“Zimbabwe számomra a természet tökéletes harmóniáját jelentette. Átérezhettem milyen, amikor minden élőlény fontos szerepet játszik az egyensúly fenntartásában, sokszor gondoltam rá az elmúlt hónapok tapasztalata után, hogy hány állat tűnt el csak azért, mert elvettük az élőhelyét, otthonát. Beépítünk mindent házakkal, betonutakkal, megfúrjuk a hegyeket, mivel sokan vagyunk, az élelmezésre is nagy földterületeket használunk, ahol természetesen betolakodónak tartjuk a vadat, hiszen kárt tesz a terményben. Szennyezzük a levegőt, a talajt és vizet, észre sem vesszük, milyen kincset herdálunk el.
Úgy gondolom szerencsére egyre többen ébrednek fel és tesznek erőfeszítéseket, de a folyamat borzasztó lassú és kultúránként eltérő.
Elgondolkodtam egy kicsit azon, hogy amikor Attit megismertem, a vadászatot mennyire csúf cselekedetnek tartottam és nehezteltem miatta. Habár örök tépelődés és vívódás ez belül, mindig elsiratom az elejtett állatokat, magam soha nem bántanék egyet sem, hacsak az életem nem múlna rajta, mégis vannak dolgok, amiket már másképp látok. Úgy érzem, amíg egy összetett folyamatban magamon is fedezek fel hibákat, addig nincs jogom mások felett ítélkezni. Jó esetben vadásznak nem csak azt hívják, aki lelövi az állatokat, hanem azt is, aki erőfeszítéseket tesz az egészséges állomány fenntartásáért beleértve az élőhelyük megóvását is. Persze a szabályozások sok helyen sántítanak és előfordulnak szégyenletes históriák. Jó lenne, ha minden vadásznak a természet szeretete és tisztelete volna iránymutató. Az ember minden szempontból drasztikusan belepiszkált Földünk természetes körforgásába, így vannak dolgok, amik csak nehezen, vagy egyáltalán nem változnak meg. Szerintem ilyen például a népesség szaporulat. Azokat a helyeket, amik élhetőek belaktuk, a vadat kiszorítottuk. Senki nem fogja lebontani a házakat, utakat, vagy felszámolni a mezőgazdasági területeket, mivel szükségesek az élethez, túl sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenki önellátó gazdaságban éljen. Az már más kérdés, hogy vannak népek, akik így is tudnak harmóniában létezni a természettel, de ők nem úgy élnek, mint az úgynevezett „civilizált” emberek. Az elmúlt hónapokban találkoztunk ilyen csoportokkal, úgy láttam boldogok. Biztosra veszem, hogy minden ország jelenlegi rendszere összeomlana áram, számítógép és bankok nélkül. Ha nem szeretnénk az életünket alapvetően megváltoztatni, mert például ragaszkodunk az áramhoz, a fűtéshez, az autókhoz, a kozmetikumokhoz, a boltokban vásárolható ételekhez, akkor szabályozott keretek között a vadásztársaságok kénytelenek kordában tartani az vadállományt. Ne legyen veszett róka, ne lopkodja el a tyúkokat, a disznók, őzek és szarvasok ne egyék meg a földeken sok pénzből és munkából termelt növényeket. Lehetne más világ a Földön, de amíg a nagy többség nem így akarja, és nem hajlandó lemondani a megszokott kényelemről és biztonságról, addig ebből kell kihozni a legjobbat. A természetvédők nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem érik el, hogy egy-egy területet nemzeti parkká nyilvánítsanak, sejtésem szerint ez azért is lehet kifejezetten bonyolult, mert több országhatárt is érinthet az egybefüggő rész, és a különböző kultúrákban eltér a természet védelméhez való hozzáállás.
Több kihelyezett plakátot is láttunk Zimbabwében, amit a természetvédők helyeztek el, felhívva a helyi lakosság figyelmét a védett fajokra, és kiemelt betűkkel foglalkozott a törvényes vadászattal, ami teljesen elfogadott Afrikában. Az orvvadászat visszaszorítása fontos, hogy ezekből az állatokból ne csak történelem legyen. Az érintetlen területeken való szigorú szabályok szerint engedélyezett vadászat, mint például a Sziklás-hegység, a Himalája, vagy éppen Afrika azt biztosítják, hogy a terület megmaradjon valóban érintetlennek. Ez az adott országnak is nagy bevételt jelent, megéri vigyázni rá, hogy egészséges és ép maradjon.
Ésszel az ember felfogja, hogy vannak olyan dolgok az életben, amik szükségesek, még ha nem is a legjobb megoldást jelentik, ám nincs hatékonyabb helyettük. Azért a szív még ellenkezhet…”
Részlet Andi naplójából
Eltelt a harmadik vadásznapunk. A parázsló tűz hangját aláfesti a közelünkből morajló oroszlán ordítás és néhány pillanat múlva elefánt trombitált bele az éjszaka csendjébe. A hangok közül csak a tücskök ciripelése ismerős, a táborunk melletti kiszárad folyó túlpartja felöl, impalák harsogása visszhangzik. A telihold fénye megvilágítja a mederben elterülő homokot, ami fehéren válik el az erdő vonalától. A korhadt fák ágai fekete sziluettet rajzolnak az égboltra, a felhők lassan úsznak észak felé, a bujkáló Hold sejtelmessé varázsol mindent. Az elefántokat egyre közelebb hallom, valamitől megriadhattak a vadonban, lassan a sötétség leple alá kerül az afrikai táj.
A kempet Zimbabwe déli részének közepén a Bubye folyó partján alakították ki, a vadászterület 450.000 hektár. Rövidre nyírt pázsiton és kőből kirakott gyalogutakon lehet közlekedni a lakóépületek és az étterem között, a házakat mustárszínűre festették, tetejükön nádfedél biztosít hűvös klímát a nappali hőségben. A kiszolgáló épület mellé medencét építettek, körülötte is kővel burkolták a padlót, teraszáról kiváló kilátás nyílik a kanyargó folyómederre, a terület hangulata lélegzetelállító.
Három napja ebédre érkeztünk, amit a külső teraszon tálaltak fel. Benji a szakácsunk királyi ételeket készített, miközben ebédeltünk, impalák jöttek inni a homokból kiálló gránittömbök mellett elterülő kicsiny tóra. Benjinek három felesége van, miközben ő főz a táborban, asszonyai a földeken dolgoznak. Nagyon szabadon élnek a helyiek Zimbabwében, a lakosság több mint fele HIV vírussal fertőzött, de mégis maláriában veszítik el többen az életüket. Később egy kudu ballagott keresztül a fövenyen, nyugat felé tűnt el a sűrű erdőben. Ebéd után minden felszerelésünket előkészítettük és bepakoltuk a hosszúplatós Landcruiser-be. Az autót rendkívül praktikusnak találtam, az utastérbe három ember elfért, hátul a megemelt üléssorokra öten még felülhettünk. Ezek alá húzták fel kísérőink a lőtt vadat, a tetőn átvetett csörlőkötél segítségével. Ambison vezetett, úgy vettem észre, ő a kedvenc embere Stephen Meyer hivatásos vadásznak, aki jobb oldalamra ült. Balkézre telepedett le Andi, mögöttünk Never foglalt helyet, ő nyomkeresőként segítette az eredményes vadászatot. Ambison rendkívül vékony, helyi segítő, a leopárd csalétkek elhelyezésénél mindig elvállalta a famászó szerepet. Stephen itt született az országban, nagyapja a háború előtt költözött ki Németországból Zimbabwébe, lengyel felesége is szintén itt látott napvilágot. Számtalan helyén vadászott a világnak, a német nyelvet nem beszéli, de az angolt és a shona nyelvet tökéletesen, amit Zimbabwe lakosságának hetven százaléka ismer. Három éve nyolcadszor esett át a malárián, napjai nagy részét a természetben tölti. Nem tudtam neki olyan kérdést feltenni semmilyen madárról és növényről, amire ne tudott volna kielégítően válaszolni.
A terepjáró utasfülkéje mögé helyezték a fegyvereinket, amit gyorsan előhúzhattunk a tokból. Leggyakrabban a 338-as winchester-t használtam, de néha nagy segítséget nyújtott a 416-os rigby is, amiből két puskát vittünk magunkkal.
Poros utakon jártuk a területet, három zsiráf ballagott át előttünk, a keréknyomban és a közeli bokrokban bóbitás frankolinok szaladtak, majd később hangosan reppentek fel közeledésünkre. Ezekből a barnás madarakból láttuk a legtöbbet, a kiszáradt fák ágain sárgacsőrű tokók gubbasztottak, ezek lettek később a kedvenc madaraink, bohókás, hosszú, sárga kampóscsőrük miatt. Minden nap repkedtek felettünk, a tábor fáin is tanyázott belőlük egy-egy példány, néha a fűbe is leszálltak. Andi kedvére fotózta őket a házunk terasza előtti fán, sötétedés előtt baglyot is lencsevégre kapott.
Elsődlegesen az impala elejtését tűztük ki célul, mivel minél hamarabb akartuk a leopárd csalétkeket elhelyezni. Zebrák is keresztezték utunkat, miután megláttak, vágtázva nyargaltak menedékbe. Két impala csapatra is rácserkeltünk, de a szél kedvezőtlen irányra váltott és hangos fújások közepette eliszkoltak. Sötétben értünk vissza a terepjáróhoz a naplemente fényiben autóztunk a táborba. Narancssárga színben világított az ég alja, sokkal távolabb nyúltak a vörös árnyalatok a horizonton, mint otthon. Ücsörögtünk az étterem előtti bárpultnál és eszegettük az előételt, az impalák hangos üvöltését egyfolytában hallottuk. Mosolygós tekintettel jelent meg Leonard, ő szolgálta fel a vacsorát. Bal karjára kendőt terített és beszélni kezdett:
– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást, a vacsora elkészült. Két féle salátát és egy tradicionális ételt a Sadzát fogom tálalni.
Ez az étel olyasmi, mint nálunk a gríz és köretként fogyasztottuk a bivalyhúshoz. Leültünk az asztalhoz, a falat preparált kafferbivaly, oroszlán koponya és elefántagyar díszítette. Sokáig beszélgettünk Stephennel, eldöntöttük a következő nap menetét. Mesélte, hogy Zimbabwe négyszer nagyobb, mint Magyarország, a lakossága mivel nincs népszámlálás, becslések szerint hasonló. Nagyon szépen fejlődő állam volt, de a polgárháború és a brit kormánytól való függetlenedés után, rossz döntések sorozataként hanyatlásnak indult a gazdaság. Érezhetően kettészakadt a társadalom, Hararében, a fővárosban is azonnal szembetűnik a különbség a szegények és jómódúak között. Középosztály nincs…
A hiperinfláció alatt olcsóbb volt a WC-n a bankókat használni, mint papírt venni, nem volt üzemanyag, még egy pelenkát sem tudtak vásárolni a kisbabájuknak. Csak egy fecni volt, amit az utcán összesöpörnek, semmi más.
Rövid időre kiültünk még a tűz mellé, amit minden este meggyújtottak és a vadon felejthetetlen hangjait élveztük. Lefekvés előtt még rápillantottam a falon lévő eland és gnú trófeára.
Alig indultunk el a campből és azonnal impalákra bukkantunk. Leszálltunk az autóról és próbáltunk közelebb kerülni hozzájuk. Stephen vitte a lőbotot, vállamon lógott a winchester, mögöttem gyalogolt Never, ő hozta a vezetőnk fegyverét és Andi leghátul kamerázott minket. Az impalák elugrottak, gyorsaságuk és óvatosságuk figyelemre méltó volt számomra. Mindenhol térdig érő elsárgult fű borította a bokrokkal benőtt területet, néhány fa magányosan árválkodott, szinte teljesen lehullott róluk a lombkorona. Hajnalban elkelt a pulóver, a leheletünk is látszódott, de ahogy emelkedett a Nap, egyre melegebbre fordult az idő. Dél környékén már harminc fok körüli hőségben vadásztunk. Folyómedreket kereszteztünk, amikben csak foltokban állt a víz, az egyik gázlóból halászsas emelkedett a levegőbe és leszállt egy távoli fa tetejére. Több impalára próbáltunk rácserkelni, amire lövéshez készültem, horkantva elmenekültek, mert a száraz avarban csak hangosan tudtunk lépkedni. Négy zebra legelte a füvet, kisebb bokrok takarásában sikerült őket megközelíteni. Egymást takarták, ezért nem lőttem, amikor a legnagyobb testű különvált megcéloztam fegyveremmel, de nem fordult be vállegyenest a lövéshez. Valamitől megriadtak és berohantak a fák közé, sokáig hallottuk patáik dobogását, majd utánuk indultunk. Never követte a nyomokat és tíz perc után újra megpillantottuk őket. Stephen letámasztotta a lőbotot, ismét céloztam, majd a dörrenést követően hallottuk a lövedék becsapódását. Futva igyekeztünk a zebrák után a rálövés helyén elegendő vért találtunk. Bevágtáztak a fák közé, lemaradva a másik háromtól megpillantottam a sebzettet egy kisebb nyiladékon, de a gyors tempója miatt nem tudtam lőni. Szaladtunk utánuk és láttam, hogy tempója lassul, majd megállt és tíz méterről megadtam neki a kegyelemlövést. Leguggoltam első afrikai vadam mellé, az élmény, amit adott felejthetetlen. Beszállítottuk a táborba, a fákról villásfarkú szalakóták reppentek fel, kékes tollukat megvilágította a Nap.
Ebéd után lesétáltunk a tábor melletti vízhez és pár órát fotózással töltöttünk. Rengeteg madarat, impalát és gnút fényképeztünk, az erdőből kiérve bandukoltak a vörösen izzó homokban, két varacskos disznó is közeledett a vízhez, de félúton megfordultak és visszaváltottak a sűrűbe.
Délután a legtöbb időt a leopárd csalik elkészítésére szántuk, aznap két régióba maradt időnk a leshelyek kialakítására. Kiszáradt folyómeder partja mellett találtunk friss leopárd nyomokat és kerestünk egy alkalmas fát a hús elhelyezésére. Ambison felmászott a kiválasztott fára és felkötözte vízszintesen a rudat, amiről majd a nagymacska kényelmesen falatozhat. Stephen lentről irányított a brigádot, Never felhajított Ambisonnak egy kötelet, amire rákötöztük a zebra lenyúzott hátsó combját. Hárman húztuk egyszerre, végül nagy nehezen sikerült fixálni a súlyos húsdarabot. Lombos gallyakat vágtunk és ezeket a csali köré kötöztük, hogy a keselyűk éles szemeikkel ne fedezzék fel a leopárdnak szánt eledelt. Ambison lemászott a földre és kitisztítottuk a lőirányt, ahová a leshelyet terveztük felállítani. Stephen kapával kikaparta a fa tövénél a talajt, hogy a leopárd nyomait láthassuk, ha rátalál a friss falatokra. Béldarabot hurkoltunk egy kötélre és ezt két irányba bevonszoltuk a bokrok közé, a nyomvonalat még bélsárral is végiglocsoltuk, hogy könnyen szagot fogjon a leopárd. A második csalétket már naplementében építettük és sötétben értünk a táborba. Írogattam a naplómba és belépett a szobába Leonard, szólt, hogy elkészült a sült eland hús, amit összegöngyölve sonkával és gombával tálalt. Begyújtottak a nyílt tüzelésű kandallóba, jól is esett átmelegedni a fotelban a parázs mellett, mert egész nap csepegett az eső és kicsit áthűltünk a nyitott autón. A kandalló két oldalán elefántagyar állt, közéjük oroszlánkoponyát akasztottak és legfelül három gnú trófeája ékeskedett. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk a zimbabwei helyzetről, a jelenlegi kormányról és vadásztörténeteket meséltünk.
Éjjel hiénák visítottak a közelben, hangjukat azonnal oroszlánüvöltés követte. Gyönyörű ez a mély, harsogó ordítás, visszhangzott tőle a vadon, szinte beleremegtem és végigfutott a hideg a hátamon.
A napfelkelte fényei sárgán világították meg a kiszáradt folyómeder homokját, amikor kiléptem az ajtón, riadtan reppent fel egy natáli frankolin.
Második vadásznapunk is az imaplák hangos morgolódásával kezdődött, ha nem tudnám milyen kicsik ezek az állatok szinte megijednék a hangjuktól. Negyedórás autózás után észrevettünk egy kisebb csapatot és igyekeztünk rájuk cserkelni. Bokorról bokorra osontunk feléjük, Stephen leszúrta a lő botot, Andi mindent kamerázott mögöttünk. Az erős bak szembeállt velünk úgy száz méterre és láttam testtartásán, hogy futni készül, ezért nem is tétováztam a lövéssel. A pontos nyaktalálattól azonnal tűzben maradt; szarva teljesen lekoptatott öreg trófea. Miközben a terítékképeket készítettük elefántokat hallottunk a sűrűből, tördelték a fákat, recsegett-ropogott felőlük az erdő. Kisvártatva megjelent az egyik elefántbika, agyarát nem bíráltuk túl nagynak, de kora negyven éves lehetett. Zebrák és zsiráfok futottak át előttünk, az út szélén kiszáradt fák árválkodtak. Nekiláttunk a harmadik leopárd leshely kiépítésének, ide a zebra lapockáját vonszoltuk fel egy keskeny kiszáradt folyómeder melletti fára. Ezekben a homokos árkokban szeret közlekedni, ott testét nem érintik a fűszálak. Találtunk is a környéken friss nyomokat, hím leopárdról árulkodtak. Stephen mesélte, hogy tavaly megsebeztek itt egy hatalmas példányt, de a lövést kiheverte, mert a kihelyezett kamera felvette, hogy napokig visszajárt a csalira. A zebra utolsó darabját fél óra autózás után helyeztük ki. Mindkét oldalunkon gránitkövekből kialakult szikladombok állnak, hasadékaikból nyulakat láttam kiugrani. A meglőtt impalából elkészítettük az ötödik leshelyet, fehéres színű füves pusztán áll az öreg fa, amire felhúztuk a csalit. Rengeteg gnút láttunk és a bokrok takarásában felfedeztünk három fiatal hím oroszlánt. Miután észrevettek minket kisétáltak a poros útra és egyikük leült a gaz szélén. Andi nagyon jó képeket készített róluk, indulásunkat követően elballagtak a keréknyomban.
Alkonyat után a telihold erősen világított, sejtelmessé tette a vadont, narancssárga színben izzott a homok, de az ég még akkor is kéklett. Keselyű gubbasztott egy kiszáradt fa tetején, a mellette elterülő tó vörös vizében a Towla hegy tükörképe látszott. Az erős fény nem kedvez a leopárd vadászathoz, ilyenkor viselkedése ideges és sokkal óvatosabb, mint sötétben.
A szobában nyitva hagytam éjjelre az ablakot, hogy élvezzem a kinti hangokat, az impalák sokat morvángoltak és néha hiénát is hallottam.
Hajnalban még világított a Hold, állt a levegő, de a madarak elkezdték csivitelésüket, keleten pedig már színesedett az ég alja. Nyomkereséssel kezdődött a reggel, Neverrel és Ambisonnal minden négyzetmétert átvizsgáltunk és a náddal benőtt ivóhely környékén magányos kafferbivaly nyomra bukkantunk. Never körbejárta a bozótos, ingoványszerű dagonyát és megtalálta azt a csapást, amin a bika elindult. Szép lassan, cserkelve követtük, az egyik fán hangos lármába fogtak a piroscsőrű kúszóbankák, billegették testüket és fülsüketítően visítottak. Lábunk alatt halkan reccsentek a száraz fűszálak és az apró gallyak, gyakran levettem vállamról a 416-os Rigby kaliberű puskát, hogy zajtalanul tudjak átbújni a belógó ágak alatt. Félórás gyaloglás után rátaláltunk a bivaly ürülékére, még melegnek éreztük a talajon. Előre hajolva folytattuk a gyaloglást. Később Never megtorpant, Stephen azonnal leszúrta a lőbotot a földbe, visszasandítottam Andira, ő már készenlétben állt a kamerával. A hatalmas kaffer háttal feküdt, tőlünk úgy negyven méterre, madarak csipkedték hátáról az élősködőket, nemrég hempereghetett meg a sárban, mert néhol még nedves volt, de sok helyen beleszáradt a szőrébe a galacsinná keményedett föld. Néha meglegyintette farkát és mozdított egyet-egyet fején, amit leengedett a homokba, ezért szarvából keveset láttunk. Folyamatosan céloztam, újabb fél órát ácsorogtunk és végig rajta tartottam a szálkeresztet. Amikor pozíciót váltott, erősebben markoltam a puskát, de csak testsúlyát helyezte át másik helyzetbe. Az egyik ilyen alkalommal felállt, oldalra fordult és lassan ballagott, de takarták előlem a belógó növények, ezért nem lőttem. Szempillantás alatt észrevett minket és azonnal farkasszemet néztem a bikával. Soha nem felejtem el azt a tekintetet, ahogy bámult felém, sötét, mélyen ülő szemei, szinte megigéztek. Szemből lőttem a lapockája alá és azonnal oldalra kezdett rohanni. Stephennel rögtön utána eredtünk, lábaink poroztak a homokban, a kaffer is bődült nagy porfelhőt kavart. Mindketten kibiztosított fegyverrel szaladtunk, még szerencse, hogy mindig a sátorvason tartom az ujjam, mert megbotlottam egy kiálló tuskóban és hasra vágódtam a földön. Hirtelen azt sem tudtam mi történt, de talán ilyen gyorsan még soha nem pattantam fel, időm sem maradt átgondolni a dolgokat. Azonnal tüzeltem a bika után, Stephen egy lövését is hallottam és láttam, hogy lassul a nagytestű kafferbivaly. Gyors futása közben második lövésem is eltalálta, ettől már lerogyott és közelébe sétálva megadtam neki a kegyelemlövést. Bőgött még néhányat, egy öreg fa alatt feküdt, mely méltó helye lett végső állomásának, a mindent átélt öreg matuzsálem talán még az oroszlánokkal való küzdelmeit is láthatta. Teljesen lekoptatott fejdíszt viselt, szeme környékén mindenhol fehérlett, korát húsz évesre becsültük. A teríték fotók készítése közben Stephen mosolyogni kezdett:
– Úgy nézel ki ezzel a szakállal, mint Bin Laden!
Na, ezt még senki nem találta ki, Andi apukája szerint Kossuth Lajosra hasonlítok, a barátaim Robinsont mondanak, Andi pedig Csubakkának szólít. Nem baj, decemberig marad a szakáll, majd karácsony előtt megszabadulok tőle. A feketék saját nyelvükön Sekurunak hívnak, ami nagypapát jelent, miután megérkeztünk találgattak a korom kapcsán, de nagyon messze jártak a valóságtól. Hatvan évesnek gondoltak, nem is értették, hogy lehet ilyen fiatal feleségem, először azt hitték, hogy az unokámmal jöttem. Felcsörlőztük a hatalmas testet a terepjáróba és beszállítottuk a vadászházhoz, majd rövid autózás után újra cserkeltünk. A bokrok takarásában legelt egy fiatal kudu, ezért csak csavart szarvában gyönyörködtünk, később két víziantilopot távcsöveztünk, de ezeket sem találtuk golyóérettnek. Útba esett az a csalihely, ahová a zebra egyik hátsó combját húztuk, friss óriási nyomokat találtunk a felgereblyézett földben és jókora darab elfogyott a húsból. Kissé távolabb lombos ágakat vágtunk és elkezdtük a lessátor felépítését. A ponyva alatt is kitisztítottuk a talajt, hogy lábunk alatt ne recsegjenek a növények, miután teljesen elkészült, kifeszítettük leszúró vasak segítségével. A zöld gallyakkal körbe betakartuk, csak a lőrés és Stephennek egy kicsi nyílás maradt nyitott, ahonnan ő tudott távcsövezni. Elrendeztük bent a plédeket, széket és a fegyvertartót, hogy este már csendesen tudjunk elhelyezkedni. Kipróbáltam a lőpozíciót és szóltam Ambisonnak, hogy a néhány belógó növényt vágja ki, majd felküldtük a fára, mintha ő lenne a leopárd és úgy vélte, leshelyünk a nagymacska szemszögéből észrevehetetlen.
Megebédeltünk a táborban, alig vártam az első leopárd lesemet. Három órakor indultunk és fél négykor már hangtalanul ültem a műanyag kempingszéken. Mindent eligazítottunk, hogy a sötétben tudjuk hol keressük eszközeinket, Stephen a távcsövet és a lámpát én pedig az üres üveget, amit az éjszakai toalettnek szántam. A fedezékben ömlött rólunk a víz, olyan érzés fogott el, mintha a szaunában ücsörögnék. Néha rápillantottam a zebracombra, a kis lőrésen ráláttam arra a helyre, ahová a leopárdot vártuk. Némi fény beszűrődött a nyíláson, kint egy-egy falevelet láttam lehullani. Csendes volt körülöttünk minden, csak a madarak csiviteltek és alkonyat után ők is elhalkultak. Kibírhatóbb lett a meleg, szúnyogot egyet sem hallottam csak néhány pók mászkált belül. Kullancsból általában három-négyet találtam magamban naponta, sokkal kisebbek voltak, mint az otthoniak, így nagyon nehéz volt észrevenni a ragadályokat. Stephen sokszor ugratott, hogy a legjobban a szakállt szeretik, amit persze Andi folyamatosan fokozott. Nyolc órás ücsörgés után hallottuk az első mozgást, éjjel fél tizenkettőkor megzörrentek a falevelek, amivel eltakartuk a húst a madarak elől. Nem hittem a szememnek, amikor belenéztem a fegyvertávcsőbe. A leopárd teljesen végigérte a vízszintes ágat és harapott néhányat a zebrából. Túl sötét volt bár a Hold világított, de a szálkeresztet nem láttam, a saját világító pontos távcsövemmel nem okozott volna gondot a lövés. Stephen óvatosan nyúlt a lámpáért, de a következő pillanatban a leopárd leugrott a fáról és amilyen nesztelenül érkezett, úgy tűnt el a fekete éjszakában. Vártunk még egy órát, de a nagymacska nem tért vissza a csalihoz. Kísérőm említette, hogy pályafutása alatt talán nem is látott még ekkora leopárdot.
Másnap este is kiültünk, amíg világos volt nézegettem azt a skorpiót, ami motoszkált sátrunk belső falán és egy fiatal kudut kémleltem, sokáig járkált körülöttünk. Nem is tudtam már, hogy helyezkedjek, mindenem zsibbadt az újabb kilenc órás mozdulatlan lestől. Valamikor éreztem vádlimon egy kisebb csípést, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, másnapra kicsit bepirosodott. A leopárdot az elkövetkező két hétben már nem láttuk, a húsból sem evett többet.
Négy órás alvás után hajnalban kezdtük a napot, leellenőriztük a csali helyeket és újabb leopárd nyomra találtunk. Rengeteget evett a zebra lapockájából, de letörött alatta az ág, amiről falatozott. Drótot hoztunk az autóból, vágtunk egy erős rönköt és felkötöztük a másik helyére. Gyorsan kitisztítottuk a lőirányt és felépítettük második les sátrunkat; ide ültünk ki este. A távolban keselyűk gubbasztottak egy korhadt fán, amikor közelükbe értünk hangos szárnycsapásokkal felrepültek, recsegve törtek le alattuk a vékony gallyak. Üres fészkek ezerszám csüngtek a fákról, ezekben költenek novemberben a szövőmadarak, ilyenkor temérdek kígyó jár fészkeik körül és megeszik tojásaikat. Megláttunk egy víziantilop csapatot, néha felvillantak a bokrok takarásából, több tehén, két fiatal és egy erős szarvú bika legelték az elsárgult füvet. Negyed órás cserkeléssel sikerült száz méterre lopózni, a legnagyobb elfeküdt, csak szarva lógott ki a gazból, néha megrázta fejét, mellette egy tehén ácsorgott. Fegyvertávcsővel néztem, miután felállt a nyaklövés azonnal helyben marasztalta; öreg víziantilopot hoztam terítékre. Talán negyed órát sétáltunk és elejtettem második impalámat, amiből elkészítettük a hatodik leopárd csalit. Visszaigyekeztünk a kempingbe, szokatlanul fáradtnak éreztem magam, így ebéd után aludtam egy órát, de arra ébredtem, hogy az izzadtságtól teljesen átnedvesedett a pólóm és felment a lázam. Bevettem egy lázcsillapítót, amitől teljesen rendbe jöttem és elfelejtettem az esetet, betudtam az egészet a fáradtságnak. Andi az éjszakai lesekre nem kísért el, bent maradt a táborban, fotózott, pihengetett és írta naplóját. Stephennel ismét nekirugaszkodtunk az éjszakázásnak, a visszakötözött ágon még szürkületi fényben jelent meg a leopárd. Jóval kisebbnek láttam, mint az elsőt, de nem lehetett az a viszonyítási alapom, mert akkor egyre sem emeltem volna puskát. Miután megvilágítottuk, egy pillanatra felénk fordult és folytatta az evést. Már remegve céloztam, de Stephen csak nézte és néha suttogott:
– Várj még, várj!
Tíz perc telt el így, nem értettem az egészet, hogy miért nem lőhettem, mivel tökéletesnek éreztem mindent. Miután kibújtunk a sátorból kísérőm mondta, hogy nem tudta eldönteni a leopárd nemét, mert pont úgy állt, hogy a bal első lábával belekapaszkodott a húsba, a hátsó része pedig takarásban volt. Így már világos volt számomra és elfogadtam véleményét, sőt kifejezetten örültem, hogy ennyire figyelmes és nem hozott elhamarkodott döntést. Másnap nyomából kiderült, hogy hím, de még ekkor sem bánkódtam, mivel maradt még nyolc vadásznapunk.
Hajnalban Benji kopogott az ajtón, minden reggel keltett minket, néhány perc múlva oroszlánüvöltést hallottunk és azonnal követte az elefánt trombitálása. Jobb ébresztőt el sem tudtam képzelni. Alig hagytuk el a tábort és ismét terítékre hoztam egy impalát, amit felhúztunk a folyómeder fölé hajló fára. Utunk elvezetett egy itató mellett és két erős jávorantilop bika nyomát láttuk a homokban. 106 fúrt kutat tartanak fent a 450.000 hektáros vadászterületen, mivel Zimbabwének csak egy százaléka víz, ezek nélkül a vad elpusztulna. Az ivóhelyeknél soha nem történik vadászat, azt nem is nevezném annak, de a nyomok kifürkészésére tökéletesek az itatók. Never és Ambison követték a nyomokat, mi türelmesen baktattunk utánuk és csodáltam, hogyan tudnak egyet megkülönböztetni a száz közül. Apró legyek szálltak ránk, ha nem hajtottam el őket, néhány pillanat alatt tízesével hemzsegtek az arcunkon. Beértünk egy magasabb gazos részbe, ahol sok korhadt fát kerülgetve lépkedtünk az elandok után. A másfél órás nyomolvasás eredményeként rájuk akadtunk, pár percig figyeltük alakjukat, de a sűrű növényzettől nem tudtam lőni. Összeverődtek zebrákkal és miután észrevettek minket, azonnal elrohantak, annyira közel kerültünk hozzájuk, hogy hallottuk lábuk kattogását, ez a hang egyedüli a jávorantilopok gyaloglása közben. Lábában átcsusszan egy ín a csonton és úgy viselkedik, mint egy húr, amit megpendítenek.
Egyáltalán nem kíváncsi állat, ahogy meglátja az embert egyből kereket old és nem bámul felé, mint általában más vad. Gyalogoltunk az autóhoz és előttünk hatvan méterre megtorpant egy varacskos disznó, féloldalt állva felénk figyelt. Gyorsan kellett cselekednem, mert Stephen jelezte, hogy öreg kan és lőhető. A lőbotról megcéloztam és ugyanabban a helyzetében rálőttem, amitől azonnal összeesett, de kisvártatva felpattant, majd húsz méter rohanás után végleg elterült a fűben. Agyarvégei lekoptak, ennek ellenére is szenzációs darabja lesz afrikai gyűjteményemnek. Majmokat láttam elszaladni, bukdácsoltunk át az elefántok által kidöntögetett fákon, sok csontmaradvány hevert a földön, amit az oroszlánok hagytak maguk után, miután elfogyasztották róla a húst. A feketék utat vágtak macsétáikkal az autónak és feltették a varacskos disznót a platóra. Megnéztük az előző napi leopárd leshelyet és megigazítottuk rajta a levéltakarást, aznap szintén ott próbálkoztunk a vadászattal.
Délutánra befelhősödött az égbolt és dörgött, villámlott szakadatlanul, elég gyakori ez a jelenség, de általában eső nem kíséri, főleg a száraz évszakban. Mire a lesre értünk csepergett és később jött a felhőszakadás, nem is hallottunk semmit a kinti zajokból. Egy előnyét éreztem a viharnak, hogy a sátorban nem volt hőség, de a vadászat szempontjából csak hátrányunkra szolgált. Lassan csillapodott és az égdörgés is távolibbnak tűnt, a madarak újra szárnyra keltek, a fedezéket borító gallyakra is rárepültek, láttam árnyékukat a vászon belső falán. Sötétedés után a villámok ismét cikáztak és a vihar döngette fejünk felett a sátrat, mindketten hallgattunk, de talán csak azért, mert egyikünk sem akarta kidugni az orrát ilyen időben. Amikor villámlott belenéztem a távcsőbe, de az üres fát láttam, ahogy a hatalmas vakuval az égiek rávillantottak a csalira. Éjfélig bírtuk, kikászálódtunk a leshelyről, mindenem elzsibbadt, alig bírtam lábra állni. Ettől a naptól kezdve minden éjszakám gyötrelmesen rosszul alakult, mert a bedagadt a lábamon a csípés, amiről kiderült, hogy valamilyen mérges pók okozta. Patakokban folyt rólam a víz a láztól, amikor hatott a lázcsillapító jól lettem, de miután csökkent a hatása remegve dideregtem. Leghamarabb egy hét múlva juthattam orvoshoz, miután visszaértünk Hararébe, addig ebben az állapotban töltöttem az időt. Nem is javult, inkább folyton rosszabb lett, de sok erő nem kell ehhez a vadászathoz, így elboldogultam betegen is. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy csavarni lehet a vizet a pólómból és valaki azt kiabálja:
– Atti segíts! Atti segíts!
Andit is felkeltettem, de megnyugtatott, hogy csak a hiénák visítanak.
Reggelre általában javult a közérzetem, pláne miután vadásztam és észrevettük az első kudu csapatot. A tehenet láttam meg először, mellette állt egy fiatal bika, ezért tovább ballagtunk. Néhány perc múlva a távoli bokor rejtekében megjelent újabb két kudu, egyikük hosszú, érett szarvat növesztett. Lecsökkentettük a távolságot, de a vad teste még félig rejtve maradt, lőbotról céloztam a látható felületét, szerencsére a lapocka részét mutatta. A lövés után tíz métert rohat és a sárga fű elnyelte csíkos testét. Bal lapockáján hatolt be a lövedék és az ellenkező oldalon megakadt a bőrében, ki is dudorodott kissé. Stephen kipiszkálta a felgombásodott rézmagot, amit megőrzök emlékeim között. Gyönyörű párás volt a hajnal az előző napi esőtől, a fűszálakon gyöngyöző cseppeket átvilágította a Nap, mopani fák erdeje vett körül minket, ezek alkotják a terület hetven százalékát. Elvétve árválkodott köztük egy-egy marula fa, amiből kiváló italt is készítenek.
Később a csalikat ellenőriztük, az eső elmosta a hozzájuk vezető szagokat, ezért újra végigvonszoltuk a földön a zsigereket. Az elsőként kihelyezett zebrahúsokat lassan le is kellett cserélnünk, mert kikeltek rajtuk a legyek lárvái, így már nem eszi meg a leopárd. Elefántbika oltotta szomját az útszéli itatónál, felszívta a vizet és olyan hangot adott ivás közben, mintha egy üres hordót töltenénk meg vízzel, kétszáz litert is megiszik egyszerre. Amint végzett előre nyújtotta ormányát és szaladni kezdett az autónk felé. A feketék arcán nem láttam még ekkora riadalmat, szerencsére a motor azonnal indult és időben eliszkoltunk. Apró fák uralták itt a területet, gnúk rohantak be rejtekükbe, fejük lendítésével zökkentették ki magukat álló helyzetükből. Az eső csepergett, a szél borzasztóan kevert, ezért aznap este nem ültünk ki leopárd lesre, a nem várt időjárás keresztbe húzta ezt a vadászatot.
Hajnalban még ragyogott néhány csillag, a Hold is magasan látszódott és a zimbabwei táj teljesen párába borult. Két gnú kísértetként állt egy bozótos nyiladékon, alig hetven méterre becsültem a látótávolságot. A délelőttöt a leopárd csalik ellenőrzésére szántuk, két napja szinte mindegyik érintetlen az eső miatt. Zsiráfok és zebrák csapatai keresztezték utunkat, hol elnyargaltak, de néha csak bárgyú tekintetükkel néztek felénk. Rácserkeltünk a tüskés rengeteg mögött legelésző gnúkra, de hirtelen nagy prüszköléssel elkocogtak. Figyeltem a repkedő sárgacsőrű tokókat és távolabb állt egy magányos gnú. Jó széllel osontunk hozzá közelebb, Never elővett a zsebéből egy hintőporos dobozt, amiből a levegőbe fújt és figyelte légmozgást. Száz méterről lőttem, a vad jelzett, de bólogatva elszaladt. Futva indultunk utána, miután az erdőben lelassult láttam sötét alakját, ahogy a törzsek mögül kiérve meg-megvillant, néha árnyékban gyalogolt, de a nyíltabb részeken a párából áttetsző napfény megvilágította. A fák ritkultak és sikerült újra megcéloznom, amikor kiért a szabad területre. A lapockalövéstől tűzbe rogyott, csak az egyik lábát láttam miután oldalára dőlt a fűben. Odaléptünk hozzá, a fejéről már több helyen lekopott a szőr és alatta a bőr fehérlett, szarva is enyhén repedezett öreg korától. Tökéletes selejtezés az állományból, lomhasága miatt hamarosan az oroszlánok áldozatául esett volna. A környéken három félig elfogyasztott tetemet is találtunk, keselyűk gubbasztottak felettük a fákon és a magasban is jó néhány körözött. Több mint négyszáz oroszlán él a vadászterületen, mellettük a leopárdok, gepárdok, vadkutyák, hiénák és a sakálok gyérítik a létszámot. Becslésem szerint naponta minimum két-háromszáz vadat ejtenek el a ragadozók, a vadászat százalékosan ki sem mutatható mértékkel csökkenti az állományt. Leopárdból öt hím egyedre van engedély, az oroszlánból pedig tíz példány kerül terítékre évente. A lövés hangjára megjelentek a természetvédelmi őrök és segítettek feltenni az autóra az elejtett gnút. Az orvvadászat jelentős mértéket ölt, főleg a rinocérosz az elsődleges célpont, de a helyiek az éhség miatt az antilopokat is csapdázzák. Miközben pakoltunk az autóba, újságolta a két fekete, hogy nyolcvan kilométerre van innen a Krüger Nemzeti Park és az előző nap hallottak lövéseket az ottani vadőrök. Három orvvadászt találtak és a helyszínen lelőtték mindegyiket, ami elrettentő példa, de mégsem elég ahhoz, hogy visszaszorítsa a vadorzást. Folyamatos rádiókapcsolatot tartanak egymással és rendelkezésükre áll két helikopter és tíz terepjáró, összesen harmincan teljesítenek szolgálatot.
A napsugarak végleg kikergették a ködöt a lapos vidékről, befejeztük a leshelyek vizsgálatát, sajnos egyikből sem evett leopárd, ezért este ismét meghiúsult a vadászat. Akácia fa nyújtózott mellettünk, teteje kiterebélyesedett, mint egy esernyő, sok helyén nő a területnek, de különlegessé tette környezetét az a több mint ezer éves baobab fa, amire Andi felmászott. Törzse alatt barlang tátongott, meredek oldalát kikezdték az elefántok, vitaminhiányukat pótolják a kérgével. Szarvcsattogás zaja jött a távolból, az őzbakok verekedésénél lehet ilyet hallani otthon, de mégis kissé élesebb és erőteljesebb hang. Közelítettünk irányába és észrevettük, hogy két impala vívja csatáját, a testüket csak pillanatokra láttam, gyűrték, taszították egymást, mellettük tucatnyi suta figyelte a küzdelmet, felénk sem hederítettek. Előre-hátra futva lökdösődtek, amikor egyikük megállapodott a pontos lövésemtől helyben maradt, de a másik zavartalanul, agresszíven tolta a földön az elesettet. A következő lövéssel terítékre hoztam és együtt feküdt a két vitéz. Lecseréltük a régi zebrahúst, a másodikból kialakítottuk a hetedik csalihelyünket, a levágott cafatot Amson feltette a platóra. Andi beszállt az autóba, mert nem bírta elviselni az egy hetes szagokat, szegénynek egy gally is belecsapódott a szemébe, de szerencsére néhány könnycseppel megúszta a kalandot. Kidőlt fatörzsek mellett vezetett a folyóparti ösvényünk, lassan piros színűre változott a táj a naplementétől, a térdig érő fűben gyalogolt egy fekete lóantilop, az esőtől zöldebbé változott a növényzet, új hajtások sarjadtak nagyon rövid idő alatt. Elefánt és bivaly nyomokat láttunk, a frissen kiborított fák gyökereit félig föld borította, az életért küzdöttek, de az elefántok ereje nem kegyelmezett nekik. Nyolc zsiráf futott előttünk az úton, nyakukat nyújtogatva váltottak be a sűrűbe. Sötétben értünk vissza a táborba, milliónyi csillag pislákolt a vadászterület felett, a Dél Keresztje csillagkép mutatta a pontos irányt az eltévedőknek. Éjszaka ismét lázálmok gyötörtek, de akkor leopárdról álmodtam, ahogy otthon a Bella-tó fölé benyúló ágon várta hazaérkezésemet.
Reggel kiterítettem az átizzadt ruháimat és a harmatos fűben kezdtük a csalik átvizsgálását, a cipőm is beázott a csajtos növényzettől. Találtunk friss nyomokat, amik nőstény macskáról árulkodtak, de ezek vadászata szigorúan tilos. Az egész napunk a csalik és környékük vizsgálgatásával telt, de biztató jelet nem találtunk és az esélyeim egyre fogytak a leopárd elejtésére. A táborba menet elejtettem egy impalát és nyolcadik csalink is a helyére került. Alig maradt időnk alkonyatig, de a szerencse fiaként újabb reménysugár érkezett, mert teljesen véletlenül rábukkantunk egy friss húzásnyomra, amin leopárd vonszolta saját áldozatát. Megtaláltuk azt a pontot, ahol hátsó lábával kitámasztott, amikor zsákmánya esélytelenül próbálhatott menekülni éles karmai közül. Hosszan vezetett a vonal az alacsonyabb fákkal és bokrokkal tarkított területen, végül a barlangot formáló tüskés bügében leltünk rá az erős impala bakra. Belsőségeit ügyesen kifordította, a mája, szíve hiányzott és az oldalas részéből evett jókorát. Mancsa lenyomata hatalmas példányra utalt, kerek alakjából egyértelmű volt, hogy hím leopárdra bukkantunk. Nem is gondolkodhattunk sokat, mert bármelyik pillanatban visszatérhetett az impalához és ha lefülel minket, bottal üthetjük a nyomát. Stephen körülnézett és villámgyorsan a lehető legkisebb zajjal felhúztuk a tetemet a legközelebbi fára, hogy ne férjenek hozzá az oroszlánok és a hiénák. Másnap visszamentünk és nem csalódtam, mert a fél bak hiányzott, visszatért az öreg kandúr saját prédájához. Kiváló helyet szemeltünk ki a lessátornak és a felállítása után precízen betakartuk zöld, lombos gallyakkal. Második fedezékünket bontottuk le, ahová az eső miatt nem tért vissza az a leopárd, amit tíz percig céloztam. Amilyen gyorsan csak tudtuk elhagytuk a helyszínt, alig vártam, hogy beköszöntsön az este és csendben figyeljem a sátorból a leopárdot. A levegőben keselyűk szárnyaltak, valamelyik a fellegekben rótta a köröket, de legtöbbjük alacsonyan vitorlázott. Megkerestük azt a pontot, ahová leggyakrabban leszálltak, közeledésünkre hangos szárnycsapásokkal rúgták el magukat a megdézsmált dögről. Két gnút találtunk ötven méterre egymástól, mindkettőt oroszlánok ejtették el, sok nyomot felfedeztünk mellettük az összetaposott földön, olyan volt a talaj, mintha vaddisznó konda túrt volna egész éjszaka. Stephen viccelt is Andival, hogy maradjon itt egyedül, ha jó oroszlános képet szeretne készíteni.
Ebéd után lepihentem a fotelba a ház teraszán, bámultam a folyómedret és a leopárdon jártak a gondolataim. Nagyon ritka ez az eset, hogy a nagymacska saját zsákmányára bukkanjon az ember, ezért bíztam az esti leshelyben és éreztem, hogy nem a véletlenek sorozatát élem. Kivittem naplómat a lesre, mert sötétedésig maradt bő két óránk és írtam néhány bejegyzést.
A lessátor két nyílása néz az impala felhúzott teste felé, amit a leopárd ejtett el, olyan a fedezékünk, mint egy szempár, ami fáradhatatlanul figyeli a környezetet. Gnú bőgést hallok, Stephen elheveredett a földre terített szivacson, rólam patakokban folyik az izzadtság. Lóg az impala mozdulatlanul, néha érzem arcomon a jóleső légáramlatot, ami belibben a lőrésen.
Csendes volt kint minden várakoztunk és lassan besötétedett. Teltek az órák, de a leopárd nem jött, a kényelmetlen műanyag széken fájt a hátam, már semmilyen pozícióban nem találtam a helyem, kilenc órát ültem mozdulatlanul. Amikor kikászálódtam a sátorból mindenem zsibbadt és csalódott lettem, mert ebben a csaliban bíztam a legjobban. Beszálltunk a terepjáróba, háromnegyed órás autózásra voltunk a tábortól. Szembe gyalogolt velünk egy elefánt, még időben megálltunk, de hiába kapcsoltuk le a lámpát rövid időre és hiába dudáltunk, csak jött és jött felénk. Megfordulásra nem is gondolhattunk a szűk út miatt, ezért tolattunk, de az elefánt is szaporázta lépteit. Nagy nehezen befordultunk egy kisebb nyiladékra és kerülővel érkeztünk a kempbe. Este három lázcsillapítót bevettem és a verejtékezést nem számolva nyugodt éjszakát hagytam magam mögött.
Egész nap a csalikat ellenőriztük és lőttem egy impalát, mert az egyiket le kellett cserélnünk a csontkukacok miatt. Utoljára értünk a leopárd vadjához, hajnalban visszajött az okos kandúr, evett a húsból és friss nyomát is megtaláltuk. Ki tudja mennyit kellett volna még várnunk, de elhatároztuk, hogy aznap éjjel reggelig kitartunk. Andi köveket gyűjtögetett homokban és tájképeket készített a vadonról. Érdekes és szép kristályokat rejt Zimbabwe, mindenféle színt fellelhettünk bennük, a halványzöldtől a pirosig és a fehérig.
Verőfényes napsütésben bújtunk be a meleg szaunába, éjszakára vittünk plédeket már előre fájlaltam a hátam az üléstől. A sötétség beállta előtt kígyász sas szállt az impala maradványa mellé és sokáig mustrálta a környéket. Láttam mozgásán, hogy enne a húsból, de feszülten forgatta a fejét minden irányba, majd lendített egyet szárnyán és a magasba emelkedett. Megérintettem szerencse sólymomat és a madár jövetelét is Diána küldeményének gondoltam. Ültem, mint vak macska a sötét szobában és megzörrentek a húst eltakaró levelek. Egyszerre néztünk kísérőmmel a távcsőbe, hát elkerekedett a szemünk az óriás leopárd láttán. Megcéloztam, Stephen rávilágított, de bebújt a hús mögé és csak nyakából, fejéből láttam valamit. A leopárd lövését senki nem ajánlja szemből, mert testtartása miatt a találati zónája kicsi és állandóan mozgatta fejét evés közben, takarva a mellkasát. Ropogtatta a csontokat, könnyedén emelte fel az impalát a vízszintes ágra, széles nyaka impozáns látványt adott. Miután keresztbe fordult, szempillantás alatt leugrott az ágról én kártyavárként omlottam össze, hangtalanul méláztam egy órát, és csendben bementünk a táborba. Egész éjjel nem aludtam, folyton magam előtt láttam az utolsó jelenetet, amikor a gyönyörű foltos test eltűnt az ágak között.
Napfelkelte után a folyómederben cserkeltünk és rátaláltunk a nagy leopárd nyomára, ami az első alkalommal megjelent a csalin, de csak fél percet töltött evéssel. Tíz perc alatt lőttem egy impalát és a nyomok közelében felhúztuk a legközelebbi fára, persze figyeltük, hogy leshelyet is tudjunk hozzá később építeni. Amikor beszálltunk az autóba Ambison észrevett egy oroszlánt, ami felénk osont a fűben, már csak húsz méterre lapult, valószínűleg a friss impala vérszagát érezte meg, ahogy vonszoltuk. Miután elindultunk felállt és eloldalgott ellenkező irányba, szerencsére nem tudtuk meg mire vadászott.
A nap második felében újra elérkezett a leopárdvadászat ideje, a szél feltámadt és megtépázta lessátrunkat. Renováltuk, visszapakoltuk a lefújt ágakat, de aggodalommal ültem a székre, mert erősen mozgott a vászon és kevergett is eléggé a levegő. Estére lecsillapodott a szél, a lőrésen át figyeltem a cikázó madarakat, Stephen elaludt a matracon. Nagyon izgatott voltam, mert tudtam, hogy ez az utolsó esélyem erre a leopárdra, mivel egy evésnyi maradt a saját zsákmányából, és ha befejezte nem jön vissza többet. Alkonyatkor tompa becsapódással visszatért a sas az impala melletti faágra, mozgása bátrabb volt, mint az előző nap estéjén, lábával lekotorta a növénytakarást a húsról és nagyot csípett a prédából. Szárnyával egyensúlyozott, gyakran felnézett, figyelme egy pillanatra sem lankadt. Jóllakva elrugaszkodott, csak a szárnysuhogását hallottam, ahogy eltűnt a szürkületben. Reggelig éber akartam maradni, bevettem a lázcsillapítót és öt percenként belenéztem a távcsőbe. Lehűlt a levegő, halkan felvettem a pulóveremet és vártam a néma csendben. Rövid időkre hajoltam az optikához, az egyik ilyen alkalommal valami eltakarta azt a halvány fényt, amit előtte még láttam. Először azt gondoltam rossz szögből nézek a fegyvertávcsőbe és próbáltam helyezkedni, de hirtelen rájöttem, hogy a leopárd áll keresztben az ágon és ettől lett olyan sötét a kép. Alig hittem a szememnek, mert olyan csend volt, mint a kriptában és a várva várt nagymacska megjelent. Stephen is éberen aludt, a legapróbb zajokra is felfigyelt, de akkor meg sem rezzent. Finoman hozzáértem, először úgy éreztem nem érti mit akarhatok, hisz egy apró neszt sem hallottunk, viszont mutattam ujjammal a csali felé és azzal a mozdulattal bújtam is vissza a fegyvertávcső mögé. A szálkereszt beleolvadt a leopárd testébe, szerencsére felette az égbolt adta a hátteret és kicsit feljebb emelve a puskát láthatóvá vált az optika keresztje. Lassan leengedtem lapockája mögé a távcső középvonalát és Stephen is engedélyt adott a lövésre. A leopárd háttal állt a fa törzsének, harapott egyet a húsból, majd szembefordult és hamarosan újra az oldalát mutatta. Ismét megcéloztam és dördült a fegyverem. Hallottam, ahogy huppant a földön és néhány rúgás után elrohant, végül gyorsan elcsendesedett. Kísérőm hívta rádión Nevert és Ambisont, negyed óra múlva ott is teremtek. Együtt ballagtunk a rálövés helyére, erős vért találtunk azon a ponton, ahová a leopárd lefordult az ágról. Stephennel mentem elől, a puskára szerelt lámpával világított, követtük a vérnyomokat, majd néhány lépés után megtaláltuk az élettelenül fekvő leopárdot. Leguggoltam mellé és meghatódva figyeltem gyönyörű alakját, kezemmel megérintettem nyakát, rápillantottam a Dél Keresztjére, a többiek is némán álltak körülöttem. Megöleltük egymást és óvatosan megemelve a leopárdot kivittük az autóhoz. Egész úton énekeltünk, amikor beértünk a táborba a teljes személyzet kisereglett, mindenki hozott valamilyen eszközt és azzal adták a ritmust. Ki az ásóval, ki a tányérral dobolt, Benji a szakácsunk kudu szarvval dudált, együtt táncoltunk és egymás nyakába borulva örültünk a sikernek. Andi is előjött a házból a nagy zenebonára, nyakába ugrottam, láttam arcán az elérzékenyülést, szeméből tudtam jól, hogy a leopárdot sajnálja, de osztozott végtelen örömömben. A lázam is lecsillapodott éjjelre, mire Hararébe értünk teljesen meggyógyultam, a szervezetem kidolgozta magából a mérget, orvoshoz sem kellett végül elmennem.
Reggel három órán át követtünk jávorantilop nyomokat, tüskés sűrűben találtunk rájuk, a nagy takarás miatt ők vettek előbb észre minket és nagy robajjal elszaladtak. Egy nagy bika külön vált a csapattól, Never és Ambison fáradhatatlanul vezettek a jelek alapján. Átkeltünk egy kiszáradt folyómedren, mellettünk gáttal zárták el a víz útját, amiből a kiálló sziklatömbön két kormorán ácsorgott, egyikük fejjel csobbant le a kőről, körülötte hullámzott a zöldes víztükör. Négy órás gyaloglás után értük utol a bikát, addigra összeverődött másik két elanddal, tőlünk kétszáz méterre legelték a füvet egy nyiladékon. Zimbabweben nem szokás ilyen távolságról lőni, ráadásul nem is a saját puskámmal vadásztam, ezért közelebb lopóztunk. Száz méterről sikerült elejtenem az óriás jávorantilopot, ismét lőbotról lőttem, becsapódás után rövidet vágtázott, majd eldőlt a lapocka találattól. Tizenötödik vadamat hoztam terítékre, egytől egyig kiváló trófeák, mindegyik egyedi a maga nemében, számomra emlékezetes pillanatokat őriznek.
Az utolsó napon pihentünk a táborban, figyeltük a számtalan vadat, ahogy inni jöttek a mederben megrekedt tócsákhoz. Este kiültünk a ropogó tűz mellé, csak hangtalanul élveztük a csendet és az utolsó zimbabwei órákat. Bementünk a házba és zörgést hallottam a terasz alól. Halkan kinyitottam az ajtót és két rinocérosz evett kéznyújtásnyi távolságra. Csodáltuk hatalmas termetüket, felettük milliárdnyi csillag ragyogott.