Széchenyi Zsigmond az Ünnepnapok című csodálatos könyvében, egy teljes fejezetet szánt ennek a gyorsröptű, kemény kis madárnak, mely írásnak minden egyes szavából a hódolat és a tisztelet árad. A skót hófajd, vagy eredeti nevén a grouse, a sporvadászok véleménye szerint, lőteljesítményben, a spanyol vöröslábú fogollyal, a magyar és cseh fácánnal az elsők között szerepel.
Régóta készülődtem én is a zord, esős Skóciába, hogy tiszteletemet tegyem egy igazi, hamisítatlan grouse vadászaton, de mindig közbe jött valami halaszthatatlan dolog, vagy elháríthatatlan akadály. Ezért is fogadtam örömmel Paller Attila ajánlatát hat magyar puskással, visszautasíthatatlan árú vadűzésre a klasszikus hangafüves skót felföldre, bokrászó vadászatra. Keszthelyi Gáspár, a kiváló fiatal vadgazda mérnök három hónapot töltött szakmai gyakorlaton tavaly azon a területen, ahova készültünk, így első kézből, hitelesen kaptunk tájékoztatást a lehetőségeinkről.
Hosszú reptéri várakozások után, elcsigázottan érkeztünk meg a hamisítatlan skót hangulatot sugalló, százötven lelket számláló felföldi kisvárosba Kingussiba. A szálláshelyünkül szolgáló kőépület mind kívülről, mind a berendezésben ódon hatást keltve azonnal belopta magát a szívünkbe. Az ágyak, a székek, az ajtók recsegtek, a vízcsapok, a kilincsek nyikorogtak, de hibátlanul működtek, és öregkori bájukkal kellemes, és szerethető egységet alkottak. Nem magyarok lettünk volna, ha este még nem látogattuk volna meg a helyi kocsmát, egy pubot, ahol sikeresen belefelejtkeztünk a guines nevezetű dióbarna sör élvezetébe.
Mivel saját fegyvert nem hoztunk magunkkal, ezért a kiadós reggeli után az első feladat a rendelkezésre álló puskák szétosztása volt. Szerencsére mindenki bockot szeretett volna magának, így én harag nélkül rögtön lecsaphattam az egyetlen angolagyas, egymásmelletti csőelrendezésű, oldallakatos tizenhatosra. Az illett ide.
Én a fíling kedvéért skótkockás vadászöltönybe öltöztem, amihez a javasolt, magas szárú bakancsot húztam. Ez kiválóan védi a bokát a hangafűvel erősen benőtt egyenetlen terepen. A kísérőink a klasszikus skót vadászviseletben, lapos sapkában, kockás ing nyakkendővel, és azonos mintázatú kabát, mellénnyel és nadrággal jelentek meg az eligazításon. Ezt egészíti ki egy bakancs kamáslival. Csak a legmodernebb, minden extrával felszerelt Toyota terepjárók rontották az összképet.
A területen, a gerinctől a völgy aljáig, hat puskával, két helyi vadásszal és a mi három magyar vendégünkkel egy sorba álltunk fel, és lehetőleg a vonal fenntartása mellett, a rétegvonal mentén kezdtük meg a hajtást. A parancs szerint, amennyiben valamelyikünk lövésére leesik a madár úgy megállunk, és a kísérők egyik labrador fajtájú kutyája megkeresi és apportrozza, majd csak utána indulunk tovább.
Sajnos sok lövéshez nem jutottunk, mert a madarak messziről, lőtávolságon kívülről fölrepültek éles figyelmeztető hang kíséretében. Ez a fülsértő rikácsolás inkább emlékeztetett a szarka cserregésére, mint a fácán kakatolására, de arra mindenképpen jó volt, hogy felhívja a túlélésért küzdő vadász figyelmét a lövési lehetőségre. Mert nem olyan egyszerű ám azon a látszólag sima terepen közlekedni. A hangafű mindent beborít, és eltakar, melyet úgy képzeljen el a nyájas olvasó, mint apró, arasznyi bokrocskák erdejét, melynek tetején, mint egy hatalmas szivacson jár a tikkadt vadűző. Nem tudod, hogy a bokor mely oldalára lépsz, és a bokád melyik irányba bicsaklik, vagy hova csúszol bele egy esővíz mosta, vendégmarasztaló gödörbe.
A mintegy két óráig tartó, megterhelő hajtás végéig csak három madarat vettünk fel. Senki nem panaszkodott a cimborák közül, de ijedten pislogtunk egymásra, hogy amennyiben ez így megy tovább akkor komoly bajok lehetnek, mind az egészséggel, mind a terítékkel. Kedélyállapotunkat nem javította, hogy az eső kisebb szünetekkel végig esett.
Rövid pihenő után, indultunk vissza a völgy túlsó oldalán, ráadásul emelkedő terepen. Szerencsére itt fordult a kocka, és a grouse-ok illedelmesen bevártak bennünket, így az újabb háromórás túra végére mindenki meglőtt legalább egy hófajdot. Még egy rövid, levezető bokrászás után, büszkén álltunk föl a nem nagy, de a helyiek szerint is tisztességes terítékhez.
Én egy hangafüves tornamutatvány után derékig merültem az egyik eső mosta mocsárfoltba, melynek következtében a bakancsom megmerült, és a vizes zokni hatalmas vérhólyagot mart a sarkamra. Ezért másnap a szintén sérült hetven éves cimborámmal könnyebb terepre küldtek bennünket. A könnyebbség annyiban nyilvánult meg, hogy csak három órahosszán keresztül tartott a túlélő túra, meg abban, hogy madár híján nem kellett lőni. Mármint fajdra nem, mert azért sikerült egy havasi nyulat az aggatómra akasztani.
Mivel a többiek kiválóan szórakoztak, ezért a következő hajtásban bennünket egy-egy butban helyeztek el, és tízen terelték kettőnkre a gyors röptű hófajdokat. A but kőből készült méterszer méteres lőállás, melyben éberen figyelve várja a vadász a szerencséjét. Az enyém a gerincél alatt feküdt, és nem volt harminc méterre a madár, amire megláthattam, ezért esélyem se volt előre lövést tenni rá. Valahogy nem is tetszett a két méter magasan húzó ágyúgolyókra puskázni, ezért kiengedve hátrafelé lőttem rájuk, így könnyebben lehetett találni.
A második nap végére elkészített terítéknél harminckilenc grouse és két nyúl mellé sorakozott fel a hullafáradt, de az átélt élménytől végtelenül boldog, és büszke csapatunk. Nem a teríték nagyságától, hanem a kőkemény fizikai megterheléstől, és a hamisítatlan felföldi skót hangulattól lett felejthetetlen ez a vadászat.
