Belecseppentünk Anglia egykori hangulatába -, minden épületnek meghagyták a régi, György-korabeli stílusát, a vörös téglából épített, kétszintes házak, kúriák közül csak a hintók és a hosszú ballonkabátban szivarozó nyakkendős urak hiányoztak. Fehér nyílászárók és mohával fedett tetők jellemzik a házakat, szinte mindegyik állami tulajdonú, megőrizték a város nyugodt és régi varázsát. A járdák is lekerekedett kövekből állnak, csak belenyomták őket a talajba. Szállásunkat a XVII. században építették, a szobában kilátszottak a szerkezetet tartó gerendák, és koloniális bútorokkal rendezték be a helyiséget. Kandalló lángja lobogott az étteremben, ami a szobából sem hiányozhatott, vastag blondenkeretes képek lógtak a falakon.
A majdnem ötvenórás utazás alatt éppen csak bólintottunk a repülőn, szemünk szinte magától lecsukódott, alig vártuk, hogy aludjunk egyet. Ekkor Dick, a terület egyik vadőre kopogtatott az ajtón, teljes menetfelszerelésben és talpig vadászruhába öltözve. Megbeszéltük vele, hogy reggel szeretnénk csak kezdeni a vadászatot, így délután háromkor már úgy húztuk a lóbőrt, mint akiket fejbe vágtak.
Tizenkét órás alvás után hajnal háromkor kipattant a szemem, és nekiláttam a több hónap alatt felgyülemlett e-mailek megválaszolásának. Rápillantottam szobánk bejárati ajtajára, és találtam egy levelet az alsó résen becsúsztatva, mint a régi kosztümös filmekben. Paul hagyott üzenetet, aki vadászatunkat szervezte. Reggel fél hétre írta a találkozót, biztosan nem akart bennünket felébreszteni az előző nap délutánján. Még sötétben álltunk ki Andival az utcára, talán két percet várakoztunk, és leparkolt Paul a fogadó bejáratánál. Elsőre is nagyon barátságosnak tűnt, későbbi beszélgetéseink alatt kiderült, hogy több mint húsz éve kickboxol, világbajnokságokat is nyert, és edzőként dolgozik szabadidejében. Mindene a vadászat. Amikor beléptünk a Woburntól tízpercnyi autózásra épült vadászház ajtaján, megmutatta trófeáit, sok Magyarországról származó őzbak-, mellettük muntyákszarvas-agancsok és víziőztrófeák díszlettek. Paul Scottot jelölte mellénk kísérőnek, ő is nagyon szimpatikus volt számunkra, a vadászterületen lakik barátnőjével, és főállású munkája a vadászat. Andi beszállt mellé a kvad első ülésére, én felmásztam a kicsi platóra, és leültem a ráhajított szivacsra. Az automata vadetető és az utasfülke között kuporogtam, hevert mellettem egy lőtt fogoly, amiről Laci barátom autója jutott eszembe Pákozdon. Nála is mindig lehet találni rókát vagy döglött macskát a csomagtartóban. Kalapomat lekapta fejemről a szél, leesett az esőtől vizes földre, ezért elrejtettem kabátom alá, és így indultunk a vadászatra.
Tócsákon átgázolva robogtunk, mezőgazdasági területek váltották egymást, a keréknyomokban százszámra szaladtak a fácánok, és fogolycsapatok repültek laposan előre, de némelyik percekig ott poroszkált előttünk. Egy szezonban 7-8000 fogoly és 4-5000 fácán kerül terítékre, az elejtett napi mennyiség néha eléri a 600 darabot. Élénkzöld búzavetésben cserkeltünk a bakancsunkat terhelő fél kiló sár kíséretével, ez már magyarországi hangulatra emlékeztetett, a tavaszi őzbakvadászatok jutottak róla eszembe. Öreg bükkerdőbe jutottunk, lábaink alatt halkan surrant a nedves avar, majd kabátom beleakadt egy szederindába. Akkor futott át bennem igazán, hogy hamarosan otthon élvezhetem az erdő adta szabadságot, fél lábbal már beléptem Magyarországra.
Szürke mókusok cikáztak körbe-körbe a fatörzseken, hallottam karmaik hangját, ahogy kapaszkodtak a nedves kérgen, feketerigók keltek énekre, figyelmeztettek az ébredő erdei világra. Mielőtt kiértünk, a pagony homályából felpattant előttünk egy muntyákszarvas, és az őznél rekedtesebb riasztással berohant a sűrűbe. Napközben pihent a határ, hasonlóan, mint egy bodrogközi cserkelésen, általában ott is csak hajnalban és este vadászunk.
Délután újra a bükkösben kerestük a vadat, Paul kíséretével jártuk az erdőt. Helyenként fenyőcsoportok is színesítették az elhullatott lombú fákat, egy-egy tölgy mellett is elsétáltunk, rajtuk még rezgett az elszáradt levél. Lassan lépkedtünk előre, néha hallottam mögöttem Andi motoszkálását, ahogy fotóállványa hozzáért valamelyik belógó gallyhoz. Paul megtorpant előttem, abban a pillanatban megláttam én is a fák sűrűjében keresgélő víziőzsutát, mellette két muntyákszarvas kaparászott. Távcsővel figyeltük mozgásukat, alig voltak száz méterre tőlünk. Hol beléptek a vastag fatörzsek fedezékébe, hol a tisztásabb részeken falatoztak. Addig-addig pásztáztuk a környéket, hogy megpillantottunk távolabb egy muntyákbakot, magányosan, folyamatos mozgásban eszegetett. Rövid agancsát takarták a bokrok szálai, így sokáig kellett bírálnunk a territórium urát, mire pontosan szemügyre vehettük. Alig állt meg egy pillanatra, örökmozgóként viselkedett, csak akkor emelte fel a fejét, amikor Paul ráfüttyentett. Azonnal lőttem. Halkan csattant a 22-250-es puska, a bak tízméteres futás után elfeküdt a levelek barna ölén. Öreg, rendellenes agancsú bakot sikerült terítékre hoznom, bal oldali szára jóval rövidebb volt; boldogan érintettem meg elázott szőrét.
Sötétben értünk vissza a szállásra, minden házon lógtak a karácsonyi díszek és lámpák, kiszűrődött a kandallók fénye az utcára, sok helyen már karácsonyfát is lehetett látni. Akkor kezdtük átvenni a közelgő szent nap hangulatát, mivel Új-Zélandon képtelenek voltunk átérezni mindezt, mert ott nyár elején jártunk, és meg sem fordult fejünkben a karácsony, a kirakodó vásárok inkább majálishangulatot idéztek.
Szobánkban hátradőltem a karosszékben, elöntöttek érzéseim, apró villanásként ugrottak fel előttem az átélt év pillanatai. Olyasmi lehet ez, mint amikor az ember élete végén lerántanak egy filmet, és lepörög előtte minden fontos pillanat. Nagyon felszabadultnak és nyugodtnak éreztem magam, repültem a gondolatok fellegében, minden egyes vadászat emléke élénken játszódott le bennem.
Vajon gyermekeink, unokáink milyen érzéssel olvassák majd ezeket a sorokat, milyen következtetéseket fognak levonni az átélt kalandjainkból? Eszembe jutott egy idézet Walter Lawry Buller könyvéből, amit Új-Zéland madarairól írt 1873-ban.
„Messze alattunk, a huia lágy furulyaénekét hallottuk az erdei vízmosásban. Az egyik bennszülött társunk azonnal utánozta hívóhangját, és néhány másodpercen belül egy gyönyörű huiapár, hím és tojó, megjelent közelünkben az ágakon. Néhány pillanatig maradtak ránk meredve, azután hullámzó repüléssel indultak a dombok felé, gyakran a talajhoz közel, általában a hím vezetésével. Megvárva, míg mindkét madár egy vonalba került, végül a barátom meghúzta az elsütőt.”
A huia örökre kihalt a madarak sorából, senki sem hallhatja többet fütyülő dallamát, és senki sem gyönyörködhet fekete teste suhanásában, ahogy a szalonka könnyedségével szeli a levegőt. Úgy gondolom, alázattal és kellő tisztelettel állok a vadászathoz, előtérbe helyezve a vadfajok fennmaradását és megőrzését. Fontos figyelnünk kicsiny bolygónkra, hogy ne kelljen többé ilyen formában felidézni a múltat, és szégyenkezni miatta. Óvjuk a csodás természetet, amit unokáinknak és az utánuk következő generációknak is meg kell őriznünk.
Hajnalban Scottal jártuk Woburn határát, búzát vittünk a fácánetetőkbe, és sok víziőzet bíráltunk. Egytől egyig fiatalok voltak, nem találtunk közülük lőhető példányt, viszont kelet felől megcsodáltam a napfelkeltét, pirosan fénylett az ég alja. Zötykölődtem vissza a quad hátulján a vadászházhoz, néha sárdarabok repültek kabátomra a kerékről, Andi bent kuporgott a szélvédő és ajtó nélküli járgányban, ő szemből kapta a hideget. A kiszórt búzaszemeket temérdek fácán csipkedte, fogolycsapatok reppentek fel közeledésünkre.
Napközben pihentünk, nézegettük a fotókat, élveztük utolsó hetünk szabadságát.
Délután kiálltunk az utcára a ház elé, Scott ismét leparkolt elénk, mi beszálltunk az autóba, majd a járműcsere után újra fent pattogtam a quad platóján, amit aztán egy fából eszkábált régi kerítés mellett hagytunk. Az eső megállás nélkül potyogott a nyakunkba, viharos széllökések akartak megszabadítani kalapomtól. Mustárföld mellett baktattunk a latyakos talajon, amibe több helyen nyiladékot vágtak. Szinte mindegyikben ácsorgott víziőz, legelték a nedves növényzetet. Óvatosan közelítettük a sávokat, előrehajolva lépkedtünk a járatokban, így fejünk a magas mustár takarásába került. Nem találtunk lőhető bakot, viszont kiérve egy nyílt búzavetésre, új reményekre leltünk, mert minden irányban csapatokban feküdtek a víziőzek. Az esőből felhőszakadás kerekedett, folyt kapucnink elejéről a víz, gyakran éreztem arcomon is a legördülő cseppeket. Vízelvezető árokban araszoltunk előre, ez két búzaföldet választott el egymástól, néha felkönyököltünk partjára és onnan válogattunk a bakok közül. Kezdett ránk sötétedni, a legerősebb példány lőtávon kívül futkosott, kergette a területére bekívánkozó vetélytársát, s miután kellő távolságba űzte, ballagva ment vissza saját birodalmába. A nyitott placc miatt megközelítése lehetetlennek tűnt, szerencsére később átváltott egy fasoron, és begázolt a szomszéd repcébe. Azonnal nyomába eredtünk, megbújtunk a fiatalos szegélyében, és távcsővel próbáltuk keresni őkegyelmét. A sötétség egyre csak fokozódott, kezdett végére érni a lővilág, ezért toronyirányt kullogtunk a kvad felé. Barna folt mozdul a repce sarjai között, finoman megböktem Scott hátát, és hamarosan szemügyre vettük a vadat. Megismertem felhasított füléről; sérülését korábbi csatában szerezhette – hegyes, hosszú fogaikkal komoly sebeket ejtenek egymáson, amikor sutáikért harcolnak. Lőbotról megcéloztam, alig nyolcvan méterre állt tőlünk mozdulatlanul. Elvakított a torkolattűz fénye, de láttam, hogy a bak helyben maradt, végleg elnyelte a repce tengere. Elejtettem a második angliai vadat. Meghatódva adtam meg neki a végtisztességet. Andi kicsit szomorkodott, hogy a sötét és az eső miatt nem tudott videót készíteni a még élő víziőzről.
Utolsó napunkra fotózást terveztünk, ám vágyunk meghiúsult, mert reggelre szakadó hóesés fogadott, a háztetők is fehér takaróba burkolóztak, így írásra szántam az egész napot. Felbontottunk egy üveg ausztrál vörösbort, mámorában néztük a hulló hópelyheket az ablakon keresztül. Késő este karácsonyi kórus hangját hallottuk a szobában, férfiak és nők énekeltek igazán szívhez szólóan. A tavaly karácsony előtti ausztriai vadászatra gondoltam, amikor Hannes és családja énekelt a hegyi fogadóban.
Öt éjszakánk maradt hazaérkezésig, ez pont elegendő volt arra, hogy átrepüljünk Spanyolországba, és megpróbáljam megvalósítani az ez évre kitűzött vadászati céljaim közül a beceite kőszáli kecske elejtését.