Barcelonából három óra alatt jutottunk a Beceite-hegységbe, miután áthaladtunk a gyomrunkat próbára tevő szerpentineken és elhagytuk Vallibona városkát, leparkoltunk szállásunknál. A bejáratnál egy beceite kőszáli kecske szobor árválkodott, mindent döngetett a viharos erejű szél, csillagok milliárdjai ragyogtak az égbolton.
A kőből rakott négyszáz éves házat teljesen felújították, a földszinti tehén ólból nappali és konyha lett, ebből leválasztottak még egy szobát, ahol nyitott terű kandallóban lobogott a tűz. Az épület hangulata azonnal magával ragadott, csak a bent dohányzó emberek cigarettafüstje zavart, ami átjárta a levegőt és beleivódott ruháinkba. A régi etetővályút is kihasználták, abban sorakoztatták fel a jobbnál jobb spanyol borokat, a falon háromágú favilla és a mezőgazdaság kézi korszakából fennmaradt egyéb eszközök lógtak. Mellettük beceite kecske trófeák díszítették a vályogból vert falat, a főzőfülkében sürgött-forgott a szakács, őt a kiadó ablakon keresztül láttam, aminek felső keretéről kolbászok, szalámik és egy jókora füstölt sonka csüngött.
Megismerkedtünk mindenkivel. Natalia, aki Romániából költözött Spanyolországba, és vadászatszervezéssel foglalkozik, még magyarul is egészen jól beszélt. José ücsörögve kortyolta sörét a konyha melletti betonlócán, spanyol származású alacsony ember, őszülő haja ellenére is fiatalabbnak néztem később kiderült koránál. Sorinnal együtt kísértek a vadászaton, ő Romániából, Nagyvárad mellől költözött tíz éve az országba. Kőlépcső vezet fel a második szintre, ott tárolták évtizedekkel ezelőtt a szalmát, most szobákat alakítottak ki a vendégeknek.
Hátamra vettem a kisebbik zsákomat, ölemben pedig a nagyobbik málhával lassan lépkedtem a lépcsőn, csak araszolva, egyesével szedtem a fokokat. Andi is előttem küzdött batyujával, sokszor elakadt karján lógó kabátja a korlátban.
Durr! Hallottam kobakja koppanását az alacsony áthidaló gerendán, közben keserveset sóhajtott. Mosolyogtam magamban, mivel szinte fel sem vette az esetet, igaz korábban a lakóautóban minden nap beütötte fejét a konyhaszekrény peremébe; lehet, hogy hozzászokott a fájdalomhoz. Alig pakoltuk le csomagjainkat szinte azonnal elaludtunk, félálomban hallottam a szél süvítését, ahogy sípolt át a falon tátongó szellőzőnyíláson, a bejárati ajtót is be kellett támasztanom, mert folyton nyikorogtatta. Az időeltolódáshoz sem szoktunk hozzá teljesen Új-Zélandhoz képest, hajnalban már kipattant a szemem és nekiláttam a korábbi írásaim szerkesztgetésének.
Nyolc órakor kezdett világosodni, amikor kiléptem reggeli előtt a házból, akkor láttam csak a bennünket körülvevő gyönyörűséget. Rétegződött sziklafalak emelkedtek ki a zöld bokrok takarásából, körös-körül kőterasz lépcsőkből állt a vidék, minden egyes szintben csak a verejtékes munkát láttam, mai ésszel elképzelhetetlennek tartottam azt az ősi akaraterőt, amivel azokat a falakat emelhették. Művelték az így nyert vízszintes felületeket, Peruból az inkák jutottak eszembe, ők is hasonlóképpen gazdálkodtak egykor.
Kaptam kölcsön egy 270-es Watherby kaliberű puskát, a próbalövés is egészen jól sikerült és nekivágtunk reggel a vadászatnak. Alig gördültünk ki a hegyi tanyáról, egyből megláttunk két kecskét, alattunk legeltek a lépcsőzetes kőteraszokon. Félrehúzódtunk az út szélére, onnan bíráltuk szarvukat, majd kisvártatva Sorin elővette a spektívet és közelebbről is szemügyre vettük mindegyiket. A távolabbi szőrzete egészen feketés árnyalatban csillogott a napfényben, fejdísze is impozánsan ívelt, viszont életkoruk alapján nem tartottuk egyiket sem lőhetőnek. Kanyarogtunk lefelé a szerpentinen, kinyílt alattunk a völgy és elénk tárultak Vallibona romos házai. Potyogott róluk a vakolat, kísértetiesen elhagyatottnak láttam a települést, majdnem mindenki elvándorolt évtizedekkel ezelőtt, csak harminckét ember lakik a szellemvárosnak tűnő helyen. Nincs munkalehetőség a környéken, a mezőgazdasági teraszoknak szánt földeket senki sem műveli, kőszáli kecskék hódították el e birodalmat. Az emberek hátrahagyták félreeső kőházaikat, a kúpcseréppel fedett épületekben családok élhettek, láttam magam előtt a hajdanán keményen dolgozó munkásokat. Elfeledett világban vadásztunk, a vékony aszfaltcsík mellett sehol sem szereltek szalagkorlátot, meredek sziklafalak és szakadékok indultak közvetlenül az út mellől. Távcsöveztük a hegyeket, nem jellemzi nagy magasság a területet, csak ezer méter környékén keresgéltünk. A nap nagy részét autóban töltöttük, néha leparkoltunk az aszfaltból nyíló kavicsos mellékutakon és maximum fél órákat cserkeltünk. Nem akadt olyan kitérő, ahol ne bukkantunk volna beceite kecskékre, volt olyan pont, ahonnan három különböző csapatot figyeltünk. Gyakran magasan felettünk ácsorogtak a sziklafalakon, néha előbukkantak a kövek közül növő fenyőfák árnyékából és könnyed szökkenéssel rejtőztek ismét fedezékbe. Egy-egy bátrabb példány kint nézelődött a kitett sziklák peremén, testük körvonala élesen kirajzolódott a kék ég hátteréből. Alig akartam betelni látványukkal, el is feledkeztem, hogy rájuk vadásztam, teljesen elvarázsolt a mindenhol felbukkanó ibexek alakja. Annyira kényelmes ez a vadászat, hogy ebédelni is visszamentünk a kőházba és nyugodtan, minden kapkodást kizárva élveztük a finomabbnál finomabb spanyol ízeket.
Délután megnéztünk egy számomra új régiót, ott is kecskék tucatjaival találkoztunk, viszont mindegyiket fiatalnak bíráltuk. Szűk sziklakanyonok jellemezték a vidéket, meredek falaik között kígyóztunk és folyton meg-megállva kukkereztük az emelkedő oldalakat. Hirtelen fékezéssel állította meg Sorin az autót, én már fegyverrel pattantam ki az ajtón, de már csak a menekülő hatos kecskecsapatot láttam. Erős szarvú öreg bak vezette a sort, hol feltűnt testük a kisebb fenyők mögött, hol nyitott, köves részeken iszkoltak. José rájuk füttyentett, én céloztam puskámmal az elsőt, de tempójuk fokozódott, így nem jutottam lövéshez. Kicsit sem bántam az elszalasztott lehetőséget, mert kalandosabb vadászatra vágytam, nem pedig egy motorháztetőről való könnyed elejtésre. Szem elől tévesztettük az ibexeket, elillantak a magasabb régiókba, elnyelte őket a sziklák rengetege. Tovább kanyarogtunk az úton, később már nem láttunk vadat, viszont negyed óra alatt felkapaszkodtunk egy gerincre, és leültünk távcsövezni a hegyeket. Alánk szakadt sziklafal tetején kuporogtunk, körös-körül panorámában láttuk a teraszlépcsőket, messzebb holló reppent egy kiálló oromra, onnan korrogott a táj csendjébe. A szél is elnémult, rezzenéstelenül hallgattak a falevelek, valahonnan a távolból lövés dörrenése hasított a hegyek nyugalmába. Eleshetett egy öreg hegyi vitéz, nem díszíti már többé a szirteket, nem szökken már könnyed mozgásával a köveken, és nem figyeli a magasból Vallibona elhagyatott házait. Megdobbantotta egy vadász szívét, életével fizetett és lezuhant az örök végtelenbe. Mit is keresek itt? Miért akarok én is elejteni egyet? Miért hajt belül a vágy? – kérdések zápora öntötte el gondolataimat.
Hajt a vadászösztön, mint ahogy őseinket is kísérte útjukon, én ezekkel a megszerzett és továbbadott energiákkal töltöm Földünket, a közös univerzumot; százak ereje és sugárzó boldogsága halmozódik fel bennem a természetben.
Lassan felkerekedtünk a kövekről és visszaballagtunk az autóhoz. Még egyszer megnéztük azt a délelőtti pontot, ahol egy helyből több csapat kecskét is figyeltünk. Tíz perc cserkeléssel közelítettünk meg szép lassan egy elhagyatott kőházat, közvetlenül az omladozó fala előtt lépkedtünk. Kerülgettük a leszakadt gerendákat, lábaink alól gördültek a kövek, megszáradt csirkelábat láttam felszögezve a düledező bejárati ajtóra. Nekidőltünk a lapockámig érő régi kőkerítésnek, és onnan pásztáztuk a viskó mögött emelkedő sziklákat. Semmi sem mozdult. José és Sorin is egyfolytában keresgélt, hangtalanul néztünk át minden kisebb bokorcsoportot és sziklapárkányt. A meredek fal aljából sűrű örökzöldek nőttek, először kecskelábak jelentek meg ritkuló ágaik alatt, kisvártatva három fiatal bak ugrándozott előttünk, alig voltak kilencven méterre. Egyre több pont mozdult meg a mészkőképződmények között, akkor is legalább négy helyen láttunk kisebb-nagyobb beceite kecske csoportokat. A három fiatal vad felett újabb lábak bukkantak elő, a kecske testét vastagabb törzsű fenyőfák takarták, viszont mellkasa alját rendkívül feketének láttam, miután kicsit előrébb lépett. Rövidesen megmutatta egész alakját, ekkor szarvát is tisztán figyeltük, mozdulatlanul ácsorgott tőlünk kétszáz méterre. Öreg baknak bíráltuk, igaz láttunk korábban sokkal nagyobb szarvú példányt, de lekoptatott fejdísze és befeketedett szőre miatt döntöttünk elejtéséről. Nem találtam körülöttem támasztékot, a túlzott mozgás miatt a kerítés túloldalára kockázatos lett volna átmásznom. Fél térdre ereszkedtem, rátámasztottam könyökömet a lábamra és onnan céloztam a lassan lépkedő ibexet. A következő pillanatban megtorpant, lövésem után lehajtotta fejét, majd elszaladt egy kőtömb takarásába, ami mögül szinte azonnal kitántorgott, megállt és lecsúszott az alatta lefolyó törmeléklejtőn. Kísérőim nem győztek betelni a hosszú szabadkezes lövéssel, az én örömöm is az egekben repkedett, főleg, amikor a tíz perces mászás után markolásztam öreg fejdíszét. Sorin és José fogták a kecske szarvát, én hátsó lábánál cipeltem, így araszoltunk le a kőházhoz. Andival ott maradtunk a vad mellett, amíg a többiek elsétáltak az autóért, készítettünk még néhány képet a Beceite-hegység királyáról, és örömködve mentünk vissza Vallibonába. Sokáig a számban érzem az aznap este elfogyasztott sonka ízét és a hozzá kortyolt vörösborok zamatát.
A hajnali ébredés után autóba szálltunk és útra keltünk a Pireneusok felé, ahol utunk utolsó vadfajának, a pireneusi zergének az elejtését terveztem.
José vezetett, én mellette ültem az anyósülésen, Andi hátul kuporgott és nézegette a hegyeket. Ötórás vezetéssel jutottunk az ezer méteren fekvő Espui faluba, ahol kipakoltuk hátizsákjainkat a szálláson, ettünk egy gyors ebédet és elindultunk a zergék nyomába. Velünk tartott még idős kísérőnk, aki ott lakott a Cabdella völgyben, arcáról és tekintetéről sugárzott a tisztaság, kora ellenére alig győztük követni a hegyen. Araszoltunk felfelé a keskeny szerpentinen, Andinak egészen felkeveredett a gyomra, csak a cserkelés kezdete után jött rendbe a magashegyi levegőtől. Cabdella falu fölött állítottuk le az autót egy 1800 méteren fekvő víztározó melletti sífelvonó parkolójában, és bokáig érő hóban szálltunk ki a terepjáróból. Körülöttünk megfagyott vízesések, jégfalak és hó borította sziklaformák árulkodtak a hidegről, a fenyőfák ágai is roskadoztak a fehér lepel súlyától. Három különböző irányba távcsöveztünk, mindannyian láttunk a sziklákon zergéket, legalább húsz példányt számoltunk egy álltó helyünkből. Néhány még a magaslati platókon keresgélt, de majdnem mindegyik lefelé tartott, közeledtek a bőségesebb táplálékot adó alacsonyabb régiókhoz. Elővettük a spektívet és egytől-egyig végigmértük az erősebb bakokat, mérlegeltük a megközelítés lehetőségét is. A legközelebbi 600-700 méterre lehetett légvonalban, viszont a fennsíkokon lévők kilométerekre bóklásztak. Kinéztük azt a magányos bakot, ami fent állt egy kiszögelés tetején, már egész alacsonyra leért a többiekhez képest. Fenyőfák is ácsingóztak mellette, néha kőtömbök rejtették el előlünk, majd újra előbukkant fedezékéből és testét is szabad szemmel láttuk a rikító hóban. Hamar becsúsztattam a puskát hátizsákom fegyvertartójába és azonnal nekivágtunk a meredek, sziklás hegyoldalnak. Az öreg hegyi medve ment elől, botjával könnyedén tartotta egyensúlyát, mi túrabot hiányában bukdácsolva, gyakran a hóba tenyerelve követtük, lábaink alól folyton kicsúsztak a kövek. Sokszor megálltunk távcsövezni, a zerge kissé oldalirányba mozdult, mi takarásban osontunk utána. A kisebb bokrok jó rejteket biztosítottak, egy-egy sziklatömb mögé is elbújhattunk, 300 méter szintet küzdöttünk le egy óra alatt. A bak folyamatosan lépkedett, 250 méterre tudtuk megközelíteni, ott megszűnt a takarás, csak sík és meredek kőtenger választott el minket. Kerestem egy alkalmas követ a lövéshez, rátettem hátizsákomat, amire feltámasztottam a puskát. Sokat hezitáltam a sütéssel, mert a próbalövésnél fegyverem alacsonyra, és száz méteren tíz centit jobbra hordott. A zerge bal kezem felé nézett, gerincvonala fölé céloztam és nyaka vonalába csúsztattam a szálkeresztet. Előre nyomtam a gyorsítót, kifújtam egy kis levegőt és elengedtem a lövedéket. Nem hallottam becsapódást, a bak sem jelzett semmit, elrohant a mellette meredő sziklák közé. Tanácstalanul néztem percekig a fegyvertávcsőben, gondoltam hátha megpillantom valahol és ismételhetek, de nem került elő a kövek rejtekéből. Kísérőmnek csörgött a telefonja, szólt neki a lent maradt sofőr, hogy a parkolóból spektívvel látta a zergét, amint elfeküdt a földön. Megnyugtatónak hangzott a hír, viszont rossz érzésem támadt, mert egy csepp vért sem találtunk felfelé menet. Fél óra alatt értük el a rálövés helyét, ott is csak az elugrás nyoma látszódott, elkönyveltem magamban, hogy hibáztam. Egy szakadék fölé vezettek a nyomok, kúszó bokrokba tudtunk csak kapaszkodni a havas sziklákon, alattunk véget ért a lejtő és függőleges fallá változott. Átjutottunk egy kisebb gerincen, ami laposan emelkedett tovább, ott feküdt mögötte az élettelen zerge. Nem találtunk vért a közelében, miután megemeltük, alatta erősen pirosodott a hó, tisztán mutatkozott a blattja mögötti találat. Ezek szerint mégis jól számítottam ki a fegyver pontatlanságát, bár voltak kétségeim ezzel kapcsolatban. Letérdeltem mellé, hatalmasat kurjantottam a néma hegyek csendjébe, a tározó vízében tükröződtek a havas csúcsok, a hegyekben befejezni hosszú utunkat óriási élményt jelentett.
El sem hittem, hogy két nap múlva otthon leszünk, egy év után megölelhetjük családtagjainkat, és újra érezhetjük békés családi fészkünk fenyőillatát.
Kötelet kötöttünk a bakra és szép lassan, apránként leeresztettük alánk a jeges havon. Bakancsunk minden percben megcsúszott, többször a bokrok ágaiba kapaszkodva tudtuk megakadályozni az elesést.
Másnap reggel szakadó hóesésre ébredtünk, kifejezetten örültünk, hogy sikerült elejteni álmaim egyik vadját a pireneusi zergét. Nem hiányzott aznapra a havas sziklákon való küzdelem, készültünk a magyarországi érkezésre. Tudtuk, hogy családunk, barátaink tárt karral várnak majd a reptéren, izgultunk, mint a gyerekek.
Reggel elmentünk Barcelonába, ott töltöttük világkörüli utunk utolsó estéjét, felbontottunk egy üveg spanyol rosét a jobbikból és hosszasan beszélgettünk.
Felmentünk a szobába, csak néztük egymást, élveztük a gondatlan, szabad pillanatokat. Pakoltunk, ugyanúgy, mint indulásunk napján, csak arról vettük észre az eltelt évet, hogy hátizsákjaink teljesen megnyúltak, ruháink elkoptak és szakállam a mellkasomat súrolta. Indulunk haza. Kétes érzés uralkodott bennünk, olyan se menni, se maradni állapot.
Hangtalanul bámulunk ki a repülőgép ablakán, látjuk Budapest házait, néhány percünk lehet vissza a ferihegyi landolásig. Izzad a tenyerünk, hasonló érzésünk van, mintha sziklamászáshoz készülődnénk. Nem igazán fogjuk fel a nagy álom végét, ez minden bizonnyal idővel otthon történik majd meg.