Hömpölygött az elsőre átláthatatlan forgatag Katmandu utcáin, csak egy-egy európai külsejű embert láttam. Elképzeltem, hogy itt több ezer éve még tó vize borította a Katmandu-völgyet, és ugyanúgy úszkáltak a vízi lények, mint most a gigászi sokadalom. Imazászlók lobogtak a szűk sikátorok közé kifeszített köteleken, sokan háromkerekű riksákban utaztak, de legtöbben motorral száguldoztak, a gyalogló népet szétugrasztva.
Katmanduból huszonöt perces repülőúttal jutottunk el Pokharába, ahol úgy tűnik, szinte kéznyújtásnyi távolságban emelkedik ki a vonulatok közül az Annapurna nyolcezer méter feletti csúcsa. Pokharából háromnegyed órás helikopteres utazás után landoltunk egy kicsiny himalájai faluban, ahol az emberek érkezésünkre összesereglettek, csodálkozva nézték a kígyószínre kifestett gépmadarat. Az egyik kisgyerek annyira igyekezett előre a tömegben, hogy a külvilággal mit sem törődve, csak jött és jött felénk, majd elbotlott a lába előtt heverő kőben, és hamburkázva gurult le a dombról.
Húszfős karavánnal indultunk alaptáborunk felé, a hordárok vesszőkosarakban és ládákban vitték a két hétre elegendő élelmiszert és felszerelést. Táborunkban harminc ember dolgozott, a serpák a vadászokat kísérték, a teherhordók a tamangok voltak.
A tábor, ahol az első éjszakát töltöttük, patakparton feküdt, házijakok és birkák ürüléke mellé verték fel a sátrakat. Élveztük a természetet, de a vacsora után az esti hideg a hálózsákba kergetett bennünket. Paller Attiláék néhány perccel hamarabb tértek nyugovóra, én figyeltem a tábortűz lángjának játékát a közeli bokrok ágain.
Mínusz négyfokos hideg fogadott bennünket az ébredés után. A sátorcipzárt lehúzva megpillantottuk, hogy a hegycsúcsokat már fényesen megvilágította a napsugár. Reggeli után negyedóra alatt lebontották a tábort, a teherhordók egymást indították útnak felfelé. Lekerekített köveken egyensúlyoztunk át a patakon, a túloldalon folyosószerű, bambuszfűből álló sáv kanyargott. 3300 méteres magasságban már lábszárig érő hóban gázoltunk, és úgy harminc fokos szögben emelkedtünk alaptáborunk felé, amit kétnapos gyaloglással értünk el. Szálláshelyünket lapos palakövekből építették, teteje hasított fenyőrönkökből állt, amelyen méteres hóréteg pihent. Barátaimmal közösen foglaltuk el alvóhelyünket, ami máskor juhakolként teljesít szolgálatot. Padlóját száraz bambuszfűvel bélelték, erre terítettük a hálózsákokat. Embereink havat olvasztottak, teát készítettek belőle, és rizst főztek a vacsorához. Dokival bebújtunk a konyhának kialakított kamrába, itt vágni lehetett a sűrű füstöt, ami a bejáraton át távozott. A tetőről megállás nélkül hordták be a havat, s amikor megolvadt, üvegekbe töltötték a vizet. Kényszerűen napközben is ezt fogyasztottuk, aminek a keserű, füstös ízétől pedig felfordult a gyomrunk. A vacsora után azonnal elvackoltuk magunkat a szalmába, olyanok voltunk, mint három kismalac. Doki sokáig viccelődött a helyzeten, amit Attilával csak fokoztunk: – Látod, betereltek minket az ólba, bezárnak, és kénytelenek vagyunk összebújni a hideg ellen. Reggel majd arra kelünk, hogy fenik a késeket, és a gázperzselő hangját halljuk az akolban. – Biztos, hogy reggel már enni sem kapunk, eddig ez volt a mézesmadzag, amit elhúztak előttünk – mosolygott Attila.
A változatosság kedvéért én ébredtem reggelre gyomorfájással, ami megpecsételte a napom hangulatát. Egész éjjel havazott, a hegycsúcsokon is láttuk a friss takarót. A tábor mellett Geljen Huru és Mingma serpa pálcákat szúrt a hóba, és szalagot kötözött a végükre. A szél lobogtatta őket, és Geljen elvágta a magunkkal hozott kakas nyakát. Vérét ráfolyatta a csillogó hóra, ez volt a piros szalag, majd rizst hintett a háta mögé, ami a fehér szalagot jelentette. Végül imát mormolt az istenekhez a sikeres és biztonságos vadászat reményében. Az áldozati szertartás után elindultunk a gyönyörű, de egyben zord hegyek felé. Az előttem gyalogló Mingma serpa zöld nadrágját figyeltem, örültem, ha tudtam tartani a tempót az erős emberekkel.
Egy óra szenvedés után kikukkantottunk a megmászott törmeléklejtő gerince mögül. Hét bharalt pillantottunk meg, ahogy legelték az elsárgult füvet a szemközti sziklák alatt. Hatalmas völgy tátongott közöttünk, légvonalban hétszáz méterre voltak. Geljen kidolgozta a tervet, amelynek alapján háromórás erőltetett cserkeléssel kétszázharminc méterre közelítettük meg őket. Hosszan távcsöveztünk. A csapatban külön figyelmet érdemelt egy erős kos alakja. Kikúsztunk arra a füves sziklapárkányra, amit már Geljen korábban elért.
– Én oda nem megyek ki! Nekem már családom és gyerekem van – szabadkozott Doki.
Lépkedtem a csúszós, füves sziklákkal tagolt meredély felett, amely több száz méter mélyen szakadt alám. Végül Doki is rászánta magát a veszélyes traverzre, Attila pedig kamerázott. Szálkeresztem az erős kos oldalán pihent, de átadtam barátomnak az első lövés lehetőségét. Kisvártatva odébb léptek az állatok, és ő rálőtt a félsrégen álló kosra. Láttam, ahogy elváltott társaitól, és sebzetten, sántítva rohant lefelé. Doki izgult, már ő is elbizonytalanodott a kísérők szavára. Másfél órás gyaloglás után találtuk meg az első vérnyomot, hatalmas kerülővel értük el a rálövés helyét. Azon a csúszásnyomon indultunk el, ahol a vad teste lesiklott.
Miután megtaláltuk a már dermedten fekvő vadat, barátom odalépett a szenzációsan erős szarvú kék koshoz, és elérzékenyülve mondta: – Szeretném megköszönni neked, hogy elsőként lőhettem, igazi dzsentlemenvirtus volt ez részedről. Először zavart, hogy harmincas nagyításon át kerestem a vadat a célzás pillanatában, de miután visszaállítottam a távcsövet, azonnal megpillantottam. Éreztem, hogy eltaláltam, és megerősített, hogy te is láttad a jelzést.
Láttam arcán a megelégedést és a vidámságot, Attila is jól hátba veregette, füléig ért a mosolya a boldogságtól. Lefelé menet összetalálkoztunk a teherhordókkal, akik azonnal indultak, miután meghallották a táborban a lövést.
A Dhorpatan vadászrégiót 1983-ban alakították ki, előtte szabályozatlan keretek között vadásztak Nepálban. Az 1900-as évek elején Juddha Shamsher Rana miniszter hét vadászati szezonban 433 tigrist, 93 leopárdot, 53 rinocéroszt, 22 medvét és megszámlálhatatlan szarvasfélét ejtett el. Napjainkban az 1325 négyzetkilométeres területen húsz licenszet adnak ki évente kék kos vadászatára. Sokszor esztendőket kell várnia a vadásznak álmai vadjának elejtésére.
Hajnalban látszott a lehelet az akolban, a kövek résein beszűrődött a fény. Néhány felhőfoszlány úszott csak a hegyek felett, ilyen kéknek talán még nem is láttam soha az eget. Nyolckor indultunk az alaptáborból, a szironyos hó gyakran beszakadt a lábunk alatt. Két kísérő előrement távcsövezni, ¬Doki a campben maradt, Attilával tartottuk a frontot. A tamangok hatalmas kosaraikkal fáért indultak, még messziről hallottam, ahogy kukrijukkal vágták a rönköket.
Kétórás menetelés után rövid pihenőt tartottunk, állt a levegő, tökéletes, rideg csend uralkodott a Himalájában. Az egyetlen mozgás csupán a felhők árnyékának lassú mozgása volt a földön. Indulás után botjaink súrlódó hangjára figyeltem, ahogy karcolták a jeges havat. Hamarosan arról a pontról figyeltük a hegyeket, ahonnan az elmúlt napon észrevettük a kosokat. Egy gorált láttunk mélyen az erdő peremén, lassan elnyelte a fenyők sötétzöld ölelése. Északra a Dhaulagiri 8167 méter magas csúcsa világított a napfényben, előterében hatalmas lavina zúdult le félelmetes morajjal. Nyolc óra alatt ötszáz méter szintkülönbséget jártunk be, s még világosban értünk vissza az alaptáborba. Este jólesően feküdtünk le az ólban, Ati olvasgatott, majd Doki is bekucorgott közénk. Ismét szakadni kezdett a hó, ezért Mingma befóliázta a bejáratot. Ennek ellenére néha éreztem az arcomon egy-egy hópelyhet, amit befújt a szél a réseken. Bebugyoláltam magam a meleg pehelyzsákba, és hamar elaludtam.
A negyedik napon megkerültük a hatalmas ormokat, és a déli oldalról másztunk fel a hegyre, hogy az északi sziklákon pihenő juhok elől rejtve maradjunk. Százméteres, függőleges sziklafal mellett cserkeltünk, amelynek nagy részét élénkzöld moha borította. A kiálló peremekről jégcsapok lógtak, amelyekről csöpögött az olvadó víz. 4200 méteren értük el a hegytetőt, amelyen éles gerincet alakított ki a hófúvás. Vigyázva kukkantottunk ki mögüle, hétszáz méterre kék kosok pihentek. Geljen serpa kitalálta a megközelítés módját, ami elsőre rémisztőnek tűnt, ami később be is igazolódott. Elkezdődött a két órán át tartó halálfélelmem. Rápillantottam a Dhaulagiri csúcsára, és rájöttem, ezért kellett átadnom dokinak az első lövés lehetőségét, hogy ezeket a pillanatokat megélhessem. Hárman haladtunk a juhok irányába, Attila a gerincen maradt a többi serpával, egy szikla takarásában. Hatvan-, néhol hetvenfokos dőlésű hólejtőn araszoltunk, az első kísérő csákánnyal vágott lépéseket a hóba. Botunkkal rátámaszkodtunk a hegyre, és így küzdöttük magunkat előre. A lejtőt sziklakuloárok keresztezték, ezek vályú formájú részein tudtam megkapaszkodni a kövekben. Ilyenkor éreztem magam biztonságban, mert volt valami stabil pont, ami pihenési lehetőséget nyújtott. A kövek eléggé mozogtak, ezért a súlypont nagy részét a lábamra kellett helyezni, nehogy lezuhanjak a megragadott kővel együtt. Alig értük el az egyik fix helyet, mögöttünk néhány méterre, a bevágásban lezúdult egy óriási lavina. Felnéztem a hegygerinc felé, és arra eszméltem, hogy apró hófolyás indult, amit aztán azonnal követett a hótömeg. Álltunk, és komolyan kérdőre vontam magam: megér ennyit a bharal? Gondolataimban a válasz nem váratott magára: – Ezért jöttél, tehát csináld végig, amit elkezdtél!
Az álmomat megvalósítom, ez éltet, a hegyek a barátaim, csak figyelmeztetést kaptam, hogy lássam, ki az úr. Az elmélkedésemből az előttünk lerobogó lavina zökkentett ki, s miután elcsendesedett, újra elindultunk. Elöl Changpa, tamang kísérőm vágta a lépéseket csákányával, lábán lyukas tornacipőt viselt. Mögöttem Geljen Huru lépdelt. Két óra alatt tettük meg a kétszáz métert. Zsákutcába futottunk, mert a lavinalejtőket meredek, járhatatlan sziklafalak váltották fel, így hát visszafordultunk.
Nyugodt voltam, tudtam, hogy nem a Himalája lesz a végzetem. A hólejtők néhol ívesen hajlottak alánk, de sokszor sziklafalban folytatódtak, ezek úgy harminc méterrel alattunk kezdődtek. Egy ilyen helyen csúszott ki mögülem Geljen, oldalára fordulva siklott a szakadék felé. Többször beszúrta botját a hóba, de küzdelmét sikertelennek láttam. Nem izgultam, éreztem, hogy nem lehet baj. Néhány méterre attól a ponttól, ahol a hófalnak vége szakadt, a serpa megállította magát. Csúszás közben hasra fordult, és erőteljes mozdulattal vágta botját a hóba, ami megakadályozta a lezuhanását. Természetességgel figyeltem, ahogy visszamászott a nyomunkba.
Nem vittünk magunkkal ételt és italt, mivel terveinkben rövidebb kalandra számítottunk. Teljesen kiéheztem. Attiláék már aggódtak, és a lefelé indulást fontolgatták. Fáradtan, átizzadtan értünk vissza az alaptáborba. Rövid ideig melegedtünk a tűz mellett, de a vacsora után azonnal elaludtam.
Szikrázó napsütésre ébredtünk, indult a szokásos reggel. Zöldgally-égetés, ima és monoton hótaposás. Négyórás erőltetett tempóban értük el a 4300 méteres magasságot. Csak úgy, a hegy arcába, az északi meredek hólejtőn másztunk fel. Aznap nem láttunk a szikláin bharalokat, ezért nyugodtan mehettünk direktbe. Attila is a táborban maradt, így Dokinak nem kellett egyedül unatkozni.
Kettes nehézségű kéménymászással jutottunk a gerincre, s amikor óvatosan kidugtam a fejem, egy hatalmas sas úszott az égbolton. Méteres szárnyvégein az evezőtollakat lebegtette a szél. Könnyedén, fenségesen szelte a levegőt. Testvéremre, Csabira gondoltam, és eszembe jutott az a pillanat, amikor elindulásunk napján átadta nekem szerencsesólymát, amely akkor is a zsebemben lapult. O˝ is mindig magánál tartotta, s valahogy éreztem, hogy most is meghozza a várt eredményt.
A havas élen kúsztunk nyugat felé, és alattunk kilencszáz méteres távolságra megláttunk hét bharalt. Felvettem a Dokitól kapott álcaruhát, és átbukva a gerincen, a felfelé tartó hóél takarásában elindultunk a juhok felé. Néha kikukkantottunk fedezékünk mögül, és megmértük a távolságot. A harmadik megállónk után, amit egy óra alatt értünk el, véget ért rejtekünk, és háromszázhatvan méterről kukkereztük a kék kosokat. Tüzetesen átnéztem mindegyiket, végül megakadt a szemem azon a koson, amely kiemelkedően nagy, vastag és íves csigát viselt. Kezemmel lenyomkodtam körülöttem a havat, és próbáltam puskámnak megfelelő helyet kialakítani a lövéshez. Kinyitottam a leghosszabbra a bipod lábait, és enyhén leszúrtam a hóba. Erősen lefelé kellett lőnöm, ezért alacsonyabbra állítottam a céltávcső értékét a mért távhoz képest. A nap visszatükröződött az optikában, mindenféle fényköröket láttam, és a levegő is vibrált a képben. Pillanatra lecsuktam a szemem, és tartottam a kibiztosított és előrenyomott gyorsítós fegyvert. Újra céloztam, majd félig kiengedve a levegőt, húztam és húztam az elsütőt, ameddig a lövés csattanása bele nem ordított a hegyek csendjébe. Hibáztam!
Egy világ dőlt össze bennem, és kimerülten töltöttem újra a puskát. A többnapos, fáradságos gyaloglás és életveszélyes küzdelem odaveszett, a nagy üresség érzése lett úrrá rajtam.
A bharalok felfelé menekültek, követtem őket keresőtávcsövemmel. A kísérők régi, elavult optikájukkal már nem is látták a csapatot. A visszhang annyira erősen hatott a völgyben, hogy az állatok nem is tudták, merre iszkoljanak, majd ismét megtorpantak, de már háromszázkilencven méterre. A lövés szöge csökkent, ezért megemeltem a távcső beállítását. A nap még jobban vakított, egy perc is eltelt, amíg újra rátaláltam az öreg kosra. A sasra gondoltam, és egy pillanatra a feláldozott kakas is eszembe jutott. A juh testén csak homályosan láttam a szálkeresztet, de ennek ellenére lőttem. Az elkövetkező másfél óra talán életem leghosszabb idejének tűnt, minden lépés maga volt az örökkévalóság. Odaérve a rálövés helyére, megtaláltuk a vért, amit csak néhány méterig követhettünk, mert a kos lezuhant a mélységbe. Újabb egyórás kerülővel és veszélyes lemászással jutottunk ismét a nyomra. Itt a bharal már csak csúszott, és idő kérdése volt csupán, mikor lelünk rá. Eszembe jutott, hogy innen vissza is kell még mászni, pedig erőm igencsak a végét járta. Húsz perc után találtunk rá a kosra, 3800 méteren. Megakadt egy hókupacban, felette a sziklából kicsiny patak vízesésként zúdult alá; siratta a Himalája az öreg, sokat megélt vitézt. Lekuporodtam mellé, sapkámat leengedtem a hátára, és csodáltam lekoptatott, vén fejdíszét.
Lassan bandukoltunk vissza az alpesi zóna felé, az alaptábortól kétszáz méter szintkülönbségre voltunk, csak az volt a probléma, hogy útba esett a 4300 méter magas hegy. Hosszasan láttam magam előtt régi, kanyargó nyomainkat. Nagyon lassan fogytak a méterek, sötétben, négy óra alatt vánszorogtunk vissza a campbe. 1200 méter szintkülönbséget küzdöttünk le 3600 méter feletti magasságban; az utolsó két órában csak az élmények mámora tartotta bennem a lelket. Nem emlékszem, éreztem-e már magam valaha ennyire fáradtnak. Azonban kosom minden fájdalmat és nehézséget megért, ha kellene, bármennyit küzdenék ismét érte, míg terítékre nem hozhatnám a Himalája ékkövét.
Az új nap reggelén Geljen Huru serpa gallyégetéssel és imával búcsúzott a hegytől, én mélységes alázattal tekintettem a magasba, még egy pillantást vetettem a Dhaulagiri sziklacsúcsára. Két nap alatt ereszkedtünk le karavánunkkal a helikopter felszállóhelyére, ahol buja növényzet várt, és a rododendronok piros virága ragyogott.