A padlóra hatalmas krokodilbőrt terítettek, a falon vízibivaly-trófeák, vadkanagyarak és Új-Zélandról származó gímszarvasagancsok díszlettek. Az üvegtetejű dohányzóasztalban krokodilkoponya fehérlett, a szoba oldalára állított vitrinesszekrényekben vaddisznókoponyák, ausztráliai ásványok, kövek és könyvek lapultak. Cheryl, a szakácsnő szépen megterített, és nekiláttunk a barramundi hal elfogyasztásának.
Fejlámpáink fényében ballagtunk vissza szobánkba. Ezalatt legalább hat-hét kis termetű kengurut, wallabyt láttunk, gubbasztottak a locsolástól nedves fűben.
Pirkadatkor ébredtünk. A sík északi területet pára borította, csak egy-egy szénabála körvonala rajzolódott ki a homályból. Előkerült egy fiatal, Billy névre keresztelt kecske, játszott a nagy testű emuval, Nanjával, néha minket is farba billentett, és hozzánk dörgölte szarvát. Kókuszpálmák övezték a farmot, beljebb füge-, eukaliptusz- és mahagónifák adtak hűvös árnyékot a harmincöt fokos hőségben. A levelek között fekete-fehér szarkapacsirták repkedtek, jellegzetes szakaszos visításukat hallatva.
Andi összepakolta a fotófelszerelést, én magamhoz vettem a Matt-től kapott fegyvert, és terepjáróval indultunk a vadászterületre. A sárgálló gazból pandanuspálmák nőttek, az egyiknek a tetejéről éppen elrúgta magát egy gyönyörű sas. Másutt kiszáradt fatörzsek árválkodtak, zöld folyondárok csüngtek ágaikról. A föld színe a vörös és a szürke-fekete árnyalatai között változott, a sűrű mélyében pedig sok helyen állt a víz. Göröngyös úton állítottuk le az autót, és cserkelve folytattuk a vadászatot. Ropogott lábunk alatt a száraz avar, gyakran kiszáradt fatörzseket is átléptünk, kisebb testű vaddisznót akartunk elejteni krokodilcsalinak. Szúnyogok hada támadt ránk, s amikor vizenyős részre értünk még több szívta vérünket. Szerteszét friss krokodilnyomokat láttunk. Néha bakancsunk is vendégmarasztaló módon tapadt az ingoványba, térdig ránk száradt a megkeményedett sár. Körülöttünk tucatnyi pillangó libegett, barna szárnyuk fehér csúcsban végződött. Az erdőhatáron baktattunk, kiláttunk a fák közül a nyitott területre. Ezerszám repültek fel ausztráliai pelikánok a tocsogókról, szarvasmarhacsorda tört-zúzott előttünk. Az otthoni viszonyokból kiindulva, nem számítottam eredményre, csak a pagony újdonságaiban gyönyörködtem. A termeszvárak is a fákra épültek az esős évszak magas vízállása miatt. Kereszteztünk egy mély dagonyát, távolabbról nem is láttam az aljába, csupán az utolsó pillanatban vettem észre, hogy fiatal kansüldő kandikál ki fenekéből. Kibiztosítottam fegyveremet, és lassú léptekkel közelítettem. A mikor néhány lépésre lopakodtam hozzá, felpattant rejtekéből, és szélsebesen elrohant a szálfák takarásába. Meglepődtem gyors tempóján, s miután kicsit kiengedtem, utánadobott lövésem helyben marasztalta. Kísérőm gratulált a parádés lövéshez, amivel meglett a krokodilnak szánt csalétek. Utolsó falattal búcsúztattam első ausztráliai vadamat.
Ebéd után útra keltünk a Mary folyóhoz. Lassú sodrásában három krokodil siklott, a parton is pihent egy jókora példány. Simának láttam a víztükröt, némán meredtek a partot szegélyező fák az osonó folyó mellett, kicsit messzebb csupasz szemű kakaduk szárnyaltak, fehér tolluk és bóbitájuk igazán impozáns látvány volt.
A sűrű sás mellett találtunk friss krokodilnyomot, ott építettük ki a csapdát. Hosszú rúddal szurkáltuk meg a parti vizet, mire nagy locsogással ugrott elő rejtekéből a pihenő krokodil, félelmetesen vágódott vissza a felkavarodott mederbe, és egy pillanat alatt elillant. Sokáig tapogattuk az iszapot, s miután meggyőződtünk, hogy tiszta a terep, lehuzakodtunk, és combig belegázoltunk a vízbe. Bokáig süppedtem a lápba. Egy másodpercig sem éreztem magam nyugodtnak, mert másik óriási példányt is láttam a tőlünk alig tízméternyire fekvő túlparton. Matt-tel becipeltük a nehéz, hat méter hosszú ketrecet. Az eleje majdnem alámerült, hátulja kissé jobban kiemelkedett a mélyülő aljzatról. Belekötöztük a vaddisznót. Ha az áhított hüllő beúszik a ketrec belsejébe, és megmozdítja a húst, bezáródik mögötte a csapóajtó. Gondosan elrendeztük a csalit, és az ajtótámasztó lemezhez vezető kötelet, majd a zsigerekből hosszú csapát húztunk, végül a megmaradt darabokat köré dobáltuk. Naplementére végeztünk a hosszadalmas munkával. A folyópart vörösen izzott a napbúcsúztató fényektől, ragadozó madarak jelentek meg felettünk, éles szemükkel máris kiszúrták a vacsorának valót.
Hajnalban indultunk a krokodilcsapda ellenőrzésére. A tanya szélén álló fügefa alatti tavacsk vizén tavirózsák nyíltak, fésűsujjú levéljáró lépkedett rajtuk, amit Jézus Krisztus madárnak is neveznek, a fűben pedig két álarcos bíbic keresgélt. Poros út vezet a krokodilokkal teli folyóhoz, sáncán két vízibivaly legelészett. Tehenek, borjak és egy bika bent álltak a fák rejtekében. Félrehúzódtunk az árnyékba, és igyekeztünk rájuk cserkelni. Szelünk folyton kevergett, ezért az egyik tehén megérezte szagunkat, és rövid fújással riasztva, magával vitte az egész csapatot. A bika szarvát közben elbíráltuk, kora és érettsége alapján lőhetőnek ítéltük. Sárdarabok csüngtek testéről, lassan kocogott társai után. Matt rájuk bőgött, majd a tehén riasztó hangját utánozta, amitől megtorpantak, és a bika visszafordult felénk. Mindannyian beváltottak az erdőbe, majd kisvártatva a tehenek kijöttek, és átszaladtak az úton, később a bika is követte őket. Szerencsémre lecövekelt egy pillanatra, s ezt kihasználva, azonnal útnak indítottam oldalába a 375-ös Holland & Holland lövedéket. Találatom hátracsúszott, ennek ellenére elegendő volt ahhoz, hogy lelassítsa a termetes vadat. Rövid utánkeresést követően, a második lövésemtől dülöngélni kezdett, végül elesett a pálmafák alatt. Meghatódva álltam óriási fekete teste mellett, végtisztességként szájába tettem az utolsó falatot, kalapomat magam mellé engedtem, és markolásztam ékes fejdíszét.
Fél óra alatt átértünk a csapdához, ajtaját lecsapódva találtuk. Ettől hirtelen nagyon izgatott lettem, és kíváncsian vártam, mi került a kelepcébe. Két krokodil úszott el a ketrec közeléből, ezért különös elővigyázatossággal, aprólékosan áttapogattuk a sást, nehogy meglapuljon valahol még egy éhes hüllő. Itt azért jobb, ha tisztában van vele az ember, hogy nem csak ő vadászik, hanem rá is leselkednek.
Levetettem cipőmet, Matt-tel beléptünk a sáros vízbe, és felmásztunk a befogó tetejére. Libák gágogtak a távolban, amúgy csendes volt minden, csak akkor dobogott szívem a torkomban, amikor a hatalmas krokodil nekiugrott a rácsnak, és szuszogott, morgott felénk. Akkorákat ütődött a fémhálón, hogy mindketten megemelkedtünk. Öreg, hatalmas példány volt. Itt kötelező filmet készíteni az elejtés minden mozzanatáról, és azt be kell mutatni a hatóságoknak, ezzel bizonyítva a szabályok betartását. A krokodil meglövését követően elkészítettük a terítéket, guggoltam a négy métert meghaladó állat mellett, és gyönyörködtem csodaszép bőrében. Korát harmincévesre becsültük, súlya elérte a háromszázötven kilogrammot. Este többször koccintottunk a két elejtett vad tiszteletére.
Hajnalra ismét párába borult a vidék, a pálmáknak csak a zöld lombja nyúlt a ködtakaró fölé, onnan figyelték az elterülő fehérséget. Az ebédlő kakukkos órája hetet jelzett, a következő élményeket várva vágtunk neki a napnak.
Mocsarasra változott a táj képe, ujjas ludak és különféle récék emelkedtek fel a sásból. Rábukkantunk az út szélén egy sárba ragadt borjúra. Szügyéig süppedt az ingoványba, már fejét is alig mozdította a gyengeségtől. Ha nem lelünk rá, éjjel a krokodilok martaléka lett volna. Becaplattunk a felázott földbe, kötelet kötöttünk a borjúra, lassan csörlőzve kiszabadítottuk fogságából. Alig tudott lábra állni, csak nyeklett-nyaklott a fáradtságtól. Andi szedett neki füvet, és lerakta elé.
Elhagytuk a tocsogókkal teli területet. Egy keskeny nyiladékon kiláttunk a nyílt területre. Az egyik sáv végén két disznó ácsorgott, oldalukat megvilágította a nap. Izgatottnak látszottak, ezért takarásban igyekeztünk rájuk menni, de cserkelésünk rövidebbre sikerült, mert az utunkban lévő teafacsoport alatt magányos disznó pihent. Hetven méterről vettük észre. Amint felemelte fejét, láttuk, ahogy megcsillant az agyara. Lőbotról céloztam meg, vibrált a levegő fegyvertávcsövem képében. A kan végleg ottmaradt az árnyékban, a lövés után oldalára dőlt, és rúgott néhányat lábával. Öreg disznó volt, alsó agyarai már teljesen lekoptak, de kisagyara rendkívül vastagra nőtt, fülei több helyen behasadtak, néhány küzdelmet megvívhatott már a kocák kegyeiért.
Itt a húsnak szinte nincs értéke, az állam nem is ad engedélyt a vad értékesítésére, felhasználására. A terület tulajdonosa elfogyaszthatja, de már vendégeit sem kínálhatja meg belőle, ezért szinte minden vadat kint hagynak, csak trófeáját tartják meg, és némi combot, vagy gerincet vágnak ki belőle. Visszafelé menet nagy boldogsággal láttuk a fiatal borjút, hozzáverődött társaihoz, együtt szaladtak előttünk.
Papucsban és mezítláb járkáltam délután a hőségben, sokat gázoltunk térdig a vízben, ezért praktikusabbnak tartottam, mint a cipőt. Akkor jelentett problémát, amikor az alkonyat homályában megláttunk egy öreg, erős szarvú vízibivalyt, és döntöttünk elejtéséről. Jó fényviszonyok közepette sikerült elbírálni, viszont mire végleg kitaláltuk, hogy rácserkelünk, kezdett besötétedni. Távcsővel kerestük a bikát, minden sötétebb bokrot annak hittünk.
– Látod melyik az eleje? – kérdezte Matt.
– Nem látok semmit, csak a nagy feketeséget. Menjünk közelebb! – suttogtam.
Ahogy kiértünk a pálmák közül, kiszemelt bivalyunk ott állt a poros út közepén, és felénk figyelt. Szabad kézből célozgattam, de nem találtam a fegyvertávcsőben. Addig-addig próbáltam keresni, hogy ismét belépett a fák takarásába. Kisvártatva egy világos, füves folton ismét tisztán látszott az alakja és szarva sziluettje. A szálkeresztet rácsúsztattam a lapockájára, és elvillantottam fegyveremet. A torkolattűz elvakított egy pillanatra, csak füleltem. Matt sem látott semmit, viszont hallottuk, hogy eldőlt a hatalmas test, és rúgta maga körül a gazt. Vártunk néhány percet, majd fejlámpával vágtunk át a bozóton, és hamarosan ott álltam második vízibivalyom mellett. Korát tizenhat évesre becsültük, szarvvégei teljesen lekoptak, számomra kivételes dísze lesz trófeaszobámnak.
– Nem lövettem még papucsban bivalyt – mosolygott kísérőm.
– Én is gondolkodtam, miként futottunk volna sebzés esetén – vigyorogtam vissza Mattre.
Mire bekanyarodtunk a vadászházhoz mindenki a vacsoraasztalnál beszélgetett. Épp csak helyet foglaltunk, Cheryl tette is elénk a finomabbnál finomabb fogásokat. Felfigyeltem a falon lógó képre, amely az utolsó vízibivaly-befogások egyikéről készült. 1972-ből származik, amikor dzsipekkel és helikopterrel terelték össze az elszaporodott vadat, majd húsáért értékesítették. 1992-ben tartották az utolsó befogást; akadt olyan héthónapos szezon, amikor tizenháromezer bivaly volt a zsákmány. Az első egyedeket 1823 és 1840 között telepítették Ausztrália északi részére. Az akkori nyolcvandarabos állomány hamarosan elszaporodott. Eleinte csak háziállatként tartották, majd néhány kiszabadult a csordából, és elvadult a hatalmas területeken.
Az utolsó vadásznap reggelén, ismét az előző napi rónaságot választottuk, cserkelve folytattuk a keresgélést. Az egyik csapatban negyvenhét disznót számoltam. Ötven méterre lopóztunk hozzájuk, eközben az erdővel párhuzamosan még legalább ennyi sertevad vonult libasorban. Egy öregebb kan megugrotta a mellette motoszkáló kocát, de legtöbbjük csak a földet hányta orrával, és belefeledkezve eszegettek. Kicsit lemaradva ácsorgott a legnagyobb agyarú kan. Ezt választottam, és a lőbotról tűzben marasztaltam. A konda többi tagja elkocogott a pagony felé. Nem váltottak be a sűrűbe, csak annak határán folytatták a csámcsogást.
Délután repülőhajóval indultunk a mocsárvilág felfedezésére. Utunk eddigi egyik legszebb élménye következett: ennyi vízimadarat még életünkben nem láttunk egy helyen, milliószám emelkedtek fel rohanó csónakunk elől a vándor fütyülőludak, récék, pelikánok, kócsagok szelték felettünk a levegőt. Vízibivalycsordák és vaddisznókondák nyüzsögtek a szárazabb foltokon, malacos koca vezette ifjoncait; itt egész évben fialnak, szüntelenül.
Betöltöttem a tizenkettes sörétest, és kicsit megzavartam ezt a felejthetetlen idillt. Gróf Apponyi Henrik jutott eszembe, amikor száguldó autóból lőtték a maharadzsával az antilopokat, én pedig libákra vadásztam a suhanó hajóról. Mentségemre szóljon, hogy a tizedik után abbahagytam, nem volt szívem tovább háborgatni a békés környezetet. Ezerszám keltek a libák előttünk, kivártam a legszebb és legbiztosabb lőhelyzeteket. Esett két dupla is, de ez itt nem ment ritkaságszámba. Amikor zuhanva vízbe loccsant egy lúd visszakanyarodtunk, és hajóba emeltük.
Az utolsó vacsoránál jócskán koccintottunk a sikerre. Reggel Matt elfuvarozott minket Darwinba, ahol egy éjszakát töltöttünk. Két vízibivalyt, egy bordás krokodilt, tíz vándor fütyülőludat és hat vaddisznót hoztam terítékre. Délelőtt béreltünk egy tizenkét éves lakóautót, ezzel keltünk útra Alice Springs és Adelaide felé.