Szakadó hóesésben igyekeztünk a Teherántól keletre fekvő Mahdi Shahrba, ahol az első napjainkat töltjük. Elaludtam. Pirkadatkor ébredtem, kinézve a száguldó autó szélvédőjén, a felkelő nap vöröses sugarai pirosra festették a keleti égboltot. Négy óra alatt tettük meg a háromszáz kilométeres szakaszt, nem úgy, mint Sven Hedin, aki az 1800-as évek végén lóval szelte át az „árják földjét”, India felé haladva.
Nem tudtam úgy felszabadulni a hegyekben, talán a történelmi múlt nyomasztott: nemrég itt még taposóaknák között reszkettek az emberek, de a táj szürke, fehér, sárgás egyhangúsága is monotonná teszi az utazót. Elvétve látni egy-egy örökzöld fát, de amerre a szem ellát, mindenfelé a végtelen poros kőmező tárul elénk. A kőzet változatos, éles hangon pattannak el lábunk alatt a lapos palakövek, a márgás omladékos sziklák mellett láttam kompakt mészkőtömböket fehérleni.
1900 és 2400 méter tengerszint feletti magasságban fitykésszük a vadat, ötven-hatvan egyedből álló uriálcsapatra is rámentünk, de ígéretes példányt nem tudtunk megfigyelni. Keresőtávcsövemmel végigmértem őket, majd céltávcsövem huszonötös nagyításán át, egytől egyig, aprólékosan elbíráltam az uriálokat. Mint általában az óvatos hegyi vad, az uriál is kifinomult érzékszervekkel van megáldva, ha nem elég elővigyázatos a vadász, hat-hétszáz méterről kiszúrja a legkisebb mozgást. Sötétedésig cserkeltünk a kövek között; nem mondhatom nehéz terepnek a vidéket, Ausztriában a hegyi vadászat sokkal jobb fizikai kondíciót igényel. Paller Attila barátom egy német vendéget kísért, de aznap ők sem jutottak lövéshez. A vacsoránál megegyeztünk, hogy másnap területet cserélünk, hátha ez a döntés meghozza a szerencsét.
Sokszor combig és térdig érő havat tapostunk, a rejtőzködő sziklák miatt számtalanszor megbicsaklott a bokám. Visszatekintve a távolba, ahonnan gyalogoltunk, nem maradt más utánunk a hegyen, csak a csapatunk lábnyoma, ami több kilométerre tűnt el egy távoli domb mögött. Ráálltunk egy vadváltóra, amit nem oly régen egy vaddisznó járt ki előttünk, néhány helyen feltúrta a havat, élelmet keresve. A szél hevesen mozgatta az árválkodó, száraz fűszálakat, mindenfelé örökzöld tuják színesítették a hegyeket. Körös-körül, ameddig a szem ellát, havas csúcsok hullámoztak, mint a háborgó tenger. Mint a hátukon megtűrt vitorlás jártuk a végtelen fennsíkot.
Szinte rohamban jutottunk fel egy meredek, sziklás hegy oldalán, de itt sem leltük az uriálokat. Attiláék is hasonlóan jártak, ráadásul Manfred, a hetvenéves német vadász csak lassan tudott haladni. Minden tiszteletem az övé, hogy lelki erejével és kitartásával végigküzdötte a három vadásznapot. A vacsora utáni beszélgetés is elmaradt, csak a térdemet kenegettem a fájdalom ellen.
A harmadik napon is Mahdi Shahr és Semnan között vadásztunk, de szintén csak a varázslatos hegyek között túráztunk. Láttunk hét-nyolcszáz méteres távolságból öt hatalmas csigájú kost, de a többórás cserkelés eredménytelenül végződött. Próbáltuk taktikusan megközelíteni a helyet, ahol legelésztek, de amire odaértünk, szellemként tűntek el a hegyekben. Ugyan a három vadásznap eredménytelen volt, de a táj szépsége megmaradt bennünk.
Még aznap éjjel Teheránba utaztunk, és egy napot ott töltöttünk. Sétáltunk egy órát a bazárban, és megnéztük a vadászati múzeumot. Fájós térdemet sikerült pihentetnem, később is sokat gyalogoltunk, de nem jött elő újra a fájdalom. Manfred hazautazott Németországba, mi Iszfahán felé, délre indultunk. Ez a város Irán kulturális központja, hagyományaival és építészetével őrzi a perzsa történelmet. Jó kedélyű sofőrünket Attila végig szórakoztatta az úton, iráni zenét hallgattunk, táncolást imitálva ütöttük el az időt. Amikor whiskyvel kínáltuk, szinte eggyé vált az autó üvegével. Attila mondta neki perzsául a korábbi napokon megtanult szavakat: Az én nevem hóleopárd, mostantól így szólítsatok! – „palank, palank”!
Iszfahán előtt 70 kilométerrel elértük vadásztanyánkat, ahol fogadott minket a város vezető embere. Hamar eldugtuk az üvegeket, mert botütés jár érte, ha megérzik rajtunk az alkoholt. A főnök szerencsére hamar távozott, és kísérőink gyerekes félénkséggel és izgalommal néztek a whiskysüveg aljára.
Hajnalban kinéztem a vadászház ablakán, és a hatalmas síkságon, amit sötétben az érkezésünkkor már nem láthattam, mindenfelé perzsa gazellák legeltek. A sík területen néhány kiszáradt gazcsomó árválkodott, a háttérben havas hegycsúcsok húzódtak. A gazellavadászat hasonlít az autóból történő őzbakvadászathoz. Rendkívül könnyű az állat elejtése, autózik az ember a területen, és keresi a legjobb szarvú példányt. Kétszázötvenezer hektár ez a Muteh nevű régió, a gazellák, kőszáli kecskék és az Iszfahán-muflon hazája.
Kiválasztottuk a legerősebb szarvú bakot, és a puskát a motorháztetőre támasztva, kétszáztizenhét méterről elejtettem a vadat. A lövés után azonnal tűzben maradt. Meglett az első iráni vad, indultunk a muflonok nyomába.
Félórás kocsikázás után elértük a síkságot követő dombokat. Működő aranybánya mellett is elhaladtunk, egy tonna sziklából nyernek ki egy gramm nyers aranyat. Cserkelés közben gyűjtögettük a fénylő köveket, szebbnél szebb darabokra bukkantunk. A dombok egyik fele füves puszta, a másik sziklás emelkedő, sokkal könnyebb terep, mint Semnanban. Az egyik domb tetejéről távcsöveztünk, és megláttunk egy nagy csapat muflont; azonnal feléjük siettünk. Andi és Attila kamerázott, Hushmed kicsit előrébb járt, amikor látott valamit, maga mögé intett, hogy lapuljunk le a földre. Gördültek talpam alatt az arannyal teli kövek, miután emberem szélesen integetett, hogy nyomban rohanjak hozzá. Andi osont mögöttem a kamerával, s mindent rögzített. Kikukkantottam a szikla mögül: három szép kos és egy tucat jerke legelt a bárányokkal. Kétszázhetven méterre csipkedték a növényeket, a legerősebbet elejtettem közülük. Rövid halálvágta után legurult a domb aljába. Húsz perc alatt lesétáltunk hozzá, és kezemben tartottam vastag csigáját. Miután beszállítottuk a házhoz, teával várt minket tábori szakácsunk. Kicsit átmelegedtünk, ettünk pár szem kekszet, és azonnal indultunk az ibexek keresésére.
Autóval jártuk a sziklás hegyek lábánál húzódó poros utat, amely kígyóként kanyargott a bércek között. Meg-megálltunk, és tüzetesen kémleltük a sziklafalat. Ötven méterre közelítettünk egy hegycsoportot, amelynek a felső tagolt gerince háromszáz méteres magasságban húzódott a miénkhez képest. Kétezerszáz méteren álltunk, és a gerinc tetején megpillantottunk nyolc ibexet. Két hatalmas szarvú kecske zárta a sort, leghátul az öreg ezüsthátú óvta a csapatot. Szarva csak úgy úszott a horizonton, ezüstös hátán megcsillant a lenyugvó nap fénye. Lassan haladtak kelet felé, tőlünk légvonalban kilencszáz méterre voltak. Kísérőink csak néztek a távolba, és jelezték, hogy másnap reggel itt kezdünk. Türelmetlenül mondtam, hogy a hátralévő háromnegyed óra elég lesz arra, hogy legalább négyszáz méterre megközelítsük őket. Rövid tanácskozás után, kijelölték mellém Alit, a terület vadőrét, és mögöttem Attilával és Andival indultunk az ibexek felé. Ali futásnak eredt, amin meg is lepődtem, és jókedvűen követtem a sziklákon. Néhány perc után elfogyott a lendülete, de jó tempóban haladtunk fölfelé. Elértünk egy szakaszt, ahol mászni is kellett, a kompakt, sárga kőzet jó fogást adott. Negyven perc alatt elértünk egy köztes csúcsot, ahonnan megláttuk a kecskéket. A csapat egyik fele már átlépett a gerincen, de a két erős bak még fent ballagott lassú léptekkel. Hasra feküdtem, és megcéloztam a négyszáztíz méterre álló ezüsthátút. Ali megbökött, és nógatott, hogy menjünk még közelebb. Andi felvételt készített, Attila ráförmedt vezetőnkre, hogy ne érjen hozzám, miközben célzok. Visszafojtottam a levegőt, előrenyomtam a gyorsítót, de Ali megint a hátamat piszkálta. Kizökkentett a célzásból, s a nagy kecske is átbillent a gerincen.
Újra futásnak eredtünk. Az elkövetkező negyedórában azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről, ugyanazt az érzést éltem át, mint amikor versenykerékpároztam, és láttam magam előtt a célvonalat. Olyan „minden mindegy” érzés fogott el, csak érjem el minél gyorsabban azt a pontot, ahol a kecskék eltűntek. Kísérőm is lemaradt, mondta, hogy lőjek, ha elérem őket. Amint felértem, azonnal hasra vágtam magam, és távcsővel kerestem az ibexeket. A gerinc enyhe lejtő után emelkedő köves oldalban folytatódott, amit ismét egy völgy követett. Néhány másodperc után megtaláltam a kecskéket, kétszázhetven méterre haladtak. A legtöbb már átment a túlsó völgybe, ezeket már nem is láttam, de az ezüsthátú megállt egy pillanatra, mielőtt alábukott volna. Nekem ez éppen elég volt arra, hogy megcélozzam, és útjára indítsam a lövést. Bipodomon a puska fix ponton támaszkodott, gyorsan beállítottam a távolságot, és lőttem. A becsapódás után a kecske maga alá húzta a lábait, és oldalával nekibillent egy sziklának. A másik irányból is egy kő szorításába került, ezért nem tudott eldőlni. Nagyot kurjantottam! Ali is odaért, nem hitte el a találatot, de én láttam a kecskét. Kísérőm előrement, én irányítottam, hogy merre haladjon. Húsz perc alatt ért fel az ibexhez, közben Andiékat is megvártam.
Összekötöttük a vad két-két lábát, és kísérőm felvette a közel hetvenkilós kecskét, mint egy hátizsákot. Három nekifutással lecipelte a hegy lankásabb oldalán.
Reggel a pakolás után útra keltünk Iszfahánba, a Naghsh-e-Jahan tér hangulata zökkentett ki a hegyek mámorából. Az Azan éneke visszhangzott, csak az emberek duruzsolása és a sétakocsikat húzó lovak patájának kopogása festette alá az imára hívó dallamokat.
Szállásunkon pár óránk maradt csak alvásra, és ismét Teherán felé vettük az irányt. Reggel az Elburz hegység lankáin kanyargott az utunk, ami a vörös juhok vadászterületéhez vezet. Hashemtől utólag tudtuk meg, hogy vadászatuk egy huszonötezer hektáros, bekerített területen folyik. Egy óra elteltével terítéken feküdt az öreg kos, kétszáz méter szintkülönbséget másztam meg utána. A vadászat élménye megmaradt, ha elképzeljük, hogy Magyarországon háromezer hektártól létesíthető vadásztársaság. Harminctagú csapatból választottam ki a legjobbat, és nyaklövéssel ejtettem el a vadat, amely kétszáz méterre sétált egy szikla peremén.
Éjjel ismét Teheránba utaztunk, majd onnan tovább Mahdi Shahrba. Mivel a thaiföldi repülőgépünk indulásáig maradt még két napunk, Hashem fölajánlotta, hogy a sikertelen uriálvadászat miatt, próbálkozhatom álmaim vadjára a fennmaradó időben.
Hajnalban orrfagyasztó hidegben gyalogoltunk, és megláttunk négy kost a távoli gerincen. A legközelebbi távolságot hatszázharminc méterre mértem, ahonnan már csak a nyílt tér választott el minket az uriáloktól. Közeledésünkre azonban elillantak, mint a zsebtolvaj a kakasviadalon.
Az utolsó vadásznap megint szervizeléssel kezdődött, de nem hagytam, hogy ez befolyásolja a hangulatomat. Kosokat távcsöveztünk egy napos sziklacsúcson, a fénylő sugarak éppen kezdték kiűzni a fogvacogtató hideget. Gyakran kukkereztük a hegyeket, nomád pásztorok legeltették nyájaikat a kietlen pusztaságban. Coelho Alkimistája jutott eszembe, ahol a pásztorfiú hosszú útja során találta meg önmagát. Lebombázott épületrom mellett bandukoltunk, innen már láttam azt a délnek hajló, Matternhornra hasonlító sziklacsúcsot, ahol az első nap vadásztunk. Meséltem Andinak, hogy ez a terület nyomasztott a kőtengerei miatt, de milyen szép befejezés lenne, ha az elejtés mámora megszépítené a régiót. Ezzel a gondolattal másfelé terelődött a szó. Kilométernyi távolságból, apró pontokként olvadtak bele az uriálok a sárgás háttérbe. Araszoltunk felfelé a fennsík irányába, a tetőre érve lepihentünk egy öreg, magányos fenyő alá. Nagy területet beláttunk, északra morénalejtő húzódott a völgyben, délre, a horizontba veszve halványodtak el a hegyvonulatok. Hushmed és Maghid egyfolytában távcsövezett, amikor megláttak valamit. Nekünk néhány percbe telt, míg felfedeztük a táj színébe mosódó juhokat. Órák óta, szinte már érdeklődésemet vesztve kukkereztem. Délkeleti irányba húzódott egy gerincvonulat, amelynek a völgyéből felbukkant két magányos kos. Nyolcszáz méterre álltak a dombélen, lelkesedésem újra szárnyra kapott. Kidolgoztuk a tervet, és ketten Maghiddal indultunk a cserkelésre. Kísérőm szemüveges, kicsit túlsúlyos, lelassult figurának látszott, ami később be is igazolódott. Takarás nélkül ereszkedtünk le a völgybe, szerencsére az erősen tűző nap miatt nem észleltek minket az uriálok. Néha leguggoltunk, és távcsöveztük őket; nyugodtan legelésztek. Végre annyira lejutottunk a lejtőn, hogy a közöttünk lévő domb megfelelő rejteket nyújtott, ezt kihasználva lopakodtunk hozzájuk. Attilát és Andit még láttam fölöttünk az öreg fenyő takarásában, próbáltak integetni, hogy merre tartsunk. Messziről nem látszott a völgy tagoltsága, ezért még a következő dombon is át kellett kúsznunk. Még innen sem láttuk a csapatot, először azt gondoltuk, hogy odébbálltak, de később rájöttünk, hogy rossz helyen kerestük őket. Óvatosan csúsztunk ki a dombtető mögül, lefelé meredek sziklafalban folytatódott a hegy. Megpillantottuk a csapatot, de a kosokat nem láttam. Lassan, távolodva, legelészve lépkedtek. Felpillantottam a jobb oldalon domborodó csúcsra, amelynek a tetején szintén egy magányos örökzöld fa árválkodott. Az idővel versenyezve nekilódultunk a távnak; emberem már annyira fáradt volt, hogy gyakran lihegve kellett megállnia. Továbbmentem, és elértem a vastag törzsű, bokrosodó fát. Megfelelő magasságának köszönhetően, enyhén előredőlve tudtam eljutni a hegytetőre, ahonnan megláttam a két kost. Hason csúszva kúsztam kifelé, hogy felvehessem a lőpozíciót. Háromszázhetven méterre legeltek az uriálok, a takarás hiánya miatt nem is gondolhattam arra, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Mindkettőnek hatalmas csigája volt, amelyiket kiválasztottam, annak hófehér szakállát lobogtatta a szellő. Talán fél percig is gyönyörködtem látványukban, de lőnöm kellett, mert távolodtak. A lövedék süvítve szelte a levegőt, és tompa becsapódással állította meg az uriált. A másik kos is menekült, de társa lelassult, és lefeküdt a kövek közé. Lövésem kicsit alacsonyan érte a vadat, ezért ismételtem, de lövedékem célt tévesztett. Odaért hozzám kísérőm, és elmagyaráztam neki a vad helyét – még keresőtávcsővel is alig találta meg. Megkértem, hogy maradjon ott, és tartsa szemmel az uriált, ameddig én átfutok a völgyön. Lentről nem láttam rá arra a pontra, ahol a kos feküdt, így biztosabbnak véltem, ha valaki figyeli a sebzettet. Bő félórát mentem a gördülő sziklákon, s amikor odaértem hozzá, még emelgette a fejét, ezért egy nyaklövéssel váltottam meg szenvedésétől. Ránk sötétedett. A dombon friss farkasnyomokat láttam. Attila később mesélte, hogy hóleopárdnyomokat is talált. Kísérőm is megérkezett, együtt kurjongattunk, megöleltük egymást, az ötödik transz-kaszpi uriálra fordított vadásznap meghozta a szerencsét, megszépítve ezzel a kopár kőtengerből álló hegyet.
Tüzet raktunk, amit egy órán át ébren tartottam, amíg Maghid lement értesíteni a többieket, mivel a kurjantásainkat nem hallották. A csillagok leple alatt magányosan eltöltött idő igazán meghitt pillanatoknak tűnt, csak a tűz, az uriál és az éjszaka csendje vett körül. Leértünk a kocsikhoz, társaim az átfűtött autóban melegedtek a járó motor mellett. Ők is hallották az első lövés utáni örömujjongásomat, gondolatban osztoztak velem a sikeremben.