Mikor is lesz teljes egy vadászat? Természetesen, ha körültekintően megszervezzük, ha élvezzük minden pillanatát, és a kiszemelt állat terítékre kerül. Az egyes fajok vadászatára kicsi eséllyel indulunk, némi csodára várva, de keresve a szépséget minden percében.
Talán a ragadozó állatok vadászata az egyik legérdekesebb, és a legvadásziasabb élményt nyújthatja. Ezért is esett választásom a balti államok egyikére, Észtországra, ahol őshonos faj a farkas és a hiúz. Mindkettő a mai napig lőhető, populációját nem fenyegeti az éves elejthető kvóta.
A vadászatszervező cég leírásában érdekes vadászati módokat olvashattunk, ami egyéni vadászatot ígért, sok cserkeléssel. Lesvadászatra és speciális kutyás hajtásra is lehetőség van. Az eredményességhez a friss havat is említi.
Így 2008. február 21-én a főváros, Tallinn repülőterén várt minket a helyi állami erdészet vadászati vezetője, Taivar, aki elszállított bennünket szállásunkra. Magas fenyőerdők, legelők, szántóföldek és tanyák szegélyezték az utat, dombok-hegyek azonban nem voltak, mivel az ország legmagasabb pontja mindössze 318 m-re emelkedik, átlagos magassága pedig 100 m-nél is alacsonyabb.
Az esős időben érdekes természeti képződményekre figyeltünk fel, öklömnyitől egészen ökör nagyságú gránittömböket láthattunk. Megtudtuk, hogy a jégkorszak idején a gleccserek görgették ide, és terítették szét az országban, ezért éles széleik a hosszú út alatt gömbölyűre szelídültek. A köveket, sziklákat az évszázadok során az emberek kupacokba gyűjtötték, így vált művelhetővé a terület. Természetesen felhasználták építőanyagként is, az alapot készítették kőből, amelyre faházaikat emelték. A gazdagabb portákon az ölesebb köveket feldarabolták, és a csillogó, sima vágásfelületükkel kifelé egymásra rakva, házat építettek belőlük, melyet belülről fával borítottak. Azokon a gazdasági épületeken, ahol állatot tartottak, a kőalapot magasabbra emelték, és az oldalát földdel tapasztották, a hőszigetelés végett. A fölső faépítményben takarmányt tartottak.
Bámészkodásunk alatt el is telt a mintegy másfél óra, amely alatt a 130 km-re délre lévő Parnauba, Észtország nyári fővárosába értünk. Ez a kis tengerparti városka az 1920-as évek elején élte fénykorát; klasszicista és neoklasszicista favillái tanúskodnak az egykori jómódról, bár a lovagkorból is maradt fenn építészeti emlék (Vörös torony).
M. Kurgo kapitány favillája ugyan tágas és kényelmes, ahol kísérőnk délután megmutatta szobánkat, és magunkra hagyott a másnap reggeli viszontlátással. Ezzel úgy éreztem, személytelennek tűnt a vadászatom indulása, hiszen a vendégvadász kíváncsi a hőn óhajtott vadjára. A Nimródok esténként általában megbeszélik a kezdődő vadászatot, tervet készítenek az elkövetkezendő napokra. A helyi vadásznak ismertetnie kell a vadászható fajokat, azok populációit, életmódját, a vadászati módjait, a helyi elejtési szokásokat. Esetleg fényképeket mutat az eddigi trófeákról, anekdotákat, érdekességeket mesél, kapcsolatot teremt a vendég vadásszal, hisz az első nap estéje meghatározó lesz a kialakulandó kapcsolatra, bizalmat kell kelteni mindkét félnek a másikban. Ez sajnos elmaradt.
Pénteken a reggelinél találkoztunk spanyol és olasz vadászokkal, akik velünk egy időben kezdték a hosszú hétvégére szervezett vaddisznóhajtásukat. Kísérőnk reggel kilenckor értünk jött, és a 34 km-re lévő Kilingi-Nõmme állami vadászterületre mentük, ahol az észt állami erdészet 48 000 ha-on folytat erdőművelést és vadgazdálkodást. A sűrű fenyőerdők jól előkészített, téglalap alakú erdőrészekre vannak felosztva, körben árokkal kerítve. A főbb erdei utak kövesek, így az erdőterület nagy befektetéssel ugyan, de könnyen művelhető. Többségében fenyők és nyírfák vannak, igen sűrű vegetációval, így az erdőrészeket, melyek vágásérettek lesznek, ritkítják, esetleg tarra vágják. Általában ültetésről nem is kell gondoskodni, mivel az erdő újratermeli önmagát. Amely erdőtag már öregebb, ott őserdei látványban lehet részünk. Mivel a talaj vizes, és a korábban említett jégkorszaki kövekkel teli, a fák gyökerei nem tudnak mélyre hatolni, kidőlésükkor széles földlabdát szakítanak magukkal. A kidőlt és összetört farönkök egymásra halmozódnak. Vastag és süppedős moha borítja a nedves talajt a fiatal facsemeték között, ezért nem könnyű az erdőben sétálni. A terület kitűnő élettere a hódoknak, amit ki is használnak, gátakat építenek, a fák törzseit elrágják. Mindezt alkalmunk volt megcsodálni.
Taivar körbevitt bennünket Toyotájával az erdőrészek között. Kora délutánig ezzel telt a napunk. Az itt vadászható fajok közül őzekkel és jávorszarvassal találkoztunk. Megtekintettünk két lest, amelyek közül az egyik igen magas (kb. 6 m) volt, vele szemben egy fémetetőből kukoricát szórtak ki, ezen a helyen vaddisznóra vadásznak. A másik les teljesen zárt, négy oldalán nyitható ablakkal. Körülbelül két héttel ezelőtt kivittek egy elhullott tehenet, amely körül farkasnyomok nem voltak, de szerteszét csontok hevertek, ami arra utalt, hogy régóta használják ezt az etetőhelyet. Rögtön el is döntöttük, hogy estére visszajövünk.
A napnyugta már a lesen ért bennünket. A szeles, borongós időben izgatottan vártuk, hogy sötétedés után előmerészkedjenek az állatok. Este nyolc óra után két nyestkutya és egy róka kezdte dézsmálni a tehén nyakát. Az általunk várt farkas és hiúz nem került elő, ezért kilenc órakor, esőben visszatértünk a szállásunkra.
Másnap a reggelinél kölcsönösen érdeklődtünk olasz vadásztársainkkal a sikerről, de ők sem lőttek semmit. Ismételten kimentünk a Lodja vadászházhoz, amit igen lassú előkészület után, kb. 11. órakor hagytunk el, és indultunk az erdőre. A kiosztott narancsszínű mellényekből, és a helyiek által hozott lajka kutyákból jöttünk rá, hogy hajtás következik. Szép napos, plusz 3 fok körüli, hómentes időben autóval mentünk a területre, ahol a felállítás során bizakodva mutattak nekünk friss hiúznyomot. Arra következtettünk, hogy ez már a vadászati hirdetésben is említett, számunkra szervezett ragadozóvadászat lesz. Egy keskeny erdőrészt mozgattak meg, melyből csak egy őzsuta lépett elém, más vadat nem láttam. A zsemleszínű lajka lelkesen futott dícséretért a lábamhoz. Elfogyasztottuk a termoszban hozott, igen gazdag, forró csirkelevesünket. Mindennap ez volt az ebédünk, változatos, különleges ízvilágú, házias leves, amit én szükség esetén otthonról hozott, erős cseresznyepaprikával bolondítottam meg.
Ismét autóval mentünk tovább a következő erdőrészhez. Egy igen széles hármas elágazáshoz állítottak le. A ragyogó napsütésben egy óra elteltével a hajtás véget ért, mozgás nem volt. A harmadik hajtásunk is sikertelen lett, viszont Rocky, a fekete lajka eltűnt, és egy órán keresztül kerestük a rádióadós keresővel, amellyel nagyjából meg lehetett határozni, merre csatangolhat a kutya.
Az egész napos hajtás után, kérésünkre elvittek bennünket a már ismert lesre, és mivel jó idő volt, kértük, hogy 21 óra után jöjjenek értünk. Fél kilenc felé ismét csak nyestkutyák és rókák jöttek, de mivel nem készültünk fel meleg ruhával az éjszakai kint maradásra, hazamentünk. A visszafelé út során feljött a telihold, ami kitűnő látási viszonyokat teremtett. Ekkor elhatároztuk, hogy vasárnap az egész éjszakát kint töltjük a lesen.
Vasárnap reggel ismét találkoztunk az olaszokkal, akiknek sikerült két vaddisznót elejteni. Mi ismét késői indulással, sok várakozással, esős-szeles időben három hajtást álltunk végig, amelyekből az ebek két süldőt, illetve egy borjas jávortehenet hajtottak ki. Ezen a napon speciálisan hiúzra kiképzett kutyát is hoztak magukkal. Az utolsó hajtásban nagy csaholást hallottunk, reménykedtünk, hogy szerencsénk lesz, de csak egy nyestkutyát üldöztek, és öltek meg a lajkák. Ebben a hideg időben jólesett a napi meleg leves. Megtréfáltam kísérőnket, és az ő adagjába is belecsempésztem a kitűnő magyar erős fűszert. Taivar nem bírt vele megbirkózni, kért tőlem egyet, és mosolyogva mutatta a kollégáinak, hogyan vicceltem meg.
Az idő egyre rosszabbra fordult, ezért kértük, hogy az esti lesvadászatot hajnalra tegyék át, mivel mindannyian tapasztaltuk már, hogy a hajnali vadászat több lehetőséget és sok szépséget rejt magában. Ebben a napszakban kifelé megyünk a derengésből, és a növekvő fény egyre több esélyt ad. Az állatok ilyenkor váltanak vissza nappali pihenőhelyükre, és tapasztalatból tudják, hogy hajnalban általában nem járnak emberek a területen. Sajnos Taivar határozottan elzárkózott ettől a kérésünktől, sőt beszélt a magyarországi vadásztatóval, aki még az este folyamán visszahívott bennünket, és elmondta, hogy a hajnali vadászatra nincs lehetőség. Nem erőltettük hát tovább, és reménykedtünk a hátralévő négy napban.
Az eső hajnalig zuhogott, aztán elállt. Hétfőn reggel a szokásos időben indulunk ki a területre, utunk közvetlenül a leshez vezetett. Ezen a reggelen találtuk az első látható jelét, hogy a farkas élőhelyén vagyunk. A tehén és a les között kan és szuka friss nyomait láttuk, amelyek egyértelműen az eső elállta után keletkeztek. Ha kérésemnek eleget tettek volna, akkor hajnalban talán…
Taivar azt javasolta, hogy ma éjjel próbáljuk meg újra a lesen, hiszen a farkasok általában először felmérik a helyet, és ha biztonságosnak ítélik, visszatérhetnek a dögre. Ezért a nappali vadászat lehetőségét nem is adta meg. E helyett megmutatta nekünk a kastélyból átalakított Lodja vadászházat, amely exkluzívan berendezett, kandallós, szaunás szállás a vadászterületen. Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy nem itt helyeztek el bennünket.
Este jól felkészültünk az éjszakai kintmaradásra, és fél öt körül érkeztünk a lesre. Berendeztük a kb. 1,6×1,6 m-es várakozóhelyünket, és nagy izgalommal vártuk vissza a farkasokat. A nyestkutyák és rókák a szokásos vacsorájukra érkeztek, de nem lőttem rájuk, mert nem akartam elriasztani a nagyobb ragadozókat. A hold fél tíz felé már megvilágította a körülbelül negyed hektáron kitisztított és felszántott területet, de az éjszaka folyamán semmi más zajt nem hallottunk, és más állatot nem láttunk. A hajnali derengéskor már nem bírtuk tovább, és szükségünk elvégzésére lemásztunk a les alá. Eközben a farkas hosszú, hangmagasságában váltakozó, 35-40 mp-es hívó üvöltéssel jelzett párjának, ammi talán arról szólt, hogy vége az éjszakai vadászatnak. Ilyet még -éle¬tünk során soha nem hallottunk, kivételes élmény volt számunkra. Gyorsan felöltözködtünk, és visszamásztunk a lesre, hiszen az üvöltést nem messze, körülbelül 1-2 km-re hallottuk. Reméltük a -teg¬napi nyomok alapján, hogy felénk jönnek. A reggeli fagyos időben vártunk még egy órát eredménytelenül, aztán elindultam egyedül cserkelni a hang irányába. Mivel az erdőterületen kiépített utak vannak, melyek hosszan és jól beláthatók, sőt halkan lehet rajtuk közlekedni, így igen alkalmasak a cserkelésre. A kereszteződéseknél megállva, hallgatózva, távcsővel kémlelve haladtam két órán keresztül. Több vizes árkon átkeltem, szélesebb és keskenyebb utakon a megbeszélt időre, kilenc órára visszaértem a leshez, ahol Taivar várt a forró teával és a garnélasalátás reggelivel.
Ezen a napon kísérőnk semmilyen lehetőséget nem ajánlott fel a pihenésen kívül, pedig én nem voltam fáradt. Szenvedélyes vadász lévén, szívesen jártam volna az erdőt egész nap, így esélyt láttam volna célom eléréséhez. Tisztában voltam vele, hogy hó hiányában lehetetlen a nyomokat követni, és lehet, hogy a vadászat eredménytelen lett volna. Ez sem tántorított el, hiszen én ezért utaztam ide, és a pihenés számomra maga a vadászat lett volna, aminek szépsége nem csak maga a vad elejtése, hanem élőhelyének felfedezése, a vad megpillantása, jelenlétének, bizonyítékainak megismerése lett volna.
Csalódással, és némi rosszallással vettem tudomásul az újabb kezdeményezésem elutasítást. Nem tehettünk mást, visszamentünk a szállásra, de kértünk még egy esti lesen ülést. Délután öt órakor ismét kint voltunk a lesen. Kísérőnknek elmondtuk, hogy nyolc és kilenc óra között telefonálunk, hogy mikor jöjjenek értünk, mert nyestkutyát szeretnék lőni ezen az estén, és az előző napok tapasztalata az volt, hogy nyolc óra után érkeznek lakomájukra. Még világosban egy róka szuka cikázott végig a területen, valami elől futva. Ez újabb reményt adott, hogy talán üldözője elől menekül. Később két kan követte, ebből következtettünk arra, hogy üzekedés időszaka lehet. Mélységes megdöbbenésünkre pontosan nyolc órakor autóval értünk jött egy fia-tal vadász, akit hiába vontunk kérdőre, hogy miért jött ilyen korán értünk, hiszen a nyestkutyák még nem is mutatkoztak. Lemondással, és újabb csalódással befejezettnek tekintettük észtországi vadászatunkat.
Még este felhívott vadászatszervezőnk, és az ő kérésére még vállaltam az utolsó napot, de határozottan kértem, hogy korán induljunk, de tudtam, hogy az újabb vaddisznóhajtáson kívül más ismételten nem lesz. Szerdán időben indultunk az öt dán vadásszal, akik elmondásuk szerint disznóhajtásra jöttek. Fél tízkor már felállítva vártunk egy mocsaras-lápos területen a hajtókkal szemben. Véleményem szerint elég veszélyes módon helyezték el a vadászokat, hiszen egymástól 80-100 m-re álltunk az út erdőhöz közelebb eső részén, és a sűrű erdőből vártuk a hajtást. Ám oda belátni, így messzire belőni sem lehetett. Az úton átszaladó vadra lehetett volna még lőni, de ez a felállítás miatt igen kockázatos lett volna. Valószínűleg tudták a vadásztatók is, hogy igen ritkán jut lövéshez a vadász, így a balesetveszély kicsi, hiszen a vad nagyon kevés. Mivel az erdő nagyon sűrű, az a kevés állat is lassan, a lápos területen hangtalanul tud menekülni, csak a kutyák jelzésére lehet remélni az elejtés lehetőségét. Ez a ritka szerencse sikerült egy dán vadásznak, aki két kocát lőtt. A vaddisznók kizsigerelése kicsit másképp történt, mint nálunk. Nem nyitották föl a disznót a gégéjétől a végbeléig, hanem csak a torkát, nyakát hasították fel, a bordákat már nem vágták át, és a zsigereit ezen a nyíláson húzták ki.
Itt szembesültem azzal, hogy egyes fajok észtországi vadászati idénye körülbelül egy hónappal kitolódik a hazaihoz képest, mivel még február végén is lőttek kocát.
Természetesen a szerződésemben leírt hiúzt és farkast senki nem látott, így véglegesen eldöntöttem, hogy befejezem a vadászatot.
Csütörtök reggel összepakoltunk, sajnálatunkat és elégedetlenségünket fejeztük ki kísérőnknek, amire nemigen reagáltak. Elutaztunk Tallinnba. A varázslatos város némileg kárpótolt eddigi csalódásainkért. Történelmi belvárosa méltán a világörökség része, melyet 19 tornyú várfal ölel körül. Felső része magasan a város fölé emelkedik, rajta a livóniai lovagvár. Az épületek mézeskalács házikókra emlékeztetnek, mesések. Hangulatos éttermekben, kézműves boltokban kalandozhatunk.
Észtország igazán érdekes, természeti adottságaiban különleges ország, tiszta és rendezett. Összegezve tapasztalatainkat, trófea hányában is élvezetes és emlékezetes utunk lehetett volna, ehhez pusztán körültekintőbb és lelkesebb hozzáállásra lett volna szükség vendéglátóink részéről. A vadászatok alkalmával néha talán csodára van szükség az eredményességhez, ám ez a csoda minden pillanatban ott van a természet apró szépségeiben.