G. nagyhírű vadásznak és talán örökös agglegénynek tulajdonított szellemes mondás szerint „a család nem mehet a vadászat rovására”. Hát bizony, ezt teljesen át tudom érezni magam is, bár családos ember lévén, minden külföldi vadászutam alkalmával érzek egy kis lelkiismeretfurdalás-félét is. Fiaim lassan abba a korba érnek, hogy vihetem őket magammal, hagy szokják a gyűrődést. De minden utam, mint az élet adta lehetőség, feleségemnek is nagyban köszönhető. Hiszen aggodalma és gondoskodása mindig kísér. De egy-egy távoli országból hozott érdekes vagy értékes ajándék sem ér fel soha az utazás, az ismeretlen élményével. Viszont mégsem nőnek – még ha kivételesen talpraesett is – való egy csúszós sziklán éjszakázni, vagy főtt birkafejet csemegézni egy jurtában.
Kevés az olyan vadászati lehetőség kontinensünk határain túl, ahová a vadászember bátran magával viheti feleségét, kedvesét vagy leányát. Ezért is figyeltem fel néhány évvel ezelőtt egy mauritiusi vadásztató ajánlatára, amely tengerparti üdüléssel egybekötött, és eleve egy kísérő személy részvételével hirdette egy ritka szarvasfaj vadászatának lehetőségét. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy azonnal foglalok egy ilyen utat, és meglepetésként ezzel állok elő feleségem születésnapján. Aztán el is vetettem a gondolatot, mert legkisebb fiunk alig pár hónapos volt, és tudtam, hogy a párom nem fog útra kelni.
De ami késik, nem múlik, és az idén januárban már közös elhatározásunkat hátam mögött tudva vásároltam meg a repülőjegyeket. A fél magyar megyényi sziget, Mauritius 11 órányi repülőútra fekszik Európától, az Indiai-óceán szinte kellős közepén. Klímája szubtrópusi, télen-nyáron 25-28 fok körüli átlaghőmérséklettel. A sziget leginkább bélyegeiről, a méltán híres kék és vörös mauritiusról ismert, de itt élt egy, azóta kihalt, röpképtelen galambfaj, a dodó is. Felfedezése után a sziget eredeti állatvilágát a hajósok által behurcolt és szándékosan betelepített állatfajok jelentősen megváltoztatták. Szerencsénkre éppen ennek köszönhetően maradhatott vadászható faj a Jáváról betelepített ruszaszarvas, hiszen eredeti élőhelye annyira beszűkült, és létszáma annyira lecsökkent, hogy ma már otthonában szigorú védelemre szorul.
A ruszák családjából a jávai alfaj csak Ausztrália legészakibb csücskében és Mauritiuson fordul elő. A faj menedéke viszont az utóbbi, hiszen vadásztatóm és az útikönyvek elmondása szerint itt 50-60 ezer példány él belőle. Elképesztő állománysűrűségét magam is megtapasztaltam. Hatalmas, olykor 100 példányt elérő csapatokban él, melyben mindig több lőhető bika is van. ¬Vadászata nem egyszerű, bármennyire is sok van belőle. Egyrészt Mauritius szinte falszerűen meredek hegyein és az azokon álló sűrű, szubtrópusi erdőkben tanyázik. Másrészt a csapat mindig több védelmet jelent az egyed számára. Nemcsak azért, mert több állat figyeli környezetét a rá leselkedő veszély miatt, hanem azért is, mert csapattársai takarást, fedezéket is jelentenek.
Az első vadászatom alkalmával is viszonylag gyorsan megtaláltunk egy 80-100 példányból álló csapatot, de a négykézláb történő megközelítésük után is több mint egy órát kellett várni, hogy a kiszemelt öreg bika – melynek tekeredett agancsa nagyon megtetszett – a társai között olyan pozícióba kerüljön néhány pillanatra, hogy nyugodtan engedjem útjára a golyót. Ritka zsákmányom kettős öröm alapja volt. Vadásztatóm elmondása szerint egyrészt öreg kora, másrészt elejtése a kuriózum, mivel a szezonban ezt a bikát több vadász is kerülgette, de vagy elhibázták (volt, aki többször is), vagy nem jutottak órákon keresztül lövési lehetőséghez.
A ruszaszarvas agancsa egészen egyszerű a hazai gímjeink koronásához képest. Már kétéves korukban is hatos agancsot viselnek, melynek hossza 4-5 éves korukra eléri a végleges 75-80 cm-es szárhosszt. Rendszerint csak szem- és közép ágat növesztenek, ritkán alakul ki páratlan vagy páros nyolcas agancs. Az utóbbiak szinte minden esetben dupla szemágat jelentenek, tehát még villás aganccsal sem büszkélkedhetnek. Az igazán értékes trófeák szárhossza meghaladja a 85 centimétert, míg rózsakörméretük is tetemes, akár 24-26 cm is lehet. A bikák agancsa egyik évről a másikra nem sokat változik ¬éle¬tük elején. Aztán 8-10 éves korukban eljön az az év, amikor ők töltik be a csapat egy-két legerőssebbjének szerepét, és ekkor a középág fölötti részén ovális keresztmetszetű, szemből megvastagodó agancsot raknak fel. Bőgési időszakuk július végén, augusztus elején van, amikor – vadásztatóm elmondása szerint – minden szarvasfélét meghaladó alkalommal verekednek össze a bikák. Ez részben a nagy állománysűrűségnek is köszönhető, a faj alapvető viselkedése mellett. Nem ritkán fordul elő, hogy a riválisok akár halálra is sebzik egymást, de az is gyakori, hogy a bőgés végére a legtöbbet verekedő bikák végelgyengülésben vagy belső sérülések miatt elpusztulnak. A faj érdekessége, hogy a kulminációt követő években drasztikus gyorsasággal raknak vissza a bikák. Egyik évről a másikra akár korábbi agancsuk harmadával-felével kisebb lehet az agancsuk.
Miután ezt megtudtam, azonnal egy átlagon felüli csapatbikára kezdett fájni a fogam. Vadásztatóm szerint erre lesz lehetőségem, de előre figyelmeztetett, hogy nagy szerencse és jó reflexek kellenek hozzá, mert a nagy bikák szinte soha nem kerülnek a csapat szélére, illetve mozgásban kell őket meglőni, akár egy-két másodperc alatt. Nincs idő nézegetni, válogatni, célozgatni. Második bikámat így is ejtettem el. Négy-öt órás cserkelés végén, 100 darabot meghaladó csapatban két nagy bika volt, melyek egyikére 70-80 méterről, futtában kellett lövést tennem. Boldogságunk határtalan volt. Az enyém a bika miatt, a feleségemé pedig, hogy mehetünk vissza a tengerpartra.
Összességében elmondhatom, hogy aki erre a vadászatra elmegy, azt csalódás nem fogja érni. A szarvasállomány nagysága garantálja az elejtést, a körülmények és a táj ámulatba ejtően szép, a vadásztató tapasztalt és a végtelenségig korrekt, a szállás és ellátás sokcsillagos. Aki a feleségét, barátnőjét újra meg akarja hódítani, vagy el akarja kápráztatni, az ne sajnálja a rávalót!
