Az autóból figyelem a szavannaszerű dombokat, amelyeken mindenfelé lovak, juhok és tehenek legelnek. A városból 300 kilométeres hegyi úton lehet kijutni az Ak-Say régióba, ahová lovainkat már három hete kivitték. 2300 méter körüli tengerszint feletti magasságban kanyarog a köves, sáros, később hóval borított út, amelyet zubogó patak kísér, mint anya a gyermekét.
Az elkövetkező 200 kilométeren – ami másfél napig tartott – nem találkoztunk senkivel. Nehéz terepen araszoltunk felfelé a havas úton, egyre zordabb arcát mutatta a táj. Az UAZ-zal a két ZIL között alkottuk a szendvicsben a húst, s amikor elakadtunk orosz csodáinkkal, valamelyik mindig kihúzott minket csörlőjével. Alekszandr a sofőrünk, mellette ül Szása, a kísérőnk; mi Paller Attilával és tolmácsunkkal, Ljubával az UAZ hátsó ülésén utazunk. Többször a szélvédőn át gyönyörködhettünk a csillagokban, annyira meredek emelkedőkön visítottak a motorok. Az első ZIL törte nekünk az utat, mi kicsit lemaradva vártuk, amíg a nagy monstrum tovahalad. Egy enyhe teknőszerű lapban elásta magát a teherautó olyannyira, hogy tengelyéig süllyedt a sáros hóba. A második ZIL-lel rátolattak, de kisvártatva ez is egy helyben dagasztotta a latyakot. Öt órán át ástuk a több tonnás autókat, de erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult. Nehezítette munkánkat a nagy tengerszint feletti magasság; 8-10 ásónyomás után lihegve kellett abbahagyni a lapátolást, mert nem jutott elegendő oxigén a szervezetünkbe. Aznap éjszakára feladtuk.
Napfelkelte után újra nekiláttunk az autók kiszabadításának, a fagyott talaj még jobban nehezítette teendőnket. Négyórás küzdelmünk eredményeként kiszabadult a második ZIL. Nekiveselkedtünk a következőnek, de 11 óra elteltével ismét feladtuk a kíméletlen harcot.
– Majd szólunk a katonáknak, hogy hol találják meg az autót – indítványozta Attila.
– Tavasszal hazavihetik, amikor elolvad a hó – nevettem el magam kínomban.
Alig haladtunk egy kicsit, újra megismétlődött az esemény. Na, itt lett elege mindenkinek az utazás élményéből. Vacsoránk közben a horizonton megláttunk két lovast, akik négy felnyergelt hátast vezettek; ügetve, galoppozva közeledtek felénk. A táborunk lakói voltak, már két napja várták érkezésünket, gondolták, hogy baj lehet, és keresésünkre indultak. Evés után felpakoltuk lovainkra hátizsákunkat, puskámat keresztbe vetettem a vállamon, és a telihold fényénél két óra alatt belovagoltunk a táborba.
Hajnalban Almossal és Tokuval lovagoltunk át az eredetileg tervezett vadásztáborunkba, miközben már kerestük a hegyi vadat. Rövid pihenőt tartva leszálltunk lovainkról, kinyújtottuk kissé elgémberedett lábunkat, csokit és pár napos üres kenyeret ettünk, szomjunkat a patak vizével oltottuk. Az előttünk elnyúló lankában csoportba verődve 14 Marco Polo-kos legelt, de éles szemükkel hamarabb felfedeztek bennünket, és elkocogtak a következő dombtető felé.
Almos kiborította gumicsizmájából a belehullott havat, és tekintetünkkel végigpásztáztuk a meredek hegyoldalt, amelynek a tetején méretes csigát hordozó Marco Polók sütkéreztek. Almossal egymásra néztünk, nem szóltunk egy szót sem, arckifejezésünkből mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy máris indulunk, felmászunk hozzájuk. Tapostuk a gördülő kavicsokat, lábunk gyakran megcsúszott a morénalejtőn. Zihálva, levegő után kapkodva, nagyon lassan haladtunk. Almos lépdelt elöl, jómagam kissé lemaradva követtem. Pulzusom az egekben járt, a puskámat is levettem vállamról, annyira zavart a lélegzetvételben. Erőltetett tempóban háromnegyed óra alatt küzdöttük le a 300 méter szintkülönbséget, de mire lőpozícióba kerültem, a kosok már eltávolodtak a hegy fennsíkján. Küzdelmünket mégsem tartottam hiábavalónak, mert fentről a hegyek látványa festői képet nyújtott. Sötétben ereszkedtünk vissza a völgybe, ott már Attiláék vártak minket a lovakkal. Háromórás erőltetett sarkantyúzással értünk táborunkba.
Hószállingózásra ébredtünk, a nap sugarai azonban hamarosan kikergették a felhőket a völgyből. Lovainkkal a zubogó patak partján kerülgettük a köveket, utunk egy sziklás völgybe vezetett, ahol az északi, sárgás színű, laza szerkezetű, mászhatatlan ormok felé menekült az a fiatalokból álló kecskecsapat, amelyet felriasztottunk lovaink kopogásával. Folyómeder képezte utunkat a kanyonban, több helyen láthatók a vízmosások, de csak a szurdok közepén csordogált egy kisebb ér. Hátasainkkal a legközelebbi, északi irányba kanyargó völgyet választottuk,. Lovaink fáradhatatlanul vittek minket a meredeken emelkedő kaptatón. Szása, a vezetőnk gyakran megállt, és távcsövével kémlelte a vidéket. Behúzódott egy kő takarásába, Almos utánakúszott, majd barátommal mi is melléjük lopakodtunk. Másfél-két kilométerre fekvő Marco Polo-csapatot figyeltünk. Egy órán át méregettük a kosokat. Meg sem mozdultak, csak fejüket forgatták néha másik irányba. 30 km-es lovaglással és kemény szintkülönbségek gyalogos leküzdésével tudtuk elérni azt a pontot, ahonnan már csupán fél kilométerről mustrálhattuk a Marco Polókat. Lehúzódtunk egy szélárnyékosabb patakmederbe, és hátunkat a viharnak vetve, ettünk pár falat fagyott sült kolbászt és csokoládét; az ízét egyiknek sem éreztük. Miután egy kisebb völgybe értünk, 150 méternyit felmásztunk egy kőfolyáson, amelynek emelkedő partoldaláról ki-kinézve, újra megpillantottuk a Marco Polókat. Másfél órán keresztül, hasalva távcsöveztük a nagy testű kosokat, a héttagú társaságból három kiemelkedő csigával megáldott öreg vadat találtunk elejthetőnek. Egy óra fekvés után, áthűlve vártunk a mínusz 8-10 fokos talajon. Megmozdulni sem mertünk, a közelebb jutásról pedig nem is álmodhattunk. Eközben a Marco Polók hátterében emelkedő domb élén, a horizonton feltűnt másik két kos alakja. Fél óra alatt érték el a fekvőket, amitől ők felálltak, és irányunkba indultak. Itt következtek a szerencsés események sorozatai, amelyek általában elkísérnek vadászataimon és gyakran az élet más területein is. A csapat ballagva közeledett, de annyira összeálltak, hogy a testük szinte egymáshoz súrlódott, így képtelenség volt kiválasztani közülük a lőhetőt. A Marco Polók lehúzódtak a közöttünk fekvő alacsonyabb domb takarásába, erre akarták elhagyni pihenőhelyüket, és megkeresni a legelhető füves területeket. Kihasználva az adódott lehetőséget, gyorsan közelebb lopóztunk, és ismét hasra vágva magunkat, vártunk. Egy megtermett ember nagyságú szikla mögül, tőlünk 150 méterre előlépett az első kos. Fején gyönyörű, vastag csigát hordozott, amit már a céltávcsőben is láttam. Libasorban követte őt a többi is, de a mögötte bandukolók kisebbnek tűntek. Visszairányítottam a szálkeresztet az elsőre, s egy pislantás után a lövedék becsapódását hallottuk a hegyek visszhangjában. A meglőtt vad elfeküdt a mellette kiálló szikla mögé, de hamarosan imbolyogva újra felállt, és szédelegve, lassan lépett néhányat. Kegyelemlövésem végleg ledöntötte a lábáról, a kősivatag lett az utolsó nyughelye. Amikor elindultunk, még látszott a kövek szürke színe, de később fehér lepelként, hótakaró borította be a Tien-san hegység vonulatait.
Sötétben lovagoltunk vissza táborunkba, a keskeny ösvények alatt meredek szögben szakadtak alánk a kőlejtők és szakadékaik. Szállásunkhoz közeledve, meghallottuk a patak csobogását, és az ablakon kiszűrődő fények megnyugtatóan közeledtek. Előttem az egyik kísérő betöltötte fegyverét, és elvillantva jelezte, hogy megérkeztek a sikeres vadászok. A konténerek közvetlen közelébe lovagoltunk, és Cirikci, a táborunk vezetője hangos kurjantással már a távolból gratulált: – Csempion! Attila csempion!
A vodka csak fogyott, s amint végre kiürült az üveg, megkönnyebbültem, de még mindig nagy sóhajokkal néztünk Attilával egymásra. Fémházunkat egész éjjel döngette a viharos szél, reggel tíz méterre sem láttunk a sűrű felhőktől, így kényszerpihenőre ítéltettünk. A lovaknak egyébként sem ártott a lazítás, mivel az elmúlt napokban reggeltől estig hajtottuk szegény párákat.
A rákövetkező napon Szása árnyékát figyeltem, ahogy az ébredő nap megvilágította jobb oldalát, miközben követtem lovammal az apró kövekkel borított és vízmosásokkal szabdalt folyóvölgyben. A kék égbolt és néhány úszó felhő láthatta, ahogy mi mint megtűrt vándorok haladtunk a természet holdbéli szépségében. Hamarosan jeges vihar támadt, felvettük hát kabátunkat, s amikor leszálltunk lovainkról, azok farral fordultak a szélnek. Sörényükre és az orrukon csüngő hosszú szőrszálakra ráfagyott a jég, lógó fejjel viselték a megpróbáltatásokat. Az egyik déli pusztaságban 14 ibex legelte a hófoltokkal tarkított, elsárgult füvet. Szásával az élen indultunk a kecskék becserkelésére. Attila fáradhatatlanul cipelte kameráját abban a hasadékszerű bevágásban, amely megfelelő takarást nyújtott a kecskék elől. Óvatosan kitávcsöveztünk a dombtető mögül, és meglepődve tapasztaltuk, hogy a csapat már kilométerekre legel. A sziklafal alatt tátongó völgy túloldalára araszoltunk, így 400 méterre kerültünk tőlük. Kinéztünk egy rejtekhelyül szolgáló dombot, és könyökömmel annak a tetejére vonszoltam magam. Nem akartam vállalni a lövést, mert vagy 50 km/órás oldalszél süvített a vidéken, arcunkba vágva a jeges havat. Az erős szél szinte kiszámíthatatlanná teszi a lövedék röppályáját. Az egyébként is nehéz távlövéshez nyugodtabb körülményekre lett volna szükség. Akkor gondoltam meg magam, amikor a magányos sziklacsúcson megpillantottunk egy öreg, hosszú, visszahajló szarvú kecskét. Kinyitottam a bipod lábait, a körülményekhez képest a szálkereszt nyugodtan állt az oldalát mutató bakon. Első lövésemmel mégis hibáztam, ettől a kecskék megugrottak, de néhány méter megtétele után megtorpantak. Ekkor a vadtól 40 centit jobbra, a magasságot tartva újra megpróbáltam eltalálni, de sajnos így is a hátulját érte a lövedék. A kecske jelezte a lövést, mellső lábára támaszkodva figyelt felénk, már nem tudott elmenni. Minden elsütés után hátracsúsztam a lejtőn, kaparásztam lábammal a köveket, hogy megfelelő támasztékhoz jussak. Következő két lövésem ismét célt tévesztett, egyre idegesebben és kapkodva kezeltem a fegyvert. A nagy távolság miatt a becsapódás helyét sem láthattuk, ezért nem tudtam, hogyan korrigáljak. Ötödik lövedékem, amely a bak mellkasán keresztül hatolt be, és a gerincén távozott, végül tűzben marasztalta a hegyek urát. Felálltam, leporoltam magamról a havat és az apró, rám tapadt kavicsokat. Háromnegyed óra alatt másztunk fel a kecskéhez. Az elejtés helyszínén körös-körül apró sziklatörmelék borította a talajt, nem is láttunk legelni való növényzetet, csak a meredek sziklafal és a morénalejtők tagolták a hegyeket. Sötétben fejeztük be a munkát, mínusz húsz fokot mértem. Száron vezettük le lovainkat a hó világította sziklán. Patkóik szikráztak, miközben kicsúszott a lábuk alól egy-egy lekerekedett kő. Majd a monoton ügetés három órán át tartott. Úgy tűnt, soha nem akar vége szakadni a lovaglásnak. Teljesen áthűltünk.
Elejtettem hát a Marco Polót és a közép-ázsiai kőszáli kecskét, vadászkalandjaim itt befejeződtek. A búcsúvacsoránál ismét a vodkáspoharak koccanásától és énekünk dallamától volt hangos a kiszolgáló konténer. Felelevenítettük a történteket, Cirikci minden emberének megköszönte az alapos munkát, és ami különösen tetszett, hogy részletesen felsorolta erényeiket, ezzel is elismerve odaadó fáradozásukat. Igazi tiszta szívű csapatot ismerhettem meg itt a hegyekben. Nem hiába tartja a mondás, hogy „vidd el a hegyekbe azt az embert, akit barátodnak tartasz, s megtudod, valóban a barátod-e.”
A visszafelé vezető szakasz még keményebbre sikerült, mint a túránk eleje, szinte 50-100 méterenként akadtunk el. Lapátolás, vontatás, újra lapátolás, tolatás, csörlőzés, szenvedés… Mindezek mellett bármikor visszamennék a területre vadászni, és a hegyek látványáért örömmel lapátolnék bármennyit.