A két kezemen meg tudnám számolni azokat az afrikai vadfajokat, amelyek igazán megdobogtatják a szívemet. Ezek közül az egyik az óriás jávorantilop (Taurotragus derbianus). Az angolul Lord Derby Eland-nak nevezett faj (az angol természettudós, XIII. Edward Smith-Stanley után, aki Derby grófja volt) a világ legnagyobb antilopfaja, afrikai rokonai közül talán a legnehezebben elejthető.
Testméretei nem nagyobbak a közönséges jávorantilopnál (Taurotragus oryx), nevében az óriás lényegesen nagyobb szarvára utal. Csavart szarva, a külső élén mérve, akár 120-125 cm is lehet. A XX. század elején még Szenegál nyugati részétől a Nílus vonaláig szinte mindenütt megtalálható volt. Azóta Nyugat-Afrikában, az egyre nagyobb ütemben szaporodó népesség, valamint az általuk tenyésztett szarvasmarha terjesztette marhavész miatt teljesen kipusztult. Napjainkban azokra a területekre szorult vissza, ahol több száz kilométeres körzetben sem ember, sem szarvasmarha nem él. A sors fintora, hogy ezek éppen azok a területek, ahol a cecelegyek nagy számban megtalálhatók, és mivel az általuk terjesztett fertőző betegségektől a marhák elpusztulnának, a pásztorkodó bennszülöttek itt nem akarnak élni. A jávorantilop ezekre a betegségekre immunis. A jelenlegi legnagyobb állománysűrűség a Közép-afrikai Köztársaságban található, valamint a szomszédos Kamerun északi, Csád déli és Szudán nyugati részén. Az utóbbi kettő elhanyagolható.
Az óriás jávorantilop rendkívül éber és óvatos állat, különösen a tehén. Szinte sohasem tartózkodik nyílt terepen. Látása és szaglása páratlan. Táplálkozása a mi őzünkhöz hasonlóan válogatós. Csak néhány növény levelét, rügyeit fogyasztja, ill. csipegeti. Nagy testtömege miatt (a tehén 400-, a bika 700-) sok növényi táplálékra van szüksége, aminek megszerzése ily módon szinte állandó vándorlásra kényszeríti. Naponta átlagosan 25-30 km-t tesz meg.
Vadászati szempontból két ország jöhet számításba: Kamerun és a Közép-afrikai Köztársaság. Az utóbbit magam azért részesítettem előnyben, mert a viszonylag gyakori politikai zavargások miatt sok vadász – elsősorban az USA-ból és Nyugat-Európából – nem vállalja a kockázatot, s így a területek érintetlensége és relatív vadbősége a vadászat szempontjából kedvezőbb.
A Közép-afrikai Köztársaság területe hétszerese Magyarországénak, miközben lakosainak száma még a négymilliót sem éri el. Az északi és a keleti területek (az ország kb. 60%-a) gyakorlatilag lakatlanok. Francia uralom alatt állt, mely alól végérvényesen 1960-ban szabadult fel. Mint sok más korábbi gyarmat esetében, a szabadságért nekik is nagy árat kellett fizetniük. A huszadik század első felében jelentős volt a trópusi fa termelése és a gyémántbányászat. Mára mindkét nyersanyagforrás kiapadt. Az országnak gyakorlatilag nincs exportképes terméke. Egy nagyon szűk társadalmi réteg tartja kezében a gazdasági és politikai hatalmat, az összes többi ember az afrikai átlagos életszínvonal alatt él. Néhány kalandvágyó üzletemberen, ill. vadászon kívül, turizmusról egyáltalán nem beszélhetünk. Az országot légi úton csak Párizson keresztül lehet megközelíteni, hetente mindössze egy járat fordul meg. Az Európából érkezőknek célszerű sárgaláz ellen beoltatni magukat, valamint malária elleni tablettákat szedni.
Először 2012 januárjában utaztam Közép-Afrikába. Eredetileg egy kéthetes vadászatra fizettem be Paller Attila vadászatszervezőnél, de az akkori elfoglaltságom miatt sajnos csak egy hétre tudtam elutazni. Az öt vadásznap alatt, a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem sikerült óriás jávorantilopot lőnöm. Részben kárpótolt ugyan egy szép leopárd, egy roan antilop, egy oribi és egy erős varacskos disznó, de nagy vágyam mégsem teljesült. Már a hazaúton megfogadtam, hogy egy év múlva visszajövök, és más vadra rá sem fogok nézni, reggeltől estig csak az óriásomat fogom űzni.
Nagyon lassan telt el a következő év. Időközben – számomra érthetetlen módon – a kinti vadásztató cég 30%-kal megemelte az amúgy is borsos árait. Emiatt már szinte lebeszéltem magam az újabb utazásról, amikor Attila felhívott, és örömmel újságolta, hogy márciusra kapott egy egyhetes ajánlatot, a tavalyinál is kedvezőbb feltételekkel. Egy pillanatig sem haboztam. Még sohasem fizettem ilyen sok pénzt valamiért ennyire boldogan! Hamar kiderült, hogy az egyre zavarosabb politikai helyzet miatt sokan visszamondták az utat, így nyílt meg a bátrabbaknak – feleségem szerint az őrültebbeknek – ez az előnyös lehetőség.
A nagy nap március 13-ára (nem péntekre) esett. Viszonylag sokat vadászom külföldön, ezért a csomagolás sem különösebb gondot, sem különösebb izgalmat nem okozott számomra. Talán ennek köszönhetem azt a meggondolatlan döntésemet, hogy – életemben először – nem vittem magammal külön kézipoggyászt. A fegyvert és a lőszereket a megállapodás szerint a helyi cég biztosította számomra, ezért az összes személyes holmim elfért egy nagy táskában. Az útvonal Budapest-Párizs-Bangui (a főváros) volt. Mivel már ismertem a viszonyokat, olyan érzéssel indultam el, mintha a rokonaimhoz utaznék vidékre. Túlzott magabiztosságomnak hamar eljött a böjtje. Már a Liszt Ferenc repülőtéren kiderült, hogy míg Budapesten fok meleg van, Párizsban az intenzív havazás miatt gondot okoz a gépek fogadása. Emiatt mintegy három óra késéssel érkeztem meg, éjjel fél egykor. Az eredeti terv szerint egy szállodában kellett volna éjszakáznom, és másnap délben indultam volna tovább. Egyikből sem lett semmi. A párizsi Charles de Gaulle repülőtéren leírhatatlan volt a káosz. Mindenütt csomagok és emberek hevertek. Rettentően hideg volt az épületen belül is, és érthetetlen módon, semmilyen étterem, büfé nem volt nyitva. Mindez nem jelentett volna különösebb gondot számomra, ha nálam lett volna a csomagom, amelyet szándékosan nem közvetlenül Banguiba adtam fel. De a táskám, a többi 180 utaséval együtt, nem érkezett meg. A mai napig talány számomra, hogyan tudott Budapesttől Párizsig eltűnni valamennyi csomag. Előrebocsájtom, hogy a táskámat, nagyon sok cirkusz után és részben kifosztva, a hazaérkezésem után 12 nappal kaptam vissza.
A rossz idő miatt még másnap sem tudtunk elindulni, így kétnapos késéssel és szó szerint üres kézzel érkeztem meg Banguiba. Házigazdáim összeszedtek néhány, különböző méretű inget, nadrágot, egy pár – még városi használatra is alkalmatlan – félcipőt, vettünk pár alsóneműt, zoknit, tisztálkodó szereket. Az jutott eszembe, vajon mit fogok mondani otthon a barátaimnak, akik arra lesznek kíváncsiak, hogy milyen felszereléssel kell elindulni egy komoly afrikai szafarira.
Másnap reggel egy hatszemélyes kisgéppel utaztunk a vadászterületre. Lenyűgöző érzés volt két és fél órát repülni az érintetlen természet felett. Se út, se házak, se emberek sehol. Az ideiglenesen kialakított, földes leszállópályára való megérkezés már feltétlenül a kalandok kezdetét jelentette számomra. Megérkezésemkor nem kis meglepetést okoztam a bevásárlószatyornyi holmimmal. „Ez aztán komoly afrikai vadász lehet” – gondolhatták magukban a hozzám beosztott fekete kísérőim, akik egészen az első vad elejtéséig, finoman szólva mosolyogtak rajtam.
Peter, a vadászati vezetőm zimbabwei születésű, de európai származású, tapasztalt vadász volt, akitől később még néhány életfontosságú használati tárgyat (sapka, szúnyogháló a fejre, elemlámpa, napolaj) kaptam. A „reptér” mellett egy nagyobb fűcsomóra erősített papírlapon kipróbáltam a kölcsönpuskát (375 H&H).
A veszélyes vadra történő vadászatot kivéve, nem érdemes Afrikába saját puskát vinni, mert az ottani fegyverek ugyan nem a legmodernebbek, de tökéletesen megfelelnek a célnak. Ezzel, és ez nem kis dolog, elkerülhetjük a fegyver utaztatásával járó legkülönbözőbb tortúrákat. Egyetlen hátránya van az ő puskáiknak, a súlyuk. 3-4 kilóval is lehetnek nehezebbek az általunk megszokottnál, amit az ember az egész napos cserkelés után még éjszaka is érez a vállán.
Amikor a fegyvert a kezembe vettem, egyszerre elfelejtettem minden eddigi kellemetlenséget, és bár a külsőm inkább egy nagyvárosi hajléktalanra hasonlított, lelkemben igazi Afrika-vadásznak éreztem magam. Dél körül érkeztünk a táborba, de a szokásos kicsomagolás – nem is lett volna mit – és az ebéd helyett az azonnali indulást választottam, hiszen az amúgy is kevés, hat vadásznapból egyet már elvesztettem a kalandos utazás miatt.
A január elején kezdődött száraz évszak derekán jártunk, de az időjárás az utóbbi hetekben teljesen eltért az évszaknak megfelelőtől. Erre az időszakra a csapadékmentes, forró napok jellemzőek, ehelyett már érkezésem előtt három héten át, szinte mindennap esett valamennyi eső. Ez a tény két szempontból is megnehezítette a vadászatot. Egyrészt a különböző csípő-maró rovarok oly mértékben elszaporodtak, hogy az őserdei vadászathoz hasonlóan, az embert olykor már az őrületbe kergették. Természetesen a vad is szenvedett ettől, részben megváltoztatta megszokott viselkedését, nem kevés gondot okozva számunkra is. A másik és sokkal súlyosabb következmény az volt, hogy kizöldült az ilyenkor egyébként csupasz vegetáció, és az amúgy is rövid látótávolságot 5-15 méterre csökkentette. Az előző évi tapasztalatom alapján elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt a rendkívül éber állatot ilyen távolságra meg tudjuk közelíteni.
Az első délután sem hozott változást. Forró volt a levegő, de szinte viharos erejű szél fújt, borult volt az ég, és időnként eleredt az eső. Szürkületig viszonylag cél nélkül bolyongtunk a bozótban, egyetlen állatot sem láttunk, és a nyomokat is a felismerhetetlenségig elmosta az eső. Hazafelé menet a nyitott autóval olyan erős zivatar kapott el bennünket, amilyen csak az esős évszakra jellemző. Szerencsére nem tartott tíz percnél tovább. Éppen elállt az égi áldás, amikor Peter hirtelen megállíttatta az autót, és a bokrok közé mutatott. Erősen sötétedett, így én semmit sem láttam. Szavaiból csak annyit értettem, hogy „big” (nagy) valami, gyorsan szálljunk le a kocsiról, és menjünk utána. Rövid cserkelést követően, végre megláttam a számomra azonosíthatatlan fekete testet. Mivel kisebbnek tűnt, mint az áhított jávorom, nem tudtam, mivel is van dolgom. Kiderült, hogy egy nagyon jó víziantilop áll előttünk, és ha nem lövök azonnal, el fog tűnni a sötétben. Lőttem! Rövid elemlámpás keresés után, a lövés helyétől kb. 20 méterre megtaláltuk a kimúlt állatot. Valóban gyönyörű példánya fajának, de ami ennél sokkal fontosabb volt, abban a percben fekete kísérőim végre elhitték, hogy a szedett-vedett külsőm ellenére, valóban eredményes vadász vagyok. A táborba érve gyorsan megszabadultam teljesen átázott ruháimtól, és egy jó pohár whiskyvel a gyomromban beálltam a hidegen és gyéren csordogáló zuhany alá. (Ha nem süt a nap, nincs meleg víz, illetve ha túl későn ér haza az ember, a felkötött vizeshordót az éjszaka 10-15 fokra hűti.)
Fenséges vacsora után gyorsan nyugovóra tértem, és alig vártam, hogy reggel fél négy legyen. Másnap Salomon (legügyesebb fekete kísérőm) ébresztett. Az egész napos megerőltető cserkelésre felkészülve csak kevés és könnyű reggelit szoktam fogyasztani. Célszerű ebédre is hasonlóan, csak kismértékben megterhelni a gyomrot, a vacsora annál kiadósabb lehet. Az evésnél sokkal fontosabb az ivás. Az ember folyamatosan igyon annyi vizet, amennyit csak bír, de napközben legalább 4-5 liter folyadék elfogyasztása ajánlott.
Nagyon korán indultunk, mert pirkadatra (kb. 6 óra) már el kell érni a legjobb területeket, amelyek autóval is másfél-két órányira vannak a tábortól. Az óriás jávorantilop vadászata a természetes sózóknál kezdődik. Ezek olyan néhány tíz, esetleg néhány száz négyzetméteres területek, ahol a talaj ásványisó-tartalma rendkívül magas. A kérődzők általában éjszaka látogatják, patájukkal, szarvukkal fellazítják a földet, így jutnak hozzá az áhított csemegéhez. Reggel, a hátrahagyott nyomokból jól kivehető, milyen állatok jártak ott az éjszaka folyamán. Három-négy sózó felkeresése után mindig találtunk valamelyiknél jávorantilopnyomokat. Ekkor indult a tényleges vadászat.
Minden szükséges felszereléssel megpakolva, gyalogosan eredtünk az áhított vad nyomába. A nyomkövetéses cserkelés minden résztvevő számára egész embert kívánó feladat. A fekete kísérők bámulatos ügyességgel képesek a legkülönfélébb terepen nem csak követni, de értelmezni is a nyomokat. A vadásznak az egész napos tempós gyaloglás, a 40-50 fokos hőmérséklet és az elviselhetetlenségig szemtelen, legkülönfélébb élősködők jelentenek komoly kihívást. Tíz óra után fejvédő moszkitóháló nélkül képtelenség meglenni.
A jávorantilop 10-30 tagú csapatokban él, amelyek főként tehenekből és borjakból állnak. A párzási időszakban (február) csatlakoznak hozzájuk a bikák, amelyek az év többi részében általában magányosan vagy kettes-hármas csoportokban járnak. Ez az ideális időszak a vadászatukra, ekkor a legszebb a bikák fekete nyaksörénye. Ilyenkor az állatok vándorlási tempója is lassabb a csapatokban lévő, kevésbé kitartó előző évi borjak miatt. A bikák vonulás közben, erejüket fitogtatva, erős szarvukkal feltúrják a termeszvárakat, lehántják a fák kérgét, és szarvuk közé szorítva, csavaró mozdulattal, meglepő vastagságú ágakat törnek ketté. Ezek a jelek is sokat segítenek a nyomkövetésben.
Az első napon kétszer is sikerült egy-egy csapatot annyira megközelíteni, hogy már hallani lehetett őket, ill. egy esetben rövid időre még láttunk is néhány példányt, de az állandóan forgó szél miatt, mindegyik esetben szagot kaptak, és hatalmas robajjal elmenekültek. Nehéz szavakba önteni azt a csalódást, amit az ember ilyenkor érez. A következő napon csak késő délután akadtunk friss nyomokra, és éppen beesteledett, mire végre sikerült néhány száz méterre megközelítenünk a csapatot. A további keresést fel kellett adnunk. Két óra gyaloglással értük el az autót a koromsötétben. Nyílegyenesen haladtunk, mindenféle technikai eszköz nélkül, pusztán a fekete kísérőim rendkívüli tájékozódó képességére hagyatkozva. Kölcsöncipőmnek már délben levált a talpa, estig a jobb lábamon zoknival jártam a bozótot. Így érthető, hogy ez a plusz két óra séta a sötétben már nagyon nem hiányzott. A táborba érve kiderült, hogy napközben elvesztettem valahol a kölcsönkapott vastag ingemet, amelyben benne volt az egyetlen személyes tárgyam, amim maradt, a telefonom. Mi jöhet még? Salomon megígérte, hogy még az éjjel visszamennek megkeresni, ne kelljen ezzel holnap időt vesztegetnünk. Erre nagyon meg kellett volna hatódnom, de bevallom férfiasan, megesküdtem volna, hogy nem mennek sehová, és reggel szomorú arccal be fogja nekem jelenteni, hogy sajnos nem találták meg. Ma is szégyellem ezt a gonosz feltételezésemet. Az történt ugyanis, hogy Salomon éjjel kettőkor felébresztett, és a kezembe nyomta az inget a telefonnal együtt. Azóta kétszáz dollárral drágább a telefonom.
Az erőm és a kitartásom még nem, de a hitem egyre fogyott, amikor felvirradt végre a nagy nap. A cipőm talpát az éjjel úgy-ahogy sikerült megragasztani, de a talpamon keletkezett sebekkel már nem volt ilyen egyszerű a dolgom. A testem nagy részét, különösen a hajlatokat szinte teljesen elborították a legkülönfélébb csípések. Volt, amelyik diónyira dagadt, és bekékült. Volt, amelyik felhólyagosodott, és másnapra gennyesen kifakadt, a többi pedig csak egyszerűen pokolian viszketett.
Kis csapatommal egész délelőtt követtük egy magányos bika nyomait, de őfelsége olyan tempóban haladt, amivel egyszerűen nem tudtunk lépést tartani. Az idő múlásával a távolság közöttünk nem csökkent, hanem egyre csak nőtt. Már éppen fel akartuk adni a reményt, amikor rendkívül érdekes dolog történt. Salomon hírtelen megmerevedett, és nekünk is megálljt intett. Sem látni, sem hallani nem lehetett semmit. Kézzel-lábbal hadonászni kezdett, és megpróbált engem a puskámmal egy keskeny nyiladék irányába rángatni. Nagy nehezen megértettem, hogy szerinte a bika megfordult, és pontosan felénk fut. Nem akartam elhinni, de a biztonság kedvéért felkészültem a lövésre. Az egész nem tartott két-három másodpercnél tovább, amikor már én is meghallottam a dobogást. A hangokból a sűrű bozóton keresztül nem tudtam megbecsülni sem a sebességét, sem a várható oldaltávolságát. Egy pillanatra felbukkant, és ekkor futtában rálőttem. Olyan szerencsésen találtam el, hogy az állat azonnal felbukott, és elterült a földön. Nem akartam hinni a szememnek. Ez az utolsó öt másodperc elfeledtette velem az elmúlt napok viszontagságait. Most nem fájt semmim, nem éreztem sem fáradságot, sem szomjúságot, és az oly sokszor elátkozott apró legyek sem zavartak. A szerencse fiának éreztem magam.
Milyen bolond is az ember! Mennyi kényelmetlenséget, pénzt, fáradságot ad ezért a néhány másodpercért cserébe. Lehet, hogy az egész életünk így működik?
Röviddel a táborba érkezésünk előtt kétszer a levegőbe kellett lőnöm, értesítve a többieket az eredményes vadászatról. Mire az autó begurult a kis térre, szinte mindenki friss ágakkal a kezében, énekelve-táncolva köszöntött bennünket. Az óriás jávorantilopról szóló búcsúztató dalt énekelték: „Bozobó ákuja véh”.
A vacsoránál aztán megtárgyaltuk az esetet. Kísérőim szerint az történhetett, hogy az állat néhány száz méterrel előttünk járva enyhe ívben elkanyarodott balra. Az állandóan változó irányú szél először túlvitte a szagunkat rajta, azután éppen vele szemben visszafordult. A vad ezáltal pontosan az ellenkező irányból érezte a veszélyt, és emiatt szinte a karjainkba rohant. Nem hiszem, hogy létezik ennél nagyobb szerencse. Aki nem akarja az óriás jávorantilop vadászatát az ehhez az esethez hasonló szerencsés véletlenre bízni, annak azt ajánlom, hogy csakis februárban utazzon oda.
Maradt még egy napom. Peterrel úgy döntöttünk, hogy ha már ennyire belejöttem a gyaloglásba, másnap próbáljunk meg bivalyra vadászni. Az itteni populáció a kafferbivaly és a vörös erdei bivaly természetes kereszteződéséből alakult ki. Érdekes keverék. Vadászati módja szinte teljesen megegyezik az óriás jávoréval. Egy lényeges különbség van közöttük, a bivaly kényelmes tempóban legelészik, sokszor meg is áll, sőt időnként elfekszik. Emiatt a követése sokkal egyszerűbb. Ha frissek a nyomok, szinte biztos a siker.
Így történt velem is. Reggel hét órakor indultunk el a viszonylag friss nyomon, és bár a szél kétszer is elugrasztotta az öttagú csoportot, délután négy óra körül sikerült elejtenem a csapat legöregebb bikáját. A zsigereléshez, ill. a nyúzáshoz kis tüzeket kellett raknunk az állat körül, mert amíg a nap magasan jár, addig e nélkül a vérszagra perceken belül elképesztő számú apró, agresszív méh érkezik, és mohón inni kezdi a friss vért. Az embert különösebb ok nélkül is megtámadják, csípésük egy bizonyos mennyiség felett akár halálos is lehet.
Az utolsó éjszaka nagyon rövid volt. Újra és újra leperegtek bennem az előző napok eseményei. Most végre volt elég nyugalmam és időm, hogy a gondolataim utolérjék az eseményeket. A közeli kis folyóban hangosan kuruttyoltak a békák, néha átszűrődött egy távoli hiéna vihogó hangja, és én úgy éreztem, hogy soha nem akarok innen hazamenni. De csak egy pillanatra.
Másnap reggel visszaadtam a kölcsönkapott holmikat, és egyetlen csomag nélkül beszálltam a kis repülőgépbe, amely a civilizáció felé vitt. Fekete kísérőim arcán ismét átfutott egy mosoly, remélem, ezúttal mást jelentett!