Hidvégi Béla: A világ tetején – (Nimród Safari 2012/04)

Igencsak kemény fába vágtam a fejszémet: tavaly novemberben Nepálba indultam, a Himalájába, ötezer méter fölé, a kék kos, ottani nevén a bharal vagy nahur nyomába – hetvenöt éves koromban. Holott alighanem ennek a vadnak és a himalájai tahrnak a vadászata a legnehezebb a világon. Hogy miért vártam eddig? Előbb nem is próbálkozhattam vele: Nepál hosszú évekig – 2002-től 2008-ig – zárva tartotta kapuit a vadászok előtt. Pedig ez az India és Kína közé ékelt kis ország számukra is igazi ritkaságokat rejt Magyarországnál másfélszer nagyobb területén. Hiszen a himalájai tahrnak is itt van az őshazája. Nepál nem csupán mint a – minden értelemben mondva – „legmagasabb szintű” hegyi vadászatok színhelye, egyébként is igazán különleges, varázslatos hely: a világ tíz legmagasabb hegycsúcsa közül hét ennek az országnak a területén emelkedik.
Nagyon régóta álmodom már a kék juh (Pseudois nayaur) vadászatáról, akárcsak annak idején a markhoréról. E kívánatos hegyi vad is afféle juh-kecske ötvözet, mely maga sem tudja valójában, törzsfejlődése hajnalán minek indult: a kecskeformák alcsaládjában az ún. féljuhok (Pseudois) egyik faját képviseli. Közép-Ázsia magashegyvidékein, Nepálban és Tibetben él a Himalájában, valamint attól északra és délre. E meglehetősen ritka, nagyra becsült hegyi vadnak két képviselője is van: a himalájai kék juh (Pseudois nayaur nayaur), valamint a kínai vagy tibeti kék juh (Pseudois nayaur szechuanensis). Előbbinek a törzsalakja elsősorban Nepálban fordul elő, míg az utóbbi Tibetben honos: nemcsak szőrzetük színárnyalatában – a himalájaié barnás-, míg a kínaié szürkéskék -, de szarvuk és testük mérete tekintetében is különböznek. A himalájai kék kos nagyobb termetű, szarva is hosszabb amazénál.
A bharal a nagy magasságban fekvő fennsíkok, kősivatagos, sziklás hegyoldalak, szeles és fagyos lejtők kietlen világában tanyázik, kifejezetten kerüli az erdős területeket. Kisebb-nagyobb nyájakban él; csapatainak létszáma néhány állattól több száz példányig terjedhet. A nyáj mérete a helyi állomány nagyságától, az évszaktól, az élőhely eltartóképességétől, no és persze az emberi zavarástól függ, bár ahol ez az állat él, ott nemigen zavarja semmi. Táplálékában a fűfélék az uralkodók, amellett az alacsony növésű cserjék leveleit, hajtásait fogyasztja. Szaporodásának időszaka november végén kezdődik és februárig tart; a bárányok május közepe és július eleje között jönnek világra. A kosok 5-7 éves korukban érik el teljes ivarérettségüket: szarvuk ekkorra már általában félméteresre nő. A vadászok által elejtett legöregebb, nagy szarvú kosok közt tizenöt éves példányok is akadtak. Elképzelhető, milyen nehéz túljárni egy ilyen kos-pátriárka eszén! Rendkívül óvatos viselkedése és magashegyi életmódja miatt különben is nagyon nehéz a vadászata – trófeája éppen ezért igen nagy becsben áll. Március-áprilisban és szeptember-októberben vadásszák, amikor a Himalája-beli időjárási viszonyok ezt lehetővé teszik. Magam is ezt az őszi időszakot választottam indulásom időpontjául.
A kék kos igen nagy magasságban tanyázik: 4000-5500 m között a leggyakoribb, lejjebb csak kemény tél idején, nagy hóban merészkedik, amikor a táplálékhiány rákényszeríti. Ennek folytán vadászatának a „logisztikája” is különleges nehézségeket támaszt a vadász előtt, akinek a nagy magassággal, a ritka levegővel és a faggyal is meg kell küzdenie. A vadászata iránti érdeklődés az utóbbi időben mégis igencsak megnőtt.
Még az USA-beli Renóban tárgyaltam róla jó néhány szervezővel, de amikor itthon Paller Attilától hallottam, hogy a közelmúltban volt két vadásza, aki eredménnyel járt, s a kinti kapcsolata igen jó nevű vadásztató cég, úgy döntöttem, vele állapodom meg nepáli vadászatom előkészítéséről. Összefogtam Attilának másik ügyfelével, Lerner Gyurival, aki mind a bharal, mind a tahr vadászatában érdekelt volt, így összefogtunk, s közösen szerveztük meg az utat. Ez azért is előnyös volt, mert megoszthattuk a drága helikopterbérlés költségeit.
Erre a vadászatra elhívtam magammal idősebbik leányom férjét, Jezt, akiről eddig nem is sejtettem, milyen nagy trekkingkedvelő és lelkes turista, hegymászó. Vejem annak idején kerékpárral bejárta a Sziklás-hegységet, s évekkel előbb már Nepálban is volt az édesapjával. Amikor megemlítettem neki a dolgot, kapva kapott az ajánlaton. Nyomban megragadta az újabb nepáli út gondolata, lelkendezve kezdte mesélni, milyen csodás ország, gyönyörű vidék az, nagyszerű emberekkel. Profi filmesként pedig mindjárt filmre is veheti az utat és persze magát a vadászatot.
Tartottunk azonban az indulás kései időpontjától. Novemberben ugyanis ott már gyakorta havazik, s kemény hidegek járják: küszöbön a téli időszak. Meglepetésünkre, amikor a legendás Katmandu 1300 m magasan fekvő repülőterén kiszálltunk a gépből, 25 °C-os hőmérséklet fogadott bennünket. A városba érkezve, nyomban szembeötlő volt a szegénység és a rossz gazdasági körülményekből fakadó óriási ellentétek. A központban álló szállodánk mindebből semmit sem mutatott: gyönyörű park övezte, minden kényelemmel ellátták, a világ bármely szegletében megállná a helyét. Az évnek ebben az időszakában is dugig volt a föld minden pontjáról ide érkezett turistával, főként hegymászókkal.
Vasárnap volt, amikor Katmanduba érkeztünk, így egyéb dolgunk aznap nem akadt, mint hogy nézelődjünk, megtapasztaljuk a helyi színeket, barátkozzunk az új környezettel. Hétfőn mindenekelőtt a vadászattal és egyebekkel kapcsolatos „papírmunkát” kellett intéznünk a helyi hivatalokban. A puskám odakint maradt a reptéri megőrzőben; a vámkezeléssel, illetve a behozatali papírok intézésének hosszú procedúrájával kezdtük, utána ki kellett váltanom a vadászati engedélyt, mert itt ezt csak személyesen teheti meg a vadász, a szervező cég előzőleg nem intézkedhet helyette. A helikopter másnap reggel indul velünk Katmanduból, hogy felvigyen minket 3000 m magasra, mintegy háromórányi távolságra leendő alaptáborunktól. Az embernek hozzá kell szoknia a nagy magassághoz, fokozatosan kell akklimatizálódnia a magashegyi környezethez, ezért az út további részét lassan, gyalogosan, immár mindenféle szállítóeszköz nélkül kell megtennie fölfelé, míg eljut a tulajdonképpeni táborhelyre. Vadásztatónk emberei ott vártak ránk a helikopter leszállóhelyénél, ahonnan nyomban továbbindultunk. Megtudtuk, hogy a hegyen a továbbiakban vagy 35 ember vigyáz ránk – ennyien kellenek e vadászat lebonyolításához és hátterének biztosításához. Azért van szükség a segítők ilyen nagy létszámú csoportjára, mert a himalájai körülmények egészen mások, mint bárhol másutt a világon. Itt minden hatalmas – a hegyek, a völgyek, az arányok: a természetnek valóban grandiózus színpadán zajlanak az események – 5000 m-en a tengerszint felett távolabb van a segítség, mint akár Amerikában a Sziklás-hegységben vagy Oroszországban a Kaukázusban. Embereink is Katmanduból jöttek fel, míg 15 serpa teherhordónk gyalog és – ameddig lehetett – helyi autóbusszal érkezett a helyszínre. Ez az út számukra hét (!) napot vett igénybe. Lovat itt csak nagyon korlátozottan lehet használni.
Bezzeg a helikopterrel való utazás annál kényelmesebb volt. A repülés mintegy másfél óráig tartott, s miután kiraktuk a holminkat, reánk várakozó embereink hamar összecsomagolták a poggyászt, elosztották egymás közt a terhet, s ahogy elkészültek, máris elindultak vele a jóval magasabban fekvő alaptáborba. A felfelé vezető út, mely mintegy három órát vett igénybe, nem volt túlságosan nehéz. Szép lassan, egyenletesen emelkedett, így folyamatosan nyertük a magasságot. Útközben rövid időre megálltunk pihenni, ezalatt elfogyasztottuk könnyű kis ebédünket. Délután négy óra tájban, nyugodt tempóban felérkeztünk a már előkészített alaptáborba.
Négy-öt épületből álló, kis hegyi település volt ez, ahol állandó lakóként hat-nyolc család él együtt, ellátva a vadásztábor körüli teendőket is, amellett juhokat, kecskéket, egyéb jószágot tartanak idefent. Évi fizetségük mindezért kétezer dollár; ennek az a feltétele, hogy békében hagyják s óvják a környék vadállományát, az errefelé tanyázó kék juhokat. Igazán jól végzik munkájukat: vadásztáborban ilyen nagyszerű ellátást még sehol sem tapasztaltam, pedig ez a hely nagyon távol esik a világtól! Embereink roppant figyelmesek voltak, s a felszolgált ételekre sem lehetett panaszunk. Mindenkinek külön sátor jutott, a nap végeztével így visszavonulhatott „magánlakosztályába”, hogy nyugodtan kipihenhesse a nap fáradalmait.
Másnap reggel vadásztársammal, Gyurival a szervezőnk javaslatára nagyobb gyalogtúrát tettünk kísérőinkkel: a további akklimatizálódás céljából jó darabon felkapaszkodtunk a magasabb régióba. Négyórás hegymászással 3300 m-ről feljutottunk csaknem 4000 m-re. Igen kemény kirándulás volt, vezetőm azonban váltig állította, megéri, mert utána könnyebben járjuk majd a hegyeket a kosok után. Cseppet sem volt könnyű, mégis vitézül végigcsináltam. Kísérőm azt is javasolta, hogy szedjük a Diamox nevű vízhajtó gyógyszert a tüdő- és agyödéma, magyarul vizenyő, a hegymászók által rettegett hegyi betegség megelőzésére, aminek az esetleges fellépte egy csapásra tönkreteheti a vadászatot. Ugyanezért kell különben folyamatosan sok folyadékot, vizet fogyasztani, hogy az utóbb a vizelettel rendszeresen eltávozhasson az ember szervezetéből. Két napig lelkiismeretesen be is vettük belőle a napi adagot, de olyan kellemetlen mellékhatásait tapasztaltuk – ujjaink hegye, szánk széle, az ajkunk zsibbadni kezdett, szédelegtünk -, hogy a továbbiakban felhagytunk vele, aminek utóbb, hál’ Istennek, semmiféle káros következményeit nem éreztük.
A harmadik napon ugyanazon az úton indultunk el ismét felfelé, ezúttal már a táborozáshoz szükséges felszereléssel felpakolva. Ekkor már egy kis termetű öszvért is kerítettek alám, hogy ahol lehetséges, megkönnyítsék számomra a hegymászást. Nagyszerű állat volt, higgadt, tapasztalt hegymászó: olyan helyeken is elment anélkül, hogy egyszer is elvétette volna a lépést, hogy azt senki ki nem nézte volna belőle! De szegény ő sem tudott mindenhová felkapaszkodni, így ilyenkor le kellett szállnom a nyeregből. Az út kétharmadát végül magamnak is gyalogosan kellett megtenni, de így is óriási segítséget jelentett. Ismét feljutottunk mintegy 4000 méter magasra, ahol elváltak útjaink – Gyuri ment az egyik irányba, magam pedig a másikba. Közben nem győztünk gyönyörködni a látványban és a páratlan kilátásban. A távolban hó és jég borította óriások csillogtak a láthatáron: a Himalája nyolc- és hétezres csúcsainak végtelennek tűnő láncolata. Miután felérkeztünk a magas gerincre, egy darabon most annak a másik oldalán ereszkedtünk alá. Újabb négy órát mentünk tovább, hosszú kilométereken át; ezután a terep ismét emelkedni kezdett előttünk. Órám magasságmérője hamarosan megint 4000 métert mutatott. Embereink közölték, hogy most jutottunk el tulajdonképpeni vadásztáborunk végleges helyére: minden reggel innen indulunk majd vadászni, tovább fel a környező hegyvilágba. A Dorpatan National Park Game Reserve területén jártunk, Nepál nyugati határvidékén, 7000 méteres csúcsok árnyékában. Vőm kezelte közben a fényképezőgépet és a filmkamerát, így magam kizárólag a mászásra tudtam összpontosítani, de felvételein jól látható, hogy néhol olyan hajmeresztő helyeken kellett átkelnünk, hogy ha ott az öszvérem egyetlen rossz lépést tesz, netán néhány centit vét vagy megcsúszik, több száz métert zuhantam volna vele együtt lefelé…
Embereink igazán profik voltak: pillanatokon belül felverték a sátrakat, s alig félórán belül elkészült a meleg vacsora.
Alig virradt ránk az új nap, máris felkerekedtünk. A környező terep itt sem tűnt túlságosan meredeknek. Jó darabon nyeregben tudtam megtenni az utat, majd magam is gyalogosan folytattam a többiekkel. Ismét felkapaszkodtunk a tábor felett emelkedő gerincre, ahonnan letekintve, tágas katlan tárult elénk. Állítólag innentől kezdve bármikor találkozhattunk vaddal. Mintegy kétórás hegymászás után, kilenc óra tájban érkeztünk fel a katlan pereméhez, majd aláereszkedtünk a túloldalon, s miután átkeltünk rajta, hatalmas völgy nyílt meg előttünk. Kétoldalt magas, de nem túl meredek gerincvonulat emelkedett. Időnként rá-rápillantottam karórám magasságmérőjére: állandóan 4400-4500 méteren jártunk. Itt már semmiféle növényzet nem nőtt, csupán rövid szálú, sárgára száradt ritkás fű borította a lankásabb, kőmorzsalékos részeket. Hol az egyik, hol a másik hegyoldal felé tértünk ki ide-oda ingázva, nagyobb vargabetűket téve, a juhok után kutatva. Az öszvérem mindvégig velünk maradt, s ahol lehetett, nyeregbe ültem, a meredekebb szakaszokon pedig kísérőm kötőféken vezette utánunk az állatot. Egyik emberünk felkapaszkodott egészen a gerinc élére, ott alaposan körülnézett, majd visszaereszkedett hozzánk, s közölte, semmit sem látott. Tovább folytattuk az utat a völgy mentében.
Legnagyobb meglepetésemre vezetőmnek csupán két vadászkísérője tartott velünk: egyikük vitte a hátizsákomat és a puskámat, míg a másik hol erre, hol amarra ment el körülnézni. Máshol legalább két-két kísérő oldja meg ezt a feladatot, s közben walkie-talkie-val tartják egymás közt és a vezetővel a kapcsolatot. És ha bármelyikük vadat észlelt – márpedig „több szem többet lát”! -, nyomban szól, s akkor mi is arrafelé igyekezünk. Eddig mindenütt így vadásztunk hegyi vadra. Itt láthatóan mégsem ez volt a szokás. Csodálkoztam is rajta, hiszen emiatt nagyon nagy távot kellett megtennünk „üresjáratban”, s ezzel rengeteg időt vesztettünk.
Miután két óra tájban már harmadszor kapaszkodtunk fel a másik hegyoldalra, s emberünk előrement a gerincre, egyszer csak integetni kezdett odafentről, hogy lát valamit. Visszaereszkedett felénk, mi pedig igyekeztünk utána. Az öszvért ekkor már régen lejjebb hagytuk, itt már nem vehettem hasznát. Nagyon nehéz szakasz következett, életemnek egyik legkifullasztóbb kapaszkodója: a hegyoldalt végig kisebb-nagyobb, ingatag sziklatömbök borították, s az ember nem tudta, melyikre lépjen. Megtart-e vajon, vagy pedig felbillen a súlyom alatt?! – minden lépést meg kellett gondolnom, nehogy felbukjam vagy lecsússzak a hegyoldalon. Annak lejtésszöge nem lehetett több 25-30°-nál, de arra éppen elég volt, hogy az ember leguruljon rajta, míg meg nem akad valami nagyobb sziklatömbben. Addigra pedig épp eléggé összetörné magát. A legnagyobb nehézséget mégis az okozta, hogy a hegyoldalt nagy foltokban néhol fagyos hó borította, melynek szironyos felszíne be-beszakadt a reá nehezedő láb súlya alatt, ráadásul könnyen megcsúszhattunk rajta – akkor pedig a pórul járt nyomban leszánkázna a lejtőn. Nehéz volt hát eldönteni, hogy a hóból kiálló kőtömbökre vagy a hóra lépjek. Hol térdig süppedtem az utóbbiba, hol nagyot kellett lépnem a következő sziklabütykökre…
Most sokkal nehezebbnek tűnt a hegymászás, a felfelé való kapaszkodás, mint eddigi vadászataim során bármikor. Már amikor feljöttünk az alaptáborba, észrevettem ezt magamon még akkor is, amikor csak enyhén emelkedő ösvényen kellett felfelé gyalogolnunk. Mindez a nagy magasság következménye volt: előző vadászataim során, 2000-2500 m körüli magasságban járva, technikailag sokkal nehezebb helyeket, sziklás meredekeket küzdöttem le lényegesen kevesebb fáradsággal. Olykor a fejem is megfájdult, s a közérzetem sem volt rendben. Hála Istennek, egyéb tüneteket nem produkált a szervezetem, pedig jó előre figyelmeztettek, időskorban az a legveszélyesebb, ha a nagy magasságban erős fizikai megterhelésnek teszi ki magát az ember.
Közben visszajött elénk a scoutunk. Odaadtam neki a távcsövemet, mert az sokkal jobb volt, mint az övé, s most már mindkét emberünk, a hátizsákommal, a puskámmal és a messzelátómmal, visszafelé igyekezett előttünk a gerincre, hogy megnézze, valóban érdemes-e egészen odáig felkínlódnom magamat a lejtőn. Megnéztem a magasságmérős karórámat: csaknem 4800 méter magasan jártunk ekkor. Innen még vagy jó háromszáz métert kellett felfelé kapaszkodnunk embereink nyomában. Mi ketten a szervezőmmel csak lassabban tudtuk követni őket, Jez pedig legalul, tőlünk messze lemaradva jött utánunk, hogy ne zavarja a vadászatot.
Majd két órába tellett, mire utolértük őket. Kegyetlenül kifáradtam közben. Kísérőink ezalatt feljutottak a gerincre, óvatosan áttekintettek a túlsó oldalára, majd egyikünk visszaintett a szervezőmnek, kússzon oda mellé, s nekem is jelezte, hogy kövessem őt. Ezalatt vőm is beért minket. Most már ötezer méteren jártunk! Amikor kilestem a többiek mögül, magam is megpillantottam a juhokat – mintegy fél kilométerre lehettek tőlünk. Megnéztem a távolságmérőt: 550 métert mutatott. Úgy határoztunk, hogy egy előttünk meredező nagy sziklatömb takarását kihasználva, megpróbálunk közelebb jutni az állatokhoz. A szikla mellől talán már lövést is tehetnék rájuk. A juhok, a hegyoldal dőlésszögét tekintve, körülbelül húsz fokkal lejjebb álltak az ott valamelyest laposabb, takarásmentes területen, s gyanútlanul csipegették az alacsony hegyi gyepet. Némi kerülőt kellett tennünk, hogy az óvatos hegyi vad észre ne vegyen minket, kihasználva a szerteszórva álló nagyobb sziklák és kőtömbök fedezékét. Óvatosan araszoltunk előre, s hamarosan nekidőlhettem a kiszemelt sziklatömb felénk eső oldalának, hogy kifújjam magamat.
Kileskelődtünk a szikla mögül – a bharalok még most is ugyanott legelésztek. A távolságmérő ezúttal háromszázharminc métert mutatott. A puskámat előzőleg 300 méterre lőttük be, így hát felkészültem a lövésre: igen enyhe szögben kellett lefelé lőnöm, amellett teljes szélcsend uralkodott, így semmiféle külső körülményt nem kellett figyelembe vennem. Az állat testének a közepére céloztam. Vejem ott lapult mellettem, s folyamatosan filmezte minden mozdulatomat.
Az állatok közben lassan mozgolódni kezdtek. Vezetőm, aki spektívjén át figyelte a juhokat, gyorsan odasziszegte nekem, hogy jobbról a harmadik állat köztük a legerősebb kos; ráhelyeztem hát a mondott állat oldalára a hajszálkeresztet, s megérintettem az elsütőbillentyűt – csattant a lövés.
A kos a rálövés helyétől alig jutott tíz méterre, azután felbukott és elfeküdt.
Nyomban összeölelkeztünk valamennyien; próbáltam válaszolni lelkendező embereimnek, de csak összefüggéstelen szótöredékek buktak ki a számon. Szerettem volna magam is hangot adni kitörő örömömnek, ám csak hápogtam tehetetlenül – embereim később elmondták, hogy a nagy magasság és a fizikai igénybevétel következtében félrebeszéltem. A saját emlékezetemből kihullottak ezek a percek.
Serpa teherhordóink egyenesen lerohantak a lejtőn, s már ott is álltak a kosom mellett. Mi azonban csak nagyobb vargabetűvel tudtunk lejutni hozzájuk, miután már a gyakorlott serpák hátukra vették az elejtett kost, és felfelé indultak vele. Sajnos hiába bíztam rájuk a gépemet, hogy elestének a helyén megörökítsék, csak jó messziről csettentettek rá néhányszor. Ezért e pár felvételnek a minősége meglehetősen silány, a fotók pedig semmitmondóak lettek. Maga a kos, illetve a szarva különben nem túl erős, csupán jó közepesnek bizonyult. Ám ennek az állatnak a trófeája annyira különleges, hogy a trófea nagysága ezúttal nem foglalkoztatott annyira, mint egyébként. Boldog voltam, hogy sikerült hozzájutnom. Hét-nyolc éves, nem túl öreg példány volt, csodaszép állat: a szügye és a testének két oldalán húzódó csík fekete, egyébként szőrzete valóban kékesbarna színárnyalatban játszik.
Este hét óra felé járt már az idő, mire a kossal együtt valamennyien visszaérkeztünk vadásztáborunkba. Órákon át meneteltünk föl-le, föl-le; visszafelé magam sem ültem már fel a nyeregbe, a többiekkel együtt gyalogoltam. Az öszvérre felmálháztuk a kosom maradványait és a felszerelés darabjait, hogy azzal is könnyítsünk terhünkön. Az út legnagyobb része azért mindig lefelé vezetett, s ez segítette a hosszú menetet. Ismételten hálát adtam a sorsnak, hogy csodálatos módon elviseltem idefent a fokozott fizikai megterhelést, s még ízületeim sem okoztak különösebb panaszokat. Aznap este vacsora után nem kellett elringatni. Boldogan, a feszültségtől megszabadulva bújtam be hálózsákomba.
Másnap reggel összepakoltuk a holminkat, s kilenc óra tájban elindultunk lefelé az alaptáborba, 3300 méterre. Itt újabb meglepetés ért. Vadászatszervezőm igazán nagyszerű embernek és körültekintő vendéglátónak bizonyult, angolul is tökéletesen beszélt, de műholdas telefonról nem gondoskodott az alaptáborban. Nem tudtunk hát kapcsolatot létesíteni a külvilággal – fogalmam sincs, mi lett volna, ha ne adja Isten, valakinek valami baja esett volna a hegyen. Szervezőm most elküldte embereit, keressenek valahol lejjebb egy olyan pontot, ahol már érzékelhető a helyi mobiltelefon-hálózat térereje, s lépjenek kapcsolatba Katmanduval.
Megvolt tehát a kék kosom, így a továbbiakban tétlen várakozásra kényszerültem, hiszen Gyuri barátomnak híre-hamva sem volt még. Valahol a hegyvilágot járta a tahr és a kék kos után, hiszen ő mindkét állatra kiváltotta a licence-et, így halvány sejtelmünk sem lehetett róla, mikor állít majd be ő is a táborba. Csak abban reménykedhettem, hogy ugyancsak sikerül előbb végeznie, s hamarosan megjön a bharal és a tahr szarvával. Vadászatunk tervezett végéig még öt napunk maradt hátra: akkorra rendeltük ide a helikoptert, hogy visszavigyen minket Katmanduba. Most hát le kellett küldeni valakit, hogy próbáljon kapcsolatba lépni a pilótával, jöjjön előbb értem.
Bár éjjelente majd megfagytunk – a hőmérséklet ilyenkor -8-10 °C-ra szállt alá -, szerencsénkre továbbra is kitartott a szép idő. Az este kinyitottam a magammal hozott kedvencemet, a palack „smoky” whiskyt, s amellett köszöntem meg embereimnek a segítségüket. Most már könnyen ihattam a kosom bőrére…
Várakozás közben Jezzel sokat beszélgettünk – házasságról, munkáról, az életről és egyebekről -, bőven kínálkozott rá időnk. Leültünk a tűz mellé, s együtt megpróbáltuk újra átélni az emlékezetes pillanatokat. S ekkor újságolták: a helikopter holnapután jön majd értünk, ahogyan kértem. Másnap reggel összecsomagoltuk felszerelésünket, s tizenegy óra tájban elindultunk lefelé. Délután már a helikopter leszállóhelye mellett vertük fel sátrainkat. És mit ad Isten – sötétedéskor beállított a táborba Lerner Gyuri, alaposan kifáradva, de mindkét állatával! Kétszeresen is volt okunk az örömre, merthogy teljes sikerrel járt, azonfelül így nem kellett egyedül fizetni a helikopterfuvar teljes árát, hiszen most is, akárcsak idejövet, megoszthattuk magunk között. Összevissza fényképezkedtünk, s egymás szavába vágva meséltük friss élményeinket. Gyuri, ez az ötvenes, jó formában levő, magányos hegyi vadász addig nem volt az SCI-egyesületünk tagja. Rákérdeztem ennek okára, s ekkor kifejtette rólunk alkotott véleményét, mely jórészt Gyuri tájékozatlanságáról árulkodott. Amikor részletesen kifejthettem neki, kik vagyunk valójában, melyek az elveink és a célkitűzéseink, s mit teszünk azért, hogy mindezt elérjük, úgy éreztem, sikerült őt meggyőznöm, s hazatértünk után az SCI Közép-magyarországi Egyesülete újabb értékes taggal gazdagodik majd. Esetéből is látszik, milyen fontos a közvélemény megfelelő tájékoztatása, a vadászokkal való jó kapcsolatok ápolása és egyáltalán munkánk széles körben való ismertté tétele.
Másnap reggel már messziről meghallottuk az erősödő motorzúgást: a helikopter a jelzett időben megérkezett értünk. Nemsokára útban voltunk visszafelé, Katmanduba. Repülésünk nem volt izgalommentes: Pokhara és Katmandu között kényszerleszállást kellett végrehajtanunk, mert pilótánk elvétette az utat a sűrű felhőzetben. Ahogy a látási viszonyok javultak, továbbrepültünk Katmanduba. Budapestre való hazatértünkig volt még két napunk – ezalatt ismételten megtárgyaltuk élményeinket, s kicsit körülnéztünk a környéken.
Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, vadászatszervezőmet a tahr vadászatáról faggattam, s ő megerősítette, hogy annak a vadászata lényegesen nehezebb és veszélyesebb a nahurénál. Megkérdeztem, mit gondol, esztendőre meg tudnék-e próbálkozni vele… Erre a fejét vakarta, s azt mondta, még gondolkodnia kell ezen, mert a koromhoz képest meglepően jól álltam a sarat odafent – utóbb elárulta, maga is igazán meglepődött rajta. Jólesett a dicsérete. Megígértem neki, ha jövőre még élek, és jól szolgál az egészségem, számítson rám: eljövök és megpróbálom a segítségével valódi élőhelyén megszerezni a tahr trófeáját. –