Dr. Gergely Imre: A legek vadjuha az Altajból (Nimród Safari, 2014 / 01)

A földkerekség legnagyobb vadjuha, minden hegyi vadász dédelgetett álma az Altaj-argali. A több mint kétmázsás test, a 140 centiméteres marmagasság csak egyszerű számadat, megdöbbentő méreteit csak akkor tudja érzékelni a vadász, ha ott áll mellette – és nem tud betelni a látvánnyal…
Az ázsiai hegyek királya, az argalikos Ammonról, a kosfejű istenről kapta nevét. Nagy hegyi vadász barátom, Ugray Tamás a következőket írta róla: „Ott fent, a magasban ők vannak a Teremtőhöz a legközelebb. Talán mert az óriás kosok testesítik meg a férfinem őserejét, nemes és büszke tartásukkal és eleganciájukkal igazán a teremtés koronái. ¬Talán pont ezért tette a Jóisten őket a világ tetejére, hogy közelebb legyenek hozzá, és hogy gyönyörködhessen bennük.”
Ez a hatalmas vadjuh a Mongólia délnyugati felében magasodó Altaj-hegységben él, ahol egyébként is minden vadon élő állat nagyobbra nő, mint Ázsia többi részén. Itt találhatók a legnagyobb testű kőszáli kecskék és farkasok is. Ára sajnos méltó a kos méreteihez, ezért hosszú évekig nem is gondolkodtam az elejtésén. 2005-ben azonban valamilyen, általam nem ismert okból, Paller Attila vadászatszervező hihetetlenül olcsó ajánlatot tett egy kos elejtésére. Kaptam az alkalmon, és mint utólag kiderült, óriási szerencsémre, mert a következő évben újra az egekbe szöktek a tarifák.
Tizennégy vadásznapról szólt a megállapodás, de puskáink sajnos lekésték a berlini csatlakozást, pedig tizenöt órán át unatkoztunk a nyomasztó hangulatú berlini repülőtéren, lett volna idejük átrakodni az illetékeseknek.
Rosszkedvűen utaztunk a repülőtérről a Dzsingisz kán nevű taxitársaság járművével Ulánbátorba, a szálláshelyünkre, a Dzsingisz kán Hotelbe. Mivel a szállodát most nyitották meg, ezért italkészletük eléggé szegényes volt. Javasolták, hogy menjünk el a nem messze található Dzsingisz kán sörözőbe. Mi azonban, elsősorban a tizenöt órás várakozásnak köszönhetően, olyan elcsigázottak voltunk, hogy beértük jéghideg sörrel, és a helyi vodkával, amit stílusosan Dzsingisz kánról neveztek el.
Este a vadásztató cég tulajdonosa, Sógi újabb rossz híreket hozott. Hiába érkezik meg a fegyverünk, akár a következő géppel, a másnap reggeli hovdi repülőjáratot mindenképpen lekéssük, és csak három nappal később indul a következő, a nyugat-mongol városba. Miután kezdtük megemészteni az információt, Sógi mandulaszemével pislogva, újabb adagot zúdított a nyakunkba, miszerint négy nappal előbb ki kell repülnünk a területről, ha el akarjuk érni a hazafelé tartó gépünket. A viszontagságaink következtében, a tizennégy naposra ígért út így öt vadásznapra csökkent. Útitársammal, a kiváló vadászíróval és nagyszerű baráttal, Békés Sándorral szorongva reménykedtünk, hogy elég lesz ennyi idő a kiszemelt argali elejtésére.
Hogy elüssük az időt, elvittek bennünket Terelzsbe, az Ulánbátortól nem messze fekvő turistaközpontba. Aki ősi, mongol szokások szerint szeretne pár napot eltölteni, annak kiváló lehetőséget nyújt a festői hegyek közé épített jurtaváros. Egy kicsit rombolja az összképet az angol WC és a hideg-meleg vizes zuhanyzó, de minden nem lehet tökéletes. Itt bemutatják az ősi állattenyésztési módokat, és lovas műsorokat is tartanak. Kísérőink szabadkoztak, hogy sajnos a mai nap ez a parádé elmarad, mert egy neves politikus érkezett Kelet-Európából, és mindenki oda van kivezényelve.
Kereken 800 éve választották nagykánná Dzsingisz kánt, aki a világ legnagyobb birodalmát hozta létre. Ettől az időponttól számítja Mongólia az államiságát, amit nagyszabású rendezvényekkel ünnepel meg, a magas rangú vendég pedig Vaclav Klaus cseh köztársasági elnök. Végül minket is kivittek a zártkörű protokollprogramra, de csak tisztes távolból figyelhettük az eseményeket. Volt ott íjászbemutató, szirtisas-röptetés, lovasroham és birkózóverseny is, amelyen kitűnően szórakoztunk. Csak egy dolog nyomta a lelkemet, hogy e helyett vadászhatnék az Altajban.
Estefelé még megnéztünk egy óriási sziklatömböt, mely tökéletesen teknősbékát formázott, és ezért stílusosan erről a jámbor hüllőről nevezték el. A tövében állt Dzsingisz kán hatalmas, tábori utazójurtája. Egy kis aprópénzért bemehettünk körülnézni. Nem vártam sokat a hatalmas, nyolckerekű faépítménytől, de ahogy beléptem, mellbevágó látvány fogadott. Hozzávetőlegesen 150 hópárduc bőre borította be a falakat. Ez a ritka, nemes, rejtett életmódot folytató ragadozó ma teljes védelem alatt áll. Sanyi bácsival lefényképeztük egymást uralkodói pózban, de azt hiszem, nehéz lenne elhitetni otthon, hogy igazi kánképek, mivel egyikünk sem az a vágott szemű, mongoloid embertípus. Az idegenvezető felhívta a figyelmünket rá, milyen kitűnő volt már akkor a mongol fakonzerválási technika, mivel ilyen jó állapotban fennmaradt az építmény. Később derült csak ki, hogy pár éve egy hollywoodi szuperprodukciónak volt a kelléke, amelyet a filmesek, a legköltségkímélőbb megoldásként, a mongol népnek ajándékozták.
Este jurtában hajtottuk álomra a fejünket. Ez a praktikus építmény a nomád, állandóan költözködő pásztornépeknek kitűnő, gyorsan felállítható és elbontható, tágas szálláslehetőségül szolgált.
Sanyi bácsi igencsak aggódott a ¬fegyve¬réért, olykor alig tudtam megnyugtatni. Hiába meséltem, hogy velem már többször előfordult a világ különböző tájain, hogy késett a puskám, de rövid időn belül mindig utol¬ért, ő nehezen tudta feldolgozni ezt a bizonytalanságot. Amúgy kitűnő, alkalmazkodó társ, olyan dolgokat vett észre, ami mellett én minden további nélkül elsiklottam, bámulatra méltó a lényeglátó képessége.
Reggel indultunk vissza fővárosba. Azonnal a reptérre hajtottunk, ahová már előző este szerencsésen megérkeztek a fegyvereink,.
– Ugye mondtam, hogy nem lesz semmi baj – mosolygott magabiztosan Sanyi bácsi, amint határozott léptekkel tolta a poggyászszállítóra rakott koffereit.
Délutáni programnak városnézést terveztek Sógiék. Ulánbátor rohamosan fejlődik. A városközpontban, hatalmas sugárutakon hömpölygött a minden közlekedési szabályt figyelmen kívül hagyó forgalom. A régi Ladák mellett a legújabb európai, amerikai és japán autócsodák centizgették egymást, intenzív dudaszó mellett. Vadonatúj felhőkarcolók törtek az ég felé. A sok modern épület, bankokok, éttermek, szállodák már átvették a városkép-meghatározó szerepet, de azért láttunk még óriási, cirill betűs feliratú Lenin-szobrot is. A külvárosi részeken a még meglévő több ezer jurta a régi kánok idejét idézte. Akármerre jártunk, mindenhol ezt a kettősséget tapasztaltuk.
Megtekintettük a Nemzeti Vadászati Múzeumot. A szegényes, kopott kis épületben csodálatos kincseket rejtegetnek. Hatalmas argalicsigák mellett lenyűgöző méretű kőszálikecske-szarvak, óriási maral-, és szibériaiőzbak-agancsok sorakoztak, méltatlan körülmények között. A por és kosz nem is zavart volna annyira, mint a trófeák szemmel láthatóan szakszerűtlen, nem a megfelelő értékén való kezelése. Facsavarokkal felszerelt koponyák, csúnyán kitömött, molyette preparátumok, fogasra akasztott hópárducbőrök borzasztották el trófeaimádó lelkemet. Nálam a dámspiszernek és a kocakampóknak is nagyobb a becsülete. Hej, te argali, aki még a hegyek közt nyargalászol, ígérem, ha hazaviszlek Dömsödre, sokkal különbül fogok veled bánni. Ha akarsz jönni, ha nem…
Másnap, kétórás (plusz háromnapos) késéssel, de felszállt velünk a MIAT légitársaság hovdi járata. A repülőtér, a helyiek véleménye szerint, modern, amit az aszfaltos kifutó bizonyít, szerintünk viszont, főleg a poggyászkezelés miatt, középkori. Egy apró kis ablakon adta ki a csomagokat egy nyugodt, rejtői figura, méghozzá úgy, hogy kiordította a koffer tulajdonosának a nevét, aki átküzdötte magát a tömegen, átvette azt, és utána ment vissza a helyére. Akinek öt bőröndje volt, az ötször tette meg az utat. Hoztak mindent, amire szükségük volt: zöldséget, tojást, kotkodácsoló, élő tyúkot, vadászfegyvert. Másfél óra után, természetesen utolsóként, mi is végeztünk.
Két, feltűnően tiszta, jó állapotban lévő UAZ-ba pakolták be a holminkat. Még a város szélén megálltunk egy vegyeskereskedésben, ahol iszonyatos mennyiségű élelmiszert vásároltak be kísérőink. A sör, tojás, liszt, zsír és több karton vodka valószínűleg az egész ott-tartózkodásunkra elegendő mennyiség, csak attól féltünk, hogy nem fér be a kocsiba. Azért valahogy megoldották a feladatot, de nem mondanám kényelmesnek az utazásunkat.
Ahogy véget ért az aszfaltos út, egy kék szalagokkal díszített, magas kőhalom mellett álltunk meg. Ez egy obo, szent hely, akol a vadász az égiek áldását kéri, hogy sikeres legyen a vadászata. Egy egész üveg vodkát locsoltak rá a kísérőink, miközben többször megkerülték, majd pár cseppnyit az értékes nedűből és falatnyi kenyeret szórtak a négy égtáj fel. Ezt a procedúrát nekünk is meg kellett ismételni, majd szertartásosan megittunk egy üveggel az itt népi italnak számító vodkából. A közel kétszázötven kilométernyi út megtétele után, a rossz földutaktól szétrázva, a szardíniásdoboztól megnyomorodva, késő éjszaka értünk a táborba. Jólesett kinyújtózkodni, majd egy rövid bemutatkozás után elfoglaltuk a jurtánkat, és mentünk aludni.
Az első vadásznapon a szép, tiszta UAZ-zal vágtunk neki a hegyeknek. Nagyon féltem, hogy a fegyverem távcsöve elállítódik a rázkódástól, ezért a hátizsákomban elkülönítve, egy vastag zokniba bugyoláltam. Hiba volt. Nem jutottunk a tábortól egy kilométerre sem, amikor egy hatalmas farkas futott át előttünk az „úton”. Kapkodni kellett: hátizsák elő, zokni eldobva, távcsövet a puskára, gyors betárazás, miközben az autó őrült sebességgel rohant a farkas után. Egy meredek emelkedőhöz érve a kocsi lefékezett, én kiugrottam, és azonnal lőttem a mintegy 300 méterre futó ordasra. Csett! Csütörtök! Újratöltöttem, és láss csodát: a farkas megállt a hóban. A kocsi orrára támasztva a puskát, blatton lőttem. Na, ez gyorsan ment! Erdélyben hosszú éjszakákat virrasztottam át vacogva, a farkasokra várva, és megszámolhatatlan hajtáson vettem részt e nemes ragadozó elejtésének reményében. Kettőt láttam is, azonban egyiknek a gereznáját sem sikerült trófeaszobám falára akasztani. Ilyen a vadászszerencse… Itt meg minden erőfeszítés nélkül lőttem egyet, és nem is akármekkorát.
A fotózkodás után az elejtett vadat visszaszállítottuk a táborba, majd a legkisebb késlekedés nélkül indultunk vissza a hegyekbe. Tovább kapaszkodtunk felfelé, és ahogy elértük az argalik vélt tartózkodási helyét, rögtön észrevettünk egy kilenc kosból álló csapatot, köztük egy lélegzetelállítóan nagy szarvú egyedet. Gyalogosan követtük, egészen sötétedésig, de nem értük utol őket.
Elcsigázva értünk a táborba, ahol Sanyi bácsi vidáman fogadott. Sikerült elejtenie egy szép, öreg szibériai kőszáli kecskebakot. Kemény hegymászással, nagyon megszenvedett érte, ami tovább növelte a megszerzett trófea értékét.
Második nap nem láttunk semmit. Nem is untatom a nyájas olvasót, a teljesen meddő, végtelenül fárasztó vadásznap részleteivel, pedig sajnos ez is hozzátartozik a hegyi vadász mindennapjaihoz. Az időhiány egyre jobban kezdett nyomasztani, ezért este megbeszélést tartottunk a helyiekkel. Táborvezetőnk tanácsára a harmadik napon stratégiát váltunk, és lóháton megyünk fel a hegyekbe.
Pirkadatkor az érkező lovászok jelezték, hogy útközben idefelé egy nagy nyájjal találkoztak. Mire odalovagoltunk, már egy másik hegyre váltottak át, de nem tétlenkedtünk, azonnal nyomukba eredtünk.
Az Altáj-hegységet úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas sziklarengeteget, óriási hegyekkel, melyeken fa, bokor vagy virág még mutatóban sem található, csak fű, az is csonttá száradva – ameddig a szem ellát. Nem is tudom, hogy miképpen tud ekkorára megnőni ez a teremtmény, ilyen sanyarú táplálékon.
Késő délután sikerült mintegy kilométernyi távolságra – gyalogolva, lóháton, bujkálva, néha rohanva – megközelíteni a nyájat. Innen már csak négykézláb vagy hason csúszva közelítettünk feléjük. Mi tagadás, a kúszás nem ment valami könnyen, az átlagosnak éppen nem nevezhető testalkatommal. Úgy hatszáz méterről végre jól szemügyre vehettük a csapatot. Hosszas tanakodás után, egy egészen fehér nyeregfoltos kost ítéltünk a legnagyobbnak, amely folyamatosan legelészve, szerencsére felénk tartott. A távolság lassan csökkent. Amikor a távolságmérő ötszáznégy métert mutatott, pechünkre megfordult, és elkezdett távolodni, majd 518 méterre keresztbe fordult. Céloztam, ám az éppen a háta mögött lemenő naptól alig láttam valamit a távcsőben. Lázasan számolgattam: 300 méterre van belőve a puskám, 500 méteren 142 centimétert esik a lövedék, akkor jó métert a blattja fölé kell tartani. Elengedtem a lövést.
A kos sértetlenül rohant a völgykatlan felé, amelynek az alján a többiekkel együtt megállt. A tétovázó nyáj tagjai nem tudták beazonosítani, honnan jött a lövés, mert a hegyek visszhangozták a dörrenést. Tanácstalanul várakoztak, nekem viszont újra meg kellett próbálnom, mert lehet, hogy több lehetőségem nem lesz az elkövetkező két napon. A távolságmérő nem éppen vadászias lőtávolságot mutatott, nevezetesen 635 métert. Nem számolgattam, egy „argalinyit” fölé fogtam, és lőttem. A kos tűzben rogyott!
A beálló sötétben botorkálva, jó egy óra elteltével értünk oda hozzá. Ott, mellette állva éreztem csak igazán megdöbbentő méreteit: hosszú lába, vastag nyaka, hatalmas teste és vaskos szarvának látványa nem mindennapi élmény volt. Az eset tanulsága, hogy a vadásznak nagyon meg kell gondolnia, mikor engedheti útjára a golyót. A legtöbb helyen a világban, így Mongóliában is, a sebzés elejtésnek számít. Ha egy csepp vért találnak, és a kiszemelt vad nem kerül meg, akkor vége a vadászatnak, lehet csomagolni – és fizetni. Visszaérkezésünk után a táborban hajnalig tartó ünneplés kezdődött, vodkaivó- és szkanderversennyel fűszerezve. Mindkét számban kiváló formát mutattam…
A negyedik hajnalon, nem mentünk ki vadászni. Aggodalmaskodásomra, hogy szerintem, a hátralévő egy nap nem biztos, hogy elegendő lesz az engedélyemen szereplő szibériai kőszáli kecske elejtéséhez, csak mosolyogva legyintettek.
Igazából most volt csak időm körbejárni a szálláshelyünket. A lakójurtánk mellett álló másik két jurta képezte a tábort, amelyek közül az egyikben a tábori konyha működött, a másikban a kisegítő személyzet lakott. Jurtánk tágas, kényelmes volt, melyben két méretes ágy, egy ebédlőasztal a hozzá tartozó székekkel és egy kisebb vaskályha szolgálta kényelmünket. A kályhát az itt található egyetlen fűtőanyaggal, szárított tehénlepénnyel rakták meg dugig esténként, majd éjfél után dobtak újra rá. Nem nagy fűtőértéket képviselt, ezért reggelente a tartalék takarót is kénytelenek voltunk igénybe venni, de itt egyéb tűzrevaló híján, ezt a fűtőanyagot nagyon megbecsülik. Szigorú szabály az itteni pásztoroknál, hogy mindenki csak a saját jószága által termelt trágyát használhatja fel, lopása súlyos bűncselekmény.
A tábor elé, mintegy méter magasan kiemelve, angol WC-t helyeztek el, melyet három oldalról szövettel vettek körbe. Előre, a jurtákkal ellentétes oldalon nem húztak ki textilt, így teljes panoráma nyílt a környező fenséges hegyekre. Délután igénybe vettem ezt a nem igazán tájba illő létesítményt, melynek használata közben úgy éreztem magam, mint a nagy kán, amint hatalmas birodalma fölött trónol. Egyszer csak a hegyek mögül előtört egy vágtató, négyfős lovas csapat, egyenesen felém galoppozva. Ebben a helyzetben nehéz volt tekintélyemet megőrizni, de azért megpróbáltam. Ülve maradtam, üdvözlésre lendítettem a karom, és nagyot ordítottam a közeledőkre. Ők rezzenéstelen arccal lovagoltak el mellettem, és hangos üvöltéssel viszonozták barátságos gesztusomat.
Sanyi bácsi tegnap körbejárta a környéket, és felfedezett egy obót a szomszédos dombon. Elmondása szerint, valószínűleg ez a mi tábori obónk, mert kapitális kecskeszarvak és argalicsigák díszítették. Javaslatára felsétáltunk hozzá, körbejártuk, meglocsoltuk vodkával, majd kitűztünk rá egy vékony, nemzeti színű szalagot. Idős barátomon látszott, hogy megnyugodott, mert jól sikerült a vadászata. Voltak kétségei, hogy közel hetvenévesen feljön a világ tetejére, miképp fogja bírni erővel, nyújt-e akkora élményt számára a vadűzés, mint azt álmaiban elképzelte. Elmondása szerint végtelenül boldog, mert az a ritka dolog történt meg vele, hogy a valóság mesze túlszárnyalta elképzeléseit. Nem csak a vadászat, hanem az itt élő emberek mentalitása, szokásai, az élethez való hozzáállása is közel került hozzá.
Reggel, még sötétben, aki élt és mozgott, bepréselődött a két UAZ-ba, és jött velünk kőszálikecske-vadászatra. Folyamatosan emelkedve, Sanyi bácsi mérése szerint, 3350 méter tengerszint feletti magasságig jutottunk fel, ahol megálltunk távcsövezni. A felkelő nap fényénél készítettem pár fölvételt kiváló barátomról a hófödte Sutal uul heggyel a háttérben. Ez Mongólia második legmagasabb csúcsa, 4090 méter magasságával messze kiemelkedik a többi hegy közül.
A kísérők két bakot fedeztek fel a szemközti meredek hegyoldalon, amelyeket egyenesen megközelíteni nem lehetséges anélkül, hogy az óvatos vad észre ne venne bennünket. Kerülővel, egy domboldalába vájt, arasznyi szélességű csapán próbáltunk lőtávolba jutni. Sajnos az okuláréval rosszul becsültük meg a távolságot, úgyhogy több mint egyórás, életveszélyes araszolás után sem tudtuk 900 méternél közelebb jutni hozzájuk. Kénytelenek voltunk másik kecskét keresni.
A lapos vízválasztón cserkeltünk tovább, ahol újabb csapatot fedeztünk föl. Szerencsénkre hatalmas sziklák álltak ki az amúgy sík hegygerincből, melynek takarásában 260 méterig sikerült megközelíteni őket. Volt köztük egy méretes bak is, amely utolsó napinak tökéletesen megfelelt. Az egész nyáj feküdt, én pedig az előző lövésemen nekibátorodva, elengedtem a golyót azelőtt, mielőtt fölálltak volna. Sajnos hibázás lett a kapkodás vége. Hogy hol rontottam el, még ma sem tudom. Jó volt a támaszték, stabil, puha, és a megcélzott bak is megfelelő méretű célpontot mutatott. Kicsit kicsavarodott volt a testhelyzetem, de ettől még el kellett volna találnom.
Szótlanul, rosszkedvűen mentünk tovább a kocsival, úgy éreztem, hogy lassan le kell mondanom róla, hogy megszerezzem ezt a ritka, meseszép trófeát. Utolsó esélyként egy meredek sziklapárkányra ültünk ki távcsövezni. A kísérőm ki is szúrt három jó bakot, amint szinte teljesen alattunk pihennek, kiváltképp az egyik egyed méter fölöttire taksált, sarlószerű szarva dobogtatta meg a szívemet. Jóval különb az eddig látott bármelyiknél. Kimásztam, amennyire lehetséges volt a meredek szélére, és próbáltam stabilan célozni. Hosszú percekig vártunk, mire fölálltak, de utána sem volt igazán jó lőhelyzetem. Lassan kezdett besötétedni, úgyhogy utolsó lehetőségként, szinte 90 fokos szögben lefelé, a bak gerincére célozva, 330 méterről lőttem. Talált. A másik két állat egészségesen szaladt el, míg a sebzett lassabban, nagy vérrózsával az oldalán kisétált olyan nyaktörő helyre, mintegy kilométernyi távolságra, ahol a kegyelemlövést sem tudtam megadni neki.
Azt hiszem, jól döntöttem, hogy a lassan beálló sötétségben nem vállaltam az életveszélyes hegymászást. Két mongol társunk elindult utána, míg mi kocsival lementünk a hegy lábához. A másfél órás autózás után szinte egyszerre értünk oda barátainkkal, akik hozták magukkal a megnyúzott, levágott fejű kecskét. Mire odaértek hozzá, már átköltözött az örök vadászmezőkre. A lövedék felülről, a gerinc mellé, kicsit hátracsúszva csapódott be, majd átütötte a testét. Így végül teljes sikerrel zárult az utunk.
Ezek az egyszerű, de kiváló emberek nagyon közel kerültek hozzám, és az út befejezése után otthon, Sanyi bácsival sokat emlegettük vendégszeretetüket, és az ott töltött napokat. Két év múlva vissza is tértünk Mongóliába, a Góbiba, de az már egy másik történet.