerincműtéten átesett Béla bácsi invitálására tervezünk Oroszországba visszatérni fajdvadászatra 2017 tavaszán. –