Sűrű pelyhekben szállingózott a hó, az égbe nyúló fenyők ágai roskadoztak a nagy teher alatt. Egész délelőtt lapátoltam a méteres havat, nem tudtunk kiállni miatta a terepjáróval az udvarból. Scott a kutyák kennelje körül lapátolt, éppen a befagyott vizesvödröket rugdalta, amiből a kiváló ebek szomjukat olthatják. A kutyák ugatásától visszhangzott az erdő, türelmetlenül, vonyítva várták, hogy gazdájuk kiengedje valamelyiket a ketrecből, és átkerüljenek a szállító bokszba, majd csaholva indulhassanak a hegyi oroszlán nyomába. Feladtuk a lapátolást. Amíg rövid időre bementem Scott házába, arasznyi friss hó hullott az eltisztított járatokra.
Visszaballagtam a gerendákból ácsolt hangulatos épületbe és onnan figyeltem a fenyőfák szomorkodó gallyait, ahogy leszakadt róluk egy-egy kupac hóförgeteg, mely helyére hamarosan újabb réteg rakódott.
Az elmúlt napok élményei éltettek, hogy újra a szikláshegység nyugalmát, a hegyek, mesébe illő tájak szépségét csodálhattam.
Amikor kiléptem Missoulában a repülőtér kijáratán, a hó akkor is vízszintesen esett, gondolni sem lehetett a vadászatra. Tony-val, aki a montanai vadászat amerikai szervezője volt, együtt indultunk az egy órányi vezetésre található szállásra. Másnap reggelre sem változott a hóhelyzet, ezért a délelőttöt pihenéssel töltöttem, majd Tony-val kosárlabda mérkőzésre igyekeztünk. Britney, a nagyobbik lánya játszott a Blue Devils nevű csapatban, aznap a Corvallis-al csaptak össze, de sajnos a vendégek nyerték a mérkőzést.
Tony ült előttem a lelátón, markáns tekintetén láttam az örömöt, fekete szakálla sem fedte érzéseit, amikor lányához került a labda. – Gyerünk Britney! Szép passz! – kiabálta.
Bepillantottam a nem túl régi időkre visszanyúló modern amerikai kultúrába, filmekbe illő hangulat alakult a kosárlabda meccsen, főleg a végén együtt elfogyasztott dupla sajtburger tette emlékezetessé az estét. Beszélgettem Tony-val, meséltem neki kicsit a magyar történelemről. Amerika ugye nem büszkélkedhet nagyon a múlttal, hacsak nem nyúlunk vissza az indián időkig, amikor a fehér embernek még híre sem volt a kontinensen.
“Amerika az indián őslakosság genocídiumára (népirtás) és az afrikai népek rabszolgaságára épült – írta a Hollywood Reporterben a neves fiatal filmrendező, Spike Lee.
Reggel Scott jött értem a hotelbe, vele róttuk az utat első vadászterületünk a Miller patak völgye felé. Nyakában piros kendőt hordott, barna bőrsapkájában és sötét borostájával, oldalán a 44-es magnum pisztollyal igazi vadnyugati ember alakját tükrözte. Tony-val egy hét elteltével találkoztam ismét, addig a háttérből drukkolt a vadászathoz, otthon pedig Paller Attila barátom izgult a sikerért. Lekanyarodtunk a havas főútról a Miller-völgy irányába, a ritkán épült házakat elhagyva már csak a mi autónk kereke vágott nyomot a hóba. Lassan araszoltunk előre, és figyeltük az utat keresztező nyomokat, hátha rábukkanunk egy értékelhető puma csapásra, amit aztán kutyák segédletével követni tudunk. Órák hossza telt nyomkereséssel, főleg fehérfarkú és öszvérszarvas váltókat lehetett látni, de ezeket is kezdte ellepni a frissen esett porhó. Az út északi oldalán kezdődött a vadászterület, délre pedig egy magán erdőrész húzódott, amiben már lezárták a puma vadászatát. Én voltam az utolsó vendég az idényben.
Kisvártatva találtunk egy visszafelé vezető nyomot a magánerdőbe, majd egy kilométer megtétele után ráleltünk a kifelé tartó csapásra, ami meredek oldalon vezetett a sűrű fenyvesbe. Összehasonlítottuk a két nyomot, de nem lehetett egyértelműen rámondani, hogy ugyanazon nagymacskától származnak. Scott kiengedte Quncy-t és Copper-t a hatalmas Ranger hátuljába épített bokszból, és remegő kézzel csatolta rájuk a GPS nyakörveket. A kiszerelt hátsó ülés helyéről, ahol még láttam az előző vendég pumájának szőrmaradványait, elővette a pórázokat, és ezeken vezette néhány métert a kopókat. Láttam izgatottságán, hogy bizakodik. Miután megfeszülve, ugatva indultak a kutyák a friss nyomon, kísérőm szabadon engedte őket. Visszamentünk az autóhoz, és figyeltük a GPS kijelzőjén mozgásukat. Hamarosan megváltoztatták felfelé tartó irányukat, és oldalazva, de már az úthoz közeledve jöttek lefelé. Azonnal odakanyarodtunk a magánerdőbe vezető nyomhoz, ahogy kiszálltunk az autóból, már hallottuk is a kutyák különös ugatását. Gyorsan kellett cselekednünk, mert ha átmennek az úton és nem tudjuk mindkettőt befogni, akkor meg sem állnak a pumáig; képtelenség őket visszahívni annyira viszi a vérük. Scott elkapta Quncy-t, én Copper-ra vetettem magam, és rájuk kapcsolt pórázzal tettük őket az autóba. Másfél órát kellett nyugtatni, csitítani mindkettőt, hogy befejezzék a vakkantgatásukat. Soha nem hallottam ilyen hangon kutyát ugatni, össze sem lehet hasonlítani egy dermedtre csaholó véreb hangjával. A puma vadászatához mosómedve kopókat használnak. Scott két kutyája is vörös mosómedve kopó, ezeket angol véreb és egy ősi ír kopóféléből tenyésztették ki.
Fél órás autózással értünk át a Lolo-völgybe, ahol Bud várt bennünket három motoros hószánnal.
A Lolo-völgy és a felette magasodó hágó történelmi jelentőséggel bír, főként a népörszi indiánok híres menekülési útvonala miatt, és a Lewis és Clark expedíció is a Lolo útvonalon haladt keresztül.
Lewis és Clark csapata 1804-ben a Missouri folyón egészen a mai Kansas City-ig eljutott, majd Omaháig mentek tovább. Ekkor még mindig a Missouri mentén haladtak, de immár észak felé. Ezután nyugatra fordultak, és átvágtak a Sziklás-hegységen. Leereszkedtek a Clearwater és Snake folyókon, végül a Columbia folyó mentén jutottak el Portlandig. Nem sokkal ezután elérték az óceánt – ekkor már 1805 nyarát írták, és 1806 szeptember 23-án érkeztek vissza Camp Dubois-ba. Ők voltak az első felfedezők, akik szárazföldön átvágtak az USA keleti partjától a nyugati, csendes-óceáni partig, amely akkor még nem tartozott az Amerikai Egyesült Államokhoz.
A nemzeti park bejáratánál információs táblát is talál róluk az ide látogató, hasonlóan a népörszi indiánok történetét bemutató jelzéshez.
1875-ben az aranyásók és a farmerek nyomására visszavonták a népörszi, francia nevükön (Nez Percé) indiánok engedélyét saját földjük használatáról. A Wallowa-völgyet megnyitották a telepesek előtt, a népörsziket pedig felszólították, hogy vonuljanak át a Lapwai rezervátumba. A népörszik elhagyták a törzsi területeket és Montana felé indultak, ahol a varjú indiánok segítségére számítottak. Július közepén a népörszik elérték a Lolo hágót. Itt azonban egy csapat katona útjukat állta, és a törzsfőnökök minden igyekezete ellenére a kékkabátosok nem engedték áthaladni az indiánokat.
A harcosok ekkor színlelt támadást hajtottak végre a katonák állása ellen, és figyelmüket kijátszva átkeltek a hágón, majd folytatták útjukat Montana felé.
Összeterelték állataikat és elindultak a rezervátum irányába. Egy folyón történő átkelés közben azonban a fehérek egy csoportja elrabolta az indiánok néhány jószágát. A harcosok megtámadták a fehéreket, és nagy részüket lemészárolták. Ennek ürügyén az indiánok által Egy Kéznek nevezett Howard tábornok katonái a népörszik üldözésébe kezdtek. A hajsza 2700 kilométeren át több mint négy hónapig tartott.
A sokadik berántásra mordult fel hószánjaink motorja, még a szállító utánfutón beindították őket. Rövid ideig melegedtek a járgányok, majd leugratva álltak le velük a hóba. Bud ősz szakállára ráfagyott a jég, háta is fehérlett a rátapadt pelyhektől. Eszembe jutottak régi észak-amerikai vadászbeszámolók, mintha abból lépett volna ki egy akkori prémvadász személyében.
Az első órában folyton lemaradtam kísérőimtől, amivel nem túlzottan törődtek, csak miközben valamilyen nyomot vizsgáltak, akkor értem őket utol. Mesébe illő tájakon száguldottunk a hómobilokkal, sokszor a fejünket is le kellett húznunk a belógó fenyőgallyak elől, annyira szűk erdőfolyosókon vezetett ösvényünk. Néha kibillentem egyensúlyomból és kitértem az előttem kijárt két hószán nyomvályújából. Olykor kézzel kellett visszataszítani súlyos járművemet, mert elkaparta magát a combközépig érő hóban. Amikor felbátorodtam és merészebben toltam hüvelyk ujjammal a gázkart, az arcomba csapódó szúrós hópelyhek késztettek lassításra. Annyira átadtam magam a száguldás élményének, hogy az előttem átváltó csapásokból mit sem vettem észre. Vezetőim szerint, csak szarvasok szelték át korábban az utat. Órákon át hasítottunk az érintetlen fenyvesekben, a lélegzetem is elállt néha az ámulattól, ahogy figyeltem a hófehér fenyőerdőt és a magasra emelkedő havas hegyeket. Egyáltalán nem sejtettem merre járunk, mindaddig, míg nem csatlakoztunk bele az egyik kijárt utunkba, és nem értünk vissza az autókhoz. Felhajtottunk a leszedhető fém feljárón az utánfutóra, és izomlázak közepette mentünk be a legközelebbi kocsmába.
A kerek pulton szakállas figurák itták a jeges whiskyket, néhányan biliárdoztak, többen a lábukkal diktálták a ritmusos amerikai zene ütemét. Két sör után hamarosan átvettem a hangulatot, és megfáradva kezdtük falni a sültkrumplit a hamburgerrel. Egészen furcsa volt, hogy a buci zsemlébe húst tettek, nem pedig valami szójával kevert pogácsát. Akkor jól esett, de egy hét elteltével is hamburgert ettünk, addigra alig bírtam lenyelni a falatot, annyira eltelített a nehéz, egészségtelen étel.
Scott házához közeledve mindenütt fehérfarkú és öszvérszarvasok legelésztek, az egyik tanya erdő felöli kertje végében legalább hatvan vapitit láttam egy rudliban. Amikor leparkoltunk Scott lakóhelyénél, ott is szerteszét legeltek a fehérfarkú szarvasok, sokáig még a nappali ablakából is néztem őket. A ház öreg, szálas fenyőerdőben épült, bent temérdek dísztárgy színesítette, főleg lovakat ábrázoló szobrok tucatjai, valamint Scott trófeái, köztük egész alakos puma és farkas preparátum állt az emeleti lépcső alatt. Mindenhonnan kutyák jöttek elő, akadt köztük egy bepelenkázott, kiszolgált veterán, aki nagy kegyet élvezett a családban. A hegy közelsége és a nagy hó miatt lehúzódott a vad az alacsonyabb régiókba, és a telkek körül próbált keresni némi táplálékot. A kutyák hóba szóródott maradékát is felcsipegették. Némelyik egészen közel jött az üveghez, pedig bent világított már a lámpa és mozgásunktól sem zavartatták magukat. Eszembe jutott egy mondat, amit az egyik montanai autó rendszámtábláján láttam: (The last best place) – az utolsó legjobb hely. Akkor este már nem mentünk vissza a hotelbe, Scott házában maradtam a vadászat idejére.
A második napunk is a hószánokkal való nyomkereséssel telt. Scott indult előttem, járgánya lánctalpáról felverődött rám a hó, ezért kicsit tétovázva indultam utána. A csodás, hóval borított természet látványa mindent feledtetett velem, nem igazán törődtem azzal, hogy nem bukkantunk a hegyi oroszlán nyomára. Egyre inkább belejöttem a hószánozás apróbb fortélyaiba, már a kanyarokat is az ülésből kiülve vettem, megtartva ezzel egyensúlyomat a gyorsabb tempónál. Testvérem jutott eszembe, miként a gyorsasági motoron ülve mennyit élvezheti ezt a hasonló érzést, csak nyilván más sebesség határon. A hó sem esett, sőt néha előbukkant a Nap a lassan kúszó felhőkből, és meg-megcsillantotta a -20 fokos hidegben megfagyott hó szemcséit, a szél lebegtette a fákról lecsüngő mohákat. Az egyik kanyarból kiérve jávor tehén ballagott előttem borjával, sokáig az utat követve kocogtak, csak később tűntek el a fenyves biztonságot adó rejtekében. A ruházatom jól bírta a csípős hideget, kezem és lábam sem fázott, mivel a hómobil kormánya fűtött és lábamra is fújta a meleg levegőt. Kicsit elbíztam magam a hószánozás kapcsán, mert egy éles fordulóban benyargaltam az út szélén mélyülő árokba. Egyedül maradtam rövid időre, úgy tíz perc elteltével jött vissza Scott. Ezalatt próbáltam előre-hátra kirángatni a szánt sikertelenül, végül leültem a hóba és hallgattam a hegyek csendjét. Vezetőm megérkezett, alig pár rántással kicibáltuk elakadt masinánkat, közben a Nap is lassan a hegyek fedezékébe készült.
Aznap éjjel kisfiammal, Leventével álmodtam. Lábával hajtotta kismotorját, és labdájával helyettesítette a földgömböt, miközben berregve vezette kisrepülőjét a levegőben, amin elmagyaráztam neki indulásom előtt, hogy másik kontinensre utazok. Ez volt az első Európán kívüli utam világkörüli utunkról való hazaérkezésünk óta. Messze nem kaptam meg azt a szabadságérzést, amit ott megtapasztalhattunk. Rohantam, loholva kellett időt szakítani Montanara, pedig számtalan helyre lettem volna még kíváncsi az államban. Jó tanulság volt ez számomra, megerősítette azt, hogy tervezzünk meg egy újabb hosszabb utazást, még annak árán is, ha évekig nem mehetünk a tengeren túlra.
A harmadik vadásznap hajnalán négykor keltünk, és ismét a Miller-völgynél kezdtük terepjáróval a nyomkeresést. A sikeres vadászattól minden bizodalmam elszállt. Egész éjjel erősen havazott, a nyomoknak csak a helyét lehetett látni kisebb mélyedések formájában. Nem találtunk értékelhető jelet a hóban, így átautóztunk a Lolo területre. Ott találkoztunk megint Bud-al, már a hószánokat is leugrasztotta a futóról, és bejárt egy területrészt, ahol nem látott pumára utaló jelet. Reményünket vesztve szálltunk a hószánokra. Amíg tanakodtunk merre vegyük az irányt, a fél órás cipőnyomunkat is szinte teljesen belepte a hó. Lassan pöfögtünk a szerpentines, keskeny úton, száguldva képtelenségnek gondoltuk bármit is észrevenni. Scott megállt előttem, talált az ösvényen néhány átváltó szarvasnyomot; azokat vizsgálta. Gyanús lett neki az egyik hóval teli vályú és kifújta belőle a porhavat, majd ujjaival szépen kitisztította azt. Éjszakai puma nyomra leltünk. Alig lehetett látni, követni, legalábbis szemmel a lehetetlenség határát súrolta. Ahol a sűrű takarás és a bokrok kesze-kuszasága miatt nem fedte be a hóréteg, egész tisztán mutatkozott, de mihelyst nyitott területre értünk azonnal szem elől vesztettük. Bud visszament két kutyáért, Quncy-t és Coppert tette be a sítalpakra erősített fémbokszba, amit hozzákapcsolt a hószánhoz. Amint odalépett hozzánk a kopókkal, rögtön felcsatolta nyakukba a GPS nyakörvet, és szabadon eresztette őket a nyomon. A kutyák munkája bámulatos volt. Soha nem láttam hasonlót. A puma vonulási útját teljesen takarta előlünk a hó, de a fáradhatatlan, rámenős és szenvedélyes kopók érezték a párduc illatát. Le sem vettük tekintetünket a kijelzőről, amikor keresztezték a kacskaringós hegyi utat, azon nyomban odaszánoztunk. Az egyik ilyen alkalommal még hallottam távolodó ugatásukat, és halkan csilingelő csengőjük hangját. A következő keresztezésig órák teltek el. Amire átértünk Quncy visszajött, feladta a keresést. Felültettük elénk a hószánra és tovább követtük Coppert. Bud elhozta saját kutyáját Maggy-t, őt Copper nyomán elengedtük, majd eltűnt a sűrű fenyvesben. Maggy fajtája plott kutya, ősei Németországból kerültek az USA-ba, ahol Jonathan Plott nevű tenyésztő tökéletesítette a fajtát. Elsőre, Ahmed kutyámra a közép-ázsiai juhász kanomra emlékeztetett, persze csak tigriscsíkos mintázata miatt, mérete kicsivel alacsonyabb, mit egy vizslának.
Ritka az a pillanat, hogy a jól képzett kutyák szétváljanak egymástól, hiszen összedolgozva követik a pumát. A mellettem árván növekedő fenyő tövéből nyúl ugrott előttem, a mögötte felszálló hófelhő jelezte futásának irányát.
Egyre erősebben vágódtak arcunkba a fagyott hószemcsék, a fájdalomtól nagyon lassan tudtunk haladni a hószánokkal. Újra rábukkantunk a kutya nyomára, már véres volt talpa alatt a hó, kikezdte szegény párának a jég, de ezek a félelmet és fájdalmat nem ismerő ebek csak törtettek előre. Quncy-t is ismét elengedtük a látható csapán, immár hárman próbálták beérni a pumát. Rápillantottam Bud-ra, teljesen ráfagyott szakállára a hó, az én kabátom is jéggé dermedt, szinte el lehetett volna törni. Bud büszkén nézett a kutya után, tudta jól, hogy túl van már a kétszázadik puma megkeresésén és remélte akkor sem hagyja cserben. Hangtalanul várakoztunk, csak figyeltem a hegyeket, az óriás véget nem érő fenyveseket, és az egekben kőröző ragadozó madarat, ahogy fentről pásztázta a tájat. Négy óra telt el a kutyák elengedésétől. Hószánnal nem tudtunk tovább jutni a terep tagoltsága és az erdő sűrűsége miatt, így gyalogosan folytattuk a kopók követését. Éppen elindultunk, akkorra mindhárom kutya éktelen ugatásba, acsarkodásba kezdett, a GPS is mutatta, hogy egyhelyben maradtak. Vélhetően beérték a pumát és felhajtották valamelyik fára. Fél órás gyaloglással utol értük a kutyákat, és meghatódva néztem fel a hegyi oroszlánra; ő meredten figyelt a fenyőfa lógó ágáról. 10 méter magasan lehetett, a kutyák szinte felmászva a fenyőre ugatták. Olyannyira nem feltételeztük a délutánig tartó keresés sikerességét, hogy puskát sem hoztunk magunkkal. Bud visszagyalogolt a hószánhoz, mi hallottuk távolodó járművének motorhangját. Nagyon jó videót készítettem a pumáról, közben folyamatosan egymás szemébe bámultunk. Bajszára ráfagyott a hó, úgy kémlelt minket pislogva lefelé. Több elejtett vadamnál éltem meg ezt az érzést. Zimbabwéban a kafferbivaly tekintete okozta azt a hátborzongást, amit akkor a pumánál megéltem. Gondoltam magamban: – ugorj le, egy mancs csapással kivégzed a kutyákat és inalj tova, díszítsd a hegyeket te gyönyörű nagymacska!
Szent állatként tekintettek rád az indiánok, én itt állok tőled 8 méterre, és azt várom, hogy véget vessek életednek. Már Nepálban elejtettem a kék kost a nepáliak szent állatát. Kell nekem még egy ilyen megterhelő érzés?
Igen, vadász vagyok, ezért születtem a földi életbe, szeretném megszerezni bundádat, hogy később trófeaszobám dísze legyen, és bármikor rápillantok, újra átéljem a vadászat pillanatait. Majd ha kell, bűnhődök tetteimért a következő életemben. Hatalmas alázat, tisztelet volt bennem a vad iránt. Füleltem mikor hallom meg Bud hómobilját, ami azt jelentette, hogy hamarosan megérkezik a fegyver. A kalandok még csak akkor kezdődtek.
Scott bíztatta a kutyákat, mert kezdték elveszíteni érdeklődésüket a puma iránt; nem akarták ugatni. Mi mellettük kuporogtunk a meredek oldalban, legalább háromnegyed órát ott rostokoltunk. Megkértem Scott-ot egy rövid video elkészítésére, és lesétáltam a fenyőfák közé. Amíg foglalatoskodtunk a filmfelvétellel a puma leugrott a fáról és eliszkolt, mint akit fenékbe rúgott az ármány. Ezt csak a film befejezése után vettük észre, amikor felpillantottunk a fára. A kutyák előtte, utána is egyformán ugattak, hangjukon nem hallottuk a különbséget. A kopókat korábban pórázukkal megkötöttük, úgy vártuk Bud érkezését. Elengedésük után tüstént újra kezdték a hajszát. Mi menten utánuk iramodtunk, amennyire iramodásnak lehetett nevezni a derékig érő hóban való vonaglásunkat. Közben Bud is beért minket, cipelte fegyveremet és az autóba hagyott három kölyök kutyát is magával hozta. A legkiválóbb módja a kopók tanításának, ha tapasztalt társaikkal együtt dolgozhatnak, és a növendékek ellesik a puma követés furfangjait. Az utánpótlást nem kellet kérlelni a nyomkövetésre, csakhamar a felnőttek után eredtek. Háromnegyed óra alatt tettük meg azt a 200 métert, mialatt a falka ismét felhajtotta nagymacskánkat egy fenyőfára. Megéltem azt a pillanatot, amikor a vadász egyáltalán nem ad menekülési utat a vadnak. Erre nincs mentségem, de nem is akarok keresni, mivel kutyák nélkül e nemes vad elejtése szinte elképzelhetetlen. Ágas-bogas fenyőre menekült, immár hat kopó acsargott körülötte. Láttam mozdulatán, hogy ismét ugrásra készül, a következő pillantás után újfent elinalt. Esélye sem volt.
Tompán huppant a hóba, a hat kutya rögvest utána, és néhány száz méter múlva újra egy fára hajszolták. Megint fél óra kellett ahhoz, hogy elérjük. Egy magányos, kiszáradt fenyőre mászott fel, onnan figyelte az ugató kutyákat és bennünket. Megcéloztam, majd a lövés dörrenése után lezuhant a puha hóra. Törte magával a száraz gallyakat, úgy hullottak alá a kisebb ágak, mintha lavinát indított volna maga után. Rövid időre megmerevedett, majd felpattant és elszaladt néhány métert. A hat kopó sebtében rávetette magát és tépni kezdték a már élettelen nagymacskát. Megtörtént. Ezt vártam annyira. Telt az idő, engedett szorongásom a gyönyörű hegyi oroszlán láttán. Alig bírtam megemelni a terítékképek elkészítéséhez, nehezítette a fotózást a kutyák örökös csaholása, csak kettőre tudtunk pórázt tenni, a többiek megállás nélkül tépni akarták.
Helyben megnyúztuk, a húst ott hagytuk a hóban, a lefejtett bőrt beraktam a hátizsákomba, és azzal ballagtunk vissza csendesen a hószánokhoz. Élveztem a gyaloglás minden pillanatát, minden egyes nehéz lélegzetvételt, minden beszakadást a mély hóba. A hó szakadatlanul hullott, mire visszaértünk hómobiljainkhoz teljesen befedte őket a fehér lepel, és régi nyomainknak is hűlt helyét találtuk. Visszaszáguldottunk az autókhoz, ott lapátoltunk egy órát a terepjárók kiszabadításához. Este Scott felesége, Julie várt minket vacsorával, meséltük neki az élményeket az otthonról hozott barack pálinka poharazgatása közben.