Szédítő robajjal zuhan alá a végeláthatatlan víztömeg a bazalt lépcsőkön, temérdek zöld növény kúszik a meredek sziklafalakon, vízpára teszi sejtelmessé a tájat, a nap sugarai szivárványt ívelnek a hatalmas hasadékban. Az elterülő, lassan lopakodó Iguazú folyó hirtelen válik ijesztő zuhataggá, ahogy hömpölyögve szakad a mélybe. Szubtrópusi esőerdő öleli körbe a vízesést, a magasban hollókeselyűk köröznek, némelyik leszáll a kövekre, érzem szagukat a levegőben. A fák gyökerei közül fikuszok nőnek, pompás látvány a rajtuk ugráló amerikai kékvarjú, színes tollazata miatt nem gondolnám, hogy a varjúfélék közé tartozik. Koatik osonnak a fűben, egyáltalán nem tartanak az embertől, sőt a gyerekek lábánál sündörögnek és várják a csemegét. Pillangók libbennek a felhők könnyedségével, egyikük épp rászáll Andi vállára. Újra átélem az Argentínában történteket, csak nézem és hallgatom a megfékezhetetlen erővel rohanó áradatot és elöntenek gondolataim.
Kilenc órás repülés után landoltunk Buenos Airesben, a reptéri expresszen, amivel bejutottunk a városba latin zene szólt, belecseppentünk egy új világba, Argentína kellős közepébe. Ismét a civilizációban lenni… hát nem is tudom, csak megráztam a fejem és csendben ültünk a buszon. Éjszakai járattal indultunk tovább Santa Rosába, a pályaudvaron Martin várt minket. Magas borostás ember, nálunk néhány évvel lehet fiatalabb, két labrador kutyája ugrált a terepjáró platóján. Poros földutakon gördültünk a farmra, a faházban csavartszarvú antilopok trófeái, puma, vaddisznó és rókabőrök díszítik a falat, a nyitott tűzterű kandalló mellett egész preparátumok állnak, bárpult van a sarokban, a személyzet a vacsorát tálalta.
Reggel nyolc óra körül világosodott, alig láttunk az orrunknál tovább, mert hatalmas pára borította a La Pampa bokros vidékét. A nappaliból minden irányba hatalmas üvegfelületeken keresztül néztük a nyirkos tájat, a kelő nap sugarai lassan eloszlatták a ködfátylat. Gyalog indultunk vadászni a nyitott füves puszta felé, amit később felváltott a bokrokkal tarkított övezet. Argentína terjedelmes alföldjén nagyon ritka a népsűrűség, viszont otthont ad több mint hárommillió szarvasmarhának, a gazdaság nagy részét is ez teszi ki, az ipar elenyésző a régióban. Hangtalanul kullogtunk a csomókban növő fűben, annyira lágyak a szálai, mint az árvalányhaj, a gyenge fuvallat is könnyedén lebegtette. Rendszeresen beleakadt kabátunk a tüskés cserjékbe, bőrünket is felkarcolták néha a tűszerű ágak. Dámszarvasok ugrottak fel előlünk, a bika kissé megtorpant, majd a rudli után igyekezett. A calden fák olyan látványt adtak, mintha a temetőben feltámadt halottak a kezüket magasba nyújtva sikítanának segítségért. Tíz éve óriási tűzvész pusztított, tízezer hektár égett egyszerre, a fák élettelenek, elenyészve látok egy-egy idősebbet, ami túlélte a katasztrófát. A vadállomány is megsínylette a tüzet, sok elpusztult és a hőségtől megvakultak. Rövid a látótávolság a nagy takarás miatt, ezért néha felmásztunk a fákra, hogy szemügyre vegyük a környéket. Recsegtek lábam alatt a kiszáradt kéregdarabok, a vékonyabb gallyak le is törtek, miközben kapaszkodtam fel a korhadt, fekete törzsön. Hallottam a tehenek bőgését, messzebb legelt egy antilop, gyakran csak mozgását láthattam az átláthatatlan bozót mögött. Leereszkedtem és jó széllel rácserkeltünk, megpillantottuk, de testét állandóan rejtették a kusza növények. Felállítottam a lőbotomat és figyeltem a kőhajításnyira bóklászó vadat. Végigláttam egy tisztább nyiladékon, puskámat is arra fordítottam és vártam, hátha arra téved a csavartszarvú. Talán öt perc telhetett el és keresztbe állva állt előttem, fejével lefelé nézett és szarvával csapkodta a gazt. Tüstént rálőttem és a becsapódás után elszaladt a bügében. Rövid keresés után ráleltünk és az első argentin vadam mellett ülhettem. Teljesen fekete hátszőrzetét a teste alsó felén fehér szín váltotta fel, korát öt-hat évesre becsültük.
Délután három órát cserkeltünk, este pedig a nappali ablakából figyeltük a naplementét.
Hajnalban felébredtem és hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik országban vagyok, kerestem a kapcsolót, először oda nyúltam, ahol Zimbabwében találtam, majd az otthoni szobánk jutott eszembe. Akkor tértem csak magamhoz, amikor felültem az ágy szélére és körbenéztem a helyiségben. Meséltem Andinak az esetet, ő is hasonlóan ébredt, később sokat mosolyogtunk a történteken. Annyira gyorsan követték egymást az élmények, hogy Zimbabwét még meg sem emésztettük, de máris jöttek az újak.
Éjszaka fagyott, az autó ablakáról is kaparni kellett a jeget, miután a napkorong kibújt a fák mögül, tíz fok fölé melegedett a levegő. Sokáig deres fűben cserkeltünk a pókhálók is jegesen feszültek a bokrokon, a fákról hullott a vékony tűlevél, olyan látvány volt, mintha jégdara potyogna. Rendkívül száraz minden, amikor leheveredtünk a fűbe a napfény átvilágította a felszálló por szemcséit. Órákig várakoztunk, néha felmásztam egy kiégett fára, de nem mozgott vad a közelünkben. Kisvártatva két strucchoz hasonlító nandu futott el mellettünk, fehér tollazatukat tudtam megfigyelni, ahogy távolodtak. Számtalan fölbe vájt lyukat kerülgettünk, tatuk lakják az üregeket, láttam is néhányat a páncélos állatokból. Naponta tíz kilométert gyalogoltunk, de az axis szarvasokat csak futtában tudtam szemrevételezni, mire észleltük őket a tüskés síkságon, már hetedhét országon jártak. Az első napon szépnek véltem a vidéket, de a harmadik elteltével monotonná vált a pampa, nyomasztottak a fekete törzsű fák, sokszor lehajtott fejjel követtem kísérőmet; nem élveztem a vadászatot. Semmi rosszat nem tudnék mondani a szervezésre, talán az afrikai vadbőség után állnak vissza nehezen a gondolataim. Minden lehetséges taktikát kieszeltünk, gyakran a vélt ivóhelyüknél ültem órákat a lesen, de akadt olyan nap, amikor csak ebédelni másztam le az égett fa tetejéről, mert amíg világos volt, végig egy vadváltót kémleltem. Nagyon kevés állatot láttunk, lőhelyzetbe egyszer sem kerültem, Andi is elaludt a faágon. Nem okozott kihívást ez a vadászat, amikor felültettek egy bekerített itató mellé, úgy döntöttem befejezem az üres járkálást, kitáraztam a fegyvert és bevitettem magam a vadászházhoz. A gerlevadászatban bíztam, azt gondoltam, hogy az majd újra meghozza a kedvemet.
Érkezett a táborba két arizonai vadász, Lisa és tizennyolc éves fia, Zach és másnap együtt vártuk a repülő gerléket. Délelőtt a szeles hideg idő miatt járkáltunk egyet a közeli rozsföldeken, mert a madarak a fákon gubbasztottak. A lábam alól kelt egy mezei nyúl, sikerült azonnal karikára lőnöm, Zach parádés lövésekkel elejtett két gyors röptű foglyot. Ebédre sütöttünk a szabadban négy jókora szelet marhahúst, majd elállva az útszéli tuják mögé figyeltük az éledező gerléket. A vadászatuk inkább leselkedésből állt, mint lövésből, nagyon kevés madár repült, Gábor barátommal a faddi határban többet hoztam terítékre egy óra alatt, mint itt egész délután. Igaz a lövés sem ment túl jól, mivel több, mint fél éve fogtam a kezembe sörétes fegyvert; két doboz patront használtam a tíz-tizenöt gerléhez. Messze elmaradtunk a több százas terítéktől, Lisa és Zach is csalódtak, pedig jobban lőttek nálam. Az erős szél repítette a madarakat és nagyon messziről tudtunk csak rájuk lőni. A szervezők szabadkoztak, hogy öt százalékát sem érte el a gerlék száma a megszokottnak, felajánlották, hogy nem kérnek juttatást a vadászatért, de ez a várt élményeket már nem kárpótolja.
Az utolsó vadásznapunkon szintén lehajtott fejjel kullogtam kísérőm után, akkor tértem csak magamhoz, amikor sapkám fennakadt a fán, vagy elkapta a karomat valamelyik vendégmarasztaló bokor. Alig vártam az estét, ebéd után is kisebb unszolásra keltem fel az asztal mellől.
Elértük a kedvenc fámat, amin korábban sokat ücsörögtem és viszonylag kényelmes helyet találtam az ágain, Andi két napja nem jött ki a területre, ő végleg megunta a táj hangulatát. Messze elláttam a körülményekhez képest, de a madarakon kívül semmi nem mozdult, néha a marhák bőgtek egyet-egyet. Fegyverem mellettem pihent keresztbe fektetve, tusát beakasztottam a kérgekbe, hogy ne csússzon le a földre. El-elbóbiskoltam, fejem is lebukott néha, az út további részeit tervezgettem magamban. Az egyik alkalommal majdnem sikerült lefordulnom a fáról, de miután felocsúdtam láttam, hogy három axis szarvas ballag felém. Két fiatal bika és egy tehén váltott át a sűrűből a kiégett fák irányába. Minden fáradtságom azonnal elmúlt, csak a bírálásuk után kedvetlenedtem el újra, mert másfél óra lehetett vissza sötétedésig. Rövid idő elteltével hét axis követte az előzőek nyomát, de a rudli bikái barkás agancsot hordtak. A tehenek mentek elől meg-megállva csipkedtek a száraz fűből, a kusza, tövises bozóttól alig láttam őket. Egész héten futottak, vagy elugrottak, akkor pedig libasorban vonultak fel előttem, mintha divatbemutatón ülnék. Lemaradva tőlük megvillant egy agancspár a sűrűben, végig követtem távcsövemmel, hol eltűnt a szemem elől, de néha a vad teste is sejlett halványan. Mindegyik pettyest elnyelte a rengeteg, arra gondoltam, hogy legalább láthattam axist közelről, a lábuk alól még halkan megreccsentek a gallyak. A puskát lassan leengedtem, de abban a pillanatban ismét megmozdultak a bokrok és a bika agancsa is virítani kezdett a háttérben. Előrébb lépett, fejdíszét tisztán mutatta és nyakából is látszódott egy kicsi folt. Nem várhattam, mert ha megmozdul végleg takarásba kerül és elillan a rudli után. Ráhajoltam a fa előttem nyújtózó ágára, de a szálkereszt ide-oda imbolygott a célponton és egyensúlyomat sem éreztem az igazinak. – Még az hiányzik, hogy levagdalózzak innen. – gondoltam magamban
Egyre erősebben húztam az elsütőt, a levegőt kissé visszatartottam és lőttem. Az axis bika helyben maradt, nem mozdult többé. A fényképeket a táborban tudtuk elkészíteni, alig maradt időnk a pakolásra, mert három órával később indult a buszunk Santa Rosa-ból Cordoba-ba.
Teltek a napok és egyre szebbnek láttam az elmúlt hetet, amit elősegített a terítékre hozott axis szarvas élménye. Szívesen emlékszem a beszélgetésekre Lisával és Zachal, a reggeli szertartásos mate tea szürcsölésekre és arra a pillanatra, amikor Zach szemében megláttam a fényt, miután meséltem és mutattam neki a nepáli kék kos vadászat videó felvételeit. Búcsúzáskor örömmel említette, hogy sikerült átadnom a hegyi vadászatok hangulatát és a jövőben szeretné átélni személyesen is ezeket az élményeket. Meghívtak magukhoz Arizonába vadászni, ha legközelebb Amerikában járunk.
Cordobából észak felé tartottunk és Santiago del Espero zsongása mutatta meg először Argentína valós arcát. Ültem söröm mellett a belvárosi kávézóban és elmondtam Andinak gondolataimat:
– Azt szeretném most, ha a családunk, minden barátunk és ismerősünk velünk lehetne és együtt élnénk meg ezeket a perceket. Emlékszel milyen jó volt Nepálban Vicával, Dokival és Paller Attilával megosztani mindent, talán a könyvemen keresztül átadhatok majd ebből valamit az embereknek.
Utunk során átmenet nélkül változott a kopár kaktuszmező szubtrópusi esőerdővé, elértük az Andok vonulatát, néhány havas csúcs is világított a messzeségben. Fákról liánok csüngtek, a magas párától átnedvesedett minden, patak csordogált mellettünk, a levegő is lehűlt hirtelen. Az őserdőt sivatagos magasföld követte, ott már kétezer méter tengerszint feletti magasságban jártunk, birkák legeltek a dimbes-dombos oldalakon. A parányi falvakban is láttunk focipályát, a futballozó gyerekeket alig lehetett kivenni a porból, igazi grundfocit játszottak. Az éjszakát Amaichá del Valle-ban töltöttük, világosodás után azonnal útra keltünk észak felé.
Az Andok lankáin Cafayate határában mindenfelé szőlődombok emelkedtek, híres borvidéke ez Argentínának, nívós pincészetek váltották egymást, a szőlőtőkék felett papagájok repkedtek. Néhány óránk maradt a városra, a főtéren hangulatos borozók sorakoztak, a helyi kerékpáros egyesület készült a pünkösdi küzdelmére. Eszembe jutottak a versenyzői múltamból a régi bringás emlékek, hátbizsergető érzésem támadt és kedvem lett volna versenybe szállni. Megvártuk a rajtot, majd barangoltunk a fehérre meszelt házak között és hamarosan Salta irányába autóztunk. Megnéztük az El Obelisco sziklaképződményt, kisvártatva az El Anfiteatro névre keresztelt kanyonba sétáltunk, aminek falán fosszilis omladékos kőzet alakult. A hasadék tágas teremmel zárul, teteje nyitott, az akusztikáját a bent játszó zenészek muzsikája felejthetetlenné tette. Hátradőltünk a köveken és beszélgettünk Andival, hogy ezek az apró érzések mennyire feltöltenek mindkettőnket. Izzadt, öreg bringás érkezett és odatolta hozzánk kerékpárját, előhúzott zsákjából egy üveg vörösbort, majd meghúzta a palackot. Megkínált minket és a zenészeket, miután kortyoltunk a félédes nedűből egymásra néztünk és tovább hallgattuk a latin-amerikai ritmusokat, az arcok hangtalanul árulkodtak a végtelen szabadságról.
Salta-ig egy-két helyen még megálltunk és lefotóztuk a vörös színben izzó hegyeket, az orgonasípokat formáló sziklák hasonlítottak a termeszvárak szerkezetére. Sötétben értünk Salta-ba, negyedóra alatt sikerült szállást keresnünk és bevetettük magunkat a város és főtér forgatagába.
A következő nap délutánján megérkeztünk Purmamarcába, messziről kirajzolódtak a település felett emelkedő Hétszínű hegy rétegződései, a Humahuaca völgyben sétálva, káprázatos látványt nyújtanak, ezek a fémoxidok által megfestett kövek. A központban árusok hada kínálja a portékákat, nyüzsgésüket az a hétszáz éves fa figyeli, ami örök némaságot fogadva őrzi a múltat.
Visszafelé menet vikunyák szaladtak át az úton, eltűntek egy domb mögött, én megállítottam az autót és Andival futva eléjük rohantunk. Manőverünk bevált és sikerült egész jó képeket készíteni az állatokról. Purmamarca-ba érve felnéztünk a hegyekre és négy óra múlva még világosban adtuk le az autót Salta-ban, majd repülővel indultunk Puerto Iguazú felé.
Addig méláztam, hogy naplóm lapjai átnedvesedtek a vízesés párájától, a közelemben kiálló kőre felmászott egy teknős, nagy erőfeszítések árán küzdötte ki magát a sodrásból. Az Ördögtorok zuhatag felett kormos sarlósfecskék cikáznak, szárnyukat összecsukva, torpedóként törik át a félelmetes, dübörgő, fehéren habzó vízfüggönyt; mögötte teljes biztonsággal fészkelnek és költenek. Több mint 2000 féle őshonos növénynek és fának ad otthont a táj, 450 fajta madár és 80 emlősfaj színesíti a környezetet, köztük a jaguár, tapír és a párducmacska. Állok és figyelem a dühöngő folyót, Argentína a természeti csodák paradicsoma.