A semmeringi sípályán javában dolgoztak a hóágyúk, már messziről láttuk a széles, kanyargó nyiladékot, ahogy közeledtünk az ausztriai vadászterületünkre. Minden évben néhány alkalommal eljövünk ide síelni. Általában nem veszek bérletet, mivel több éve túrasízem, így minden pályán felkapaszkodok, és bebarangolom a környéket. Imádok száguldani a friss hóban, de jobban elfáraszt a felfelé haladás, és motivál az érzés, hogy önerőből jutottam fel a hegyre.
Szakadó hóesésben gördültünk be Krieglachba, ahol beköltöztünk kényelmes szállásunkra. Régóta szakadt a hó, de ebben a barátságos kis faluban mégis minden utca hómentes volt, azonnal indultak a szórógépek. Az általános tisztaságról nem is beszélve, ez is példa értékű egész Ausztriában. Soha nem találkoztam az erdőben szeméttel, de még cigarettacsikket is keresve talál az ember.
Alig csomagoltuk ki felszerelésünket, már tizenegy órára jött is értünk Hannes, a kísérőnk, akivel kapcsolatunk később barátsággá alakult. Fél órát autóztunk a Hochschwab hegyei felé, ahol a korábbi években már túráztam. Erdei aszfaltos úton kanyarogtunk, mellettünk a Grüner-tó smaragdzöld víztükrében tótágast álltak a fák. Gyönyörű ez a vidék, főleg most, hogy nem csak sziklát mászhatok a völgyben, hanem álmaim vadjára, az alpesi kőszáli kecskére vadászhatok. A kicsiny hegyi tavacska merülésre is alkalmas, akár húszméteres látótávolságot is kifoghat a búvár. Nyáron néha teljesen kiszárad, de tavasszal a húsz métert is elérheti a mélysége. 900 méteres tengerszint feletti magasságig tudtunk autóval felkúszni a szűz porhóban.
Szakadatlanul havazott. A fenyvesek hátterében sziklafalak meredtek a magasba, tagolta őket egy-egy havas kuloár (völgyút, folyosó), amelyeken a zergék kikaparták a fehér lepel alól a csenevész füvet. Felfelé jövet Hannes többször megállt, és távcsövével pásztázta az ormokat. Johann Fraiss, vagyis becenevén Hannes, mesélt az 1500 hektáros vadászterületről, amelynek legmagasabb csúcsa a Dac. A régióban évente 12 zerge és 2 kőszáli kecske kerül terítékre.
Helyenként a meredek köveken 10-15 zergéből álló csoportot is láttunk. Vezetőnk az őszes haja ellenére is sportos, fiatalos; számomra kifejezetten barátságos arcot formál neki a szája alatt meghagyott szakállpamacs. Taposta előttünk a havat, mögöttem barátom, Paller Attila lépkedett. Ő szervezőként és fotósként vett részt a kalandokkal teli vadászaton, számomra is meglepő módon viselte a megpróbáltatásokat, igazi hegyivadász-párost alkottunk. Soha nem kellett egymásra várnunk, minden apró mozdulatból tudtuk, hogy a másik mit szeretne. Kirgizisztánban már kiismertük szokásainkat, így összehangoltan mozogtunk a hegyen. Nem szeretem, ha valakivel mászom vagy túrázom, és nem tudom tartani a saját tempómat.
Erről a hétvégéről igazán elmondhatjuk, hogy sportérték szemszögéből is kimagasló eredményt értünk el. Háromnegyed órás gyaloglás után megközelítettük azokat az ibexeket, amelyeket már az autóból kémleltünk. Szemrevételezésüket követően, és miután pulzusom kicsit megnyugodott, felkészültem a lövésre. Egy fatuskóra dobtam a hátizsákomat, és feltámasztottam a puskát. Távolságmérőm, amely több alkalommal kibabrált velem, a sűrű pelyhekben hulló hó miatt nem működött. 40 fokos szögben fölfelé lőttem, lövedékem alacsonyan csapódott a bak alá. 250 méterre tippeltük a távolságot, de ezek szerint messzebb lehetett a kőszáli kecske. Morogtam magamban, hogy miért hamarkodtam el a lövést, hiszen az első vadásznapot töltjük. Az ibexek átbillentek a közelükben húzódó gerincen, és nyúlfarknyi idő elteltével még messzebbre kerültek. A lövés pillanatában az erdő szegélyéből kiugrott három zerge, közülük az egyiket elejtettem. A kilencéves kecske 160 méterre állt tőlünk, ezt a távot még mérte a műszerem; 50 métert csúszott le a hólejtőn. Attila elindult a zergéért, mi Hannesszel a magunk megnyugtatása végett, megnéztük az első rálövés helyét. Egy órát másztunk a sziklákon, mire megbizonyosodtunk, hogy valóban hibáztam. Nyaktörő mutatványokkal közelítettük meg a helyet, és sokszor hiányoltam a biztosítókötelet. Bár próbáltam már sziklán a szólómászást, de most valahogy nem vágytam arra a tökéletes szabadságot adó érzésre, amit a biztosítás nélküli mászás nyújt. Ráadásul itt mindent jég és hó borított. Visszaérve a lövés leadásának helyszínére, láttuk, hogy Attila egyre közelebb küzdi magát az alig megközelíthető helyen fennakadt zergéért. Már-már elérte a vadat, de amikor néhány lépéssel feljebb kapaszkodott a derékig és mellig érő hóban, mindig jókorát csúszott vissza. A legalább 60 fokos hófolyosón végül a botját keresztbe fordítva húzta egyre feljebb magát, mielőtt a zergét útjára bocsátotta. El lehet képzelni tusáját, mivel a hosszú, felfelé tartó küzdelem után, fél perc alatt csúszott vissza a meredek aljába.
Elkészítettük a fotókat, ám rendkívüli örömömet a hibázás miatt nem tudtam igazán kimutatni. Még világosban értünk az autóhoz, és hanyatt fekve, a hóból vizslattam az egekben lézengő kecskéket. Örömmel nyugtáztam, amikor megláttam a sziklafalon a csapatban azt az erős szarvú bakot, amelyre rálőttem. Ahogy gurultunk lefelé a havas szerpentinen, a meredek sziklákról fekete madarak, havasi csókák zuhantak alá, s amikor közeledtek a földhöz, könnyedén siklottak tovább, és bele-belevijjogtak az alkonyat csendjébe.
Attilával és Hannesszel elemeztük a hibázás okait, igaz, megoldás nem született, de holnap újra vadászhatunk, ezért nem volt okom csüggedni.
Lefelé menet gímszarvasok ácsorogtak a fenyvesben: Hannes meglőtt közülük egy szép hegyi bikát. Rövid autózás után betértünk az út melletti, fából épített vendéglőbe, ahol a pultot három férfi támasztotta. Hannesszel itt kezdődött az órákig nyúló beszélgetésünk, és barátságunk is elmélyült az 1879-ben épült hangulatos helyen, ahol a barnára pácolt elemek korára a szúrágta lyukak utaltak. Ezt a házat Leonardo da Vinci az 1400-as évek elején álmodta meg, és vázlatokat készített a tervéről. 1878-ban építették fel Bécsben, majd lebontották, és a következő évben végleges helyére került, ebbe a bámulatos erdei-hegyi környezetbe. A falon bekeretezve őrzik az erről szóló újságcikket.
Hannesszal számos közös gondolatunk és érzésünk szabadult fel eszmecserénk alatt, aminek nyomán meghívott minket saját területére túrasízni és vadászni a következő évben. Elmondtam neki világ körüli utunk tervét, és megkértem, hogy emiatt egy évvel halasszuk el a találkozást. Később betoppant Hannes 75 éves édesapja, aki még szintén aktívan vadászik, és a mai napig járja a hegyeket. Beszámolt magyarországi élményeiről, miközben a pultnál támaszkodó, markáns vonású, szakállas férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Én éltem Magyarországon a 80-as évek elején, Fonyódon repültem motoros sárkánnyal, csak bevonták az engedélyemet.
Az egyetlen magyar mondat, amit ismert: „Mi van, k…va kommunista?” Nem is lepődtünk meg a történteken…
Hannes édesapja mesélte, hogy az 50 éves vadászpályafutása alatt nem volt még alkalma alpesi kőszáli kecskét terítékre hozni, mert e ritka vadfajból rendkívül korlátozzák a lelövést, és az ő területükön csak a külföldi vadászok jutnak hozzá. Egyáltalán nem irigységből beszélt, hanem biztatott, hogy másnap megtaláljuk az ibexeket. Bárcsak igaz lenne és sok vadász álmát valóra válthatnám elejtésével…
Udvariasan elköszönt tőlünk, és átment a szomszéd helyiségbe, ahol az adventi fellépésre gyakorolták a dalokat. Hannest megkérdeztük, hogy meghallgathatjuk-e a próbát; örömmel kísért át bennünket a másik terembe. Halkan belopakodtunk, és csodálattal hallgattuk a megható előadást. Rövid idő után magunk is bekapcsolódtunk az éneklésbe, részesei lehettünk a baráti társaság életének. Jómagam elénekeltem a Honfoglalás című dalt, amit átéléssel hallgattak, és hallás után gitárral kísértek. Átszellemült hangulatban elgondolkodtatott az este, hogy az emberek milliói csak a televíziót bámulják, és észre sem veszik, hogy elröppen felettük az idő.
Reggelre Hannes belázasodott, ezért barátja, Franz jött értünk hajnalban. Ugyanazon a helyen álltunk meg az autóval, mint az előző napon. Felhők szaladtak a kék égbolton, még mosolyogva figyelte őket a pihenésére igyekvő hold. Negyedóra távcsövezés után megláttuk a kecskéket a sziklafal tetején, egy havas bevágásban. Csoportjuk megközelítését a porhólavina veszélye és az óriási szintkülönbség miatt szinte lehetetlennek gondoltuk. Terepjáróval átmentünk a hegy keleti oldalára, és kevés eséllyel, de elindultunk irányukba. Hátizsákomba beletettem egy termosz teát, kabátot, váltókesztyűt, és puskámat belecsúsztattam a zsákom fegyvertárolójába. Így mindkét kezem szabadon mozgott, és használhattam a mászáshoz. Mogyoróbotommal rátámaszkodtam a hegy felőli oldalra, és Franzot követve, jó tempóban kezdtük a monoton hótaposást. Ausztriában ezt a hosszú botot előszeretettel használják a hegyekben, segíti a felfelé haladást, és az egyensúlyt is könnyedén megtarthatja vele a túrázó.
A nap is kisütött, elállt a hó. Az előző napok havazásai után a fehér takaró teteje még nem vált szironyossá, ezért nem kellett félnünk, hogy a rétegek elcsúsznak egymáson. Sípcsontig, térdig érő porhavat tapostunk, az öreg fenyvest elhagyva beértünk egy szinte áthatolhatatlan sűrűségű gyalogfenyvesbe. Kúszó ágai összeértek, mondtam is Attilának, hogy úgy érzem magam, mint egy mókus, amely a fák lombkoronaszintjében közlekedik.
Az ágakról hullott a nyakunkba a hideg áldás, kínunkban mosolyogva verekedtük át magunkat az embert próbáló sűrűn. Félóra alatt tettünk meg pár métert, s amikor lábunk lecsúszott a fenyőről, derékig estünk a gallyak közé; csodával határos módon megúsztuk ficam nélkül a manővert. A rengeteg jó takarást nyújtott: ahogy körbenéztünk, legalább húsz zerge tartózkodott lőtávon belül, a kecskéket azonban egyelőre szem elől tévesztettük, ezért menetelésünk egyre esélytelenebbnek tűnt. Attila követett, én Franz nyomában lépkedtem. Néha olyan helyre értünk, hogy magam is elgondolkodtam rajta, vajon megéri-e az életünk kockáztatásával továbbmenni. 60 fokos dőlésű, sziklás, havas lejtőn kapaszkodtunk, alattunk 200 méter mély szakadék tátongott. Szidtam magam, hogy miért nem hoztam legalább hágóvasat, akkor sokkal stabilabban mehetnék. (Igaz is, tényleg jobb helyen van otthon a polcon.)
Nem volt hibázási lehetőség – egy kicsúszást képtelenségnek tartottam jégcsákány nélkül lefékezni. Ahogy a veszélyes részen felfelé haladtunk, eszembe jutott, hogy itt vissza is kell majd jönnünk. Hat óra alatt értünk fel 900 méterrel magasabbra, így vélhetően a kecskék fölé jutottunk. A kíméletlen hótaposás megnehezítette haladásunkat. Kedvezőbb körülmények között, ezt a szintet sokkal kevesebb idő alatt abszolválhattuk volna. Franz előrement, mi Attilával megvártuk, amíg felderíti a terepet. Másfél óra elmúltával tért vissza, addig kabátunkat is felvettük, mert dideregtünk az átizzadt ruhánkban. Mínusz 12 fok volt a hőmérséklet, szerencsére a szél nem tette elviselhetetlenné a hideget. A lavinalejtőn várakozva eszembe jutott, hogy márciusban ezeket a helyzeteket majd Nepálban, 5500 méteren kell leküzdeni. Élveztem a csendet, olyan nyugodt volt ott minden.
Elgondolkodtam Osho szavain: „Figyeld meg az életet: látsz valahol szomorúságot? Láttál már valaha depressziós fát? Vagy láttál már valaha szorongó madarat? Vagy idegbeteg állatot? Ugye nem? Az élet egyáltalán nem ilyen. Csak az ember tévedt el valahol.” Itt, a hegyekben megtalálom önmagamat; úgy gondolom, hogy a nekem kijelölt utat járom, és ennek a szabadságérzésnek az öröme mindent felülmúl. Az sem baj, ha lövés nélkül telik el a vadászat.
Kísérőnk lelkesen mesélte, hogy félórányira megtalálta az ibexeket egy sziklafal alatt, le is fotózta azt a bakot, amelyiknek a leghosszabb a szarva. Azonnal indultunk. 1800 méteres magasságig jutottunk, ezen a ponton már csak néhány sziklaorom nyúlt nálunk magasabbra, körbe az Alpok hegyvonulatait a horizontba olvadva láttuk. Egy havas gerincen sétáltunk át a sziklafalhoz; a gerinc oldala 60 fokos hólejtőben folytatódott, majd lejjebb szintén meredek sziklafalban végződött. Peremére kiállva, tőlünk 40 méterre feküdtek a kecskék. Több videót és fényképet készített Attila a csapatról; amikor kattant a fényképező, némelyikük hirtelen felkapta a fejét, de nem lelték a hang gazdáját. Az erős szarvú bakot nem találtuk, ezért rövid ideig még vártunk. Franz elindult lefelé az oldalban, és intett, hogy onnan látja a nagy kecskét. Leereszkedtem hozzá. Lábfejemet belevágtam a hóba, és hason kúsztam arra a pontra, ahol megpillantottam az ibexet. Ott állt előttem, és meredten figyelt. Kibiztosítottam a fegyvert, de a következő pillanatban úgy indultam lefelé, mint a gazdátlanul száguldó szánkó. Jégcsákánnyal egy pillanat alatt megfogtam volna a csúszást, de abban a helyzetben puskám tusával tudtam magam megállítani. Azonnal céloztam, de fegyverem csütörtököt mondott – jég borította a zárdugattyút. Ismételtem, de megint csak a csettenés hangja jött lövés helyett. Szitkozódtam magamban, de talán már hangosan is. Ötször próbáltam meg újratölteni, de fegyverem hallgatott. Hatodikra kivettem a zárdugattyút, lehelni kezdtem, majd ismét a helyére tolva végre eldurrant a lövés. Közben pozíciót is kellett váltanom, mivel a kecske elbújt egy szikla mögé. Kisvártatva fellépett a gerinc tetejére, és megtántorodott. Láttam a sebet a nyaktövén. Kísérőm kiabált, hogy azonnal menjek onnan, mert ha felém esik, lesodorhat magával. Néhány másodpercig még dülöngélt a köveken, de szerencsére az ellenkező irányba fordult le a gerincről, és egészen a sziklafal aljáig zuhant. Becsapódott egy hóvályúba, és lavinát indított maga után, amely teljesen betemette.
Már sötétben értünk vissza az autóhoz. Fejlámpával indultunk a kecske keresésére. Csak patája látszott ki a lezúdult hó alól. 650 métert zuhant, a jobb oldali szarvából letörött 10 cm, de szépsége és kalandos vadászélménye örökre az enyém. Hamar kiástuk, és megszenvedtünk a lehúzásával. A képeket is sajnos már sötétben, vakuval készítettük, így a táj szépségét nem tudtam fotón megörökíteni a kecskével. Aznap 12 órát mentünk pihenés nélkül, de sikerült elejtenem álmaim vadját és egy öreg, számomra káprázatos zergét.