„A Föld talán azért gömbölyű, hogy ne lássunk túl messzire…” állapította meg Blixen bárónő, mikor szeretett Afrikájában a távoli horizontot kémlelte. Valóban, Magyarországról nem látjuk a svéd Lappföldet, el kell utazni a „görbületen” túlra, hogy megismerjük a svéd vadászt, valamint varázslatos, tiszta levegőjű, zuzmós-mohás, mesét rejtő erdeit.
Ne tagadjuk, vadászkultúrájukról vajmi keveset tudunk. Híres elődeinket nem vonzotta, hidegen hagyta a messzi, valóban hideg Észak. Nemeskéri-Kiss Sándor, Satzger László, Kovács László könyveiből azért kaptunk némi információt.
Magam sem terveztem ekkora kirándulást, de engedve barátaim unszolásának, vállaltam az oda-vissza 6000 km-es autóutat, ugyanis madarak vadászatára hívtak. Úgy hozta a sors, hogy Erdélyben megszerezhettem a nagykakast, Tirolban az osztrákok legendás „Spielhahn”-ját, a nyírfajdot, Skóciában pedig az arisztokrácia „kékvérű” fajdját, a grouse-t. Amire talán legjobban vágytam, a császármadár, mindig elmaradt. Szent Hubertus úgy rendelte, hogy a svéd Lappföld legyen a nagy ajándékozó. Vadászterületünkig, Äseléig Stockholmtól még 600 km-t kellett tekerni a kormányt sötétben, kavargó hóesésben, és a néha elő-elővillanó tótükrök, az elsuhanó zárt fenyvesek szinte félelmetessé, tapinthatóvá tették a magányt.
Társaim a siketfajdot, nyírfajdot is lőtték, így mindennap örülhettünk valamelyikünk sikerének. Császármadárra délutánonként indultunk fiatal kísérőmmel. Lars csalsípot is hozott magával, de a hirtelen jött hó miatt hiába szólaltattuk meg szerszámunkat, a madarak aktivitása lényegesen csökkent, gombóccá fújva magukat pihentek az ágakon. Néhány sikertelen próbálkozás után, október 22-én este, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, még egyszer végignéztünk a finom ködtakaróba burkolózó, esti álmára készülő nyiladékon. Sasszemű kísérőm meglátott valamit. Hangtalanul óvatoskodtunk a puha, friss hóban, míg egyszer hirtelen megállt, kezembe adta az öreg sörétest, és elegánsan előremutatott: tessék lőni! Hirtelen nem láttam, mire. Aztán a nyiladékra bólintó nyírfa ágán az egyik sötétebb folt madárformát öltött, és a dörrenés után puhán, a bokor alján feküdt első császármadaram! Jól sejtette a szívem, a szalonka után ez a madár az egyik legkedvesebb, legszínesebb tollazatú zsákmány, amit a tenyerére tud fektetni az ember. Fekete torokfoltos, szép öreg kakasban gyönyörködhettem.
Este a kandallós, fából épült vadászházban, ahol mindenki a saját aznapi madara örömére bátran töltögette a másik poharát, sikerült méltó ünnepléssel a múltba karcolni ezt a napot.
Különleges volt ez a vadászút, különleges tanulságokkal. Európa országain átautózva, látva a civilizáció remekeit, az üveg irodaházakat, az ódon katedrálisokat, valamint a fölhalmozódott szemetet, hulladékot, élesen jelentkezett a különbség a természet és az épített világ között. Az erdő nem termel hulladékot, az idő kezdete óta azonos rend szerint forog „mókuskerekében” az élet: a falevél, az állati tetem, hullaték, mind-mind visszasimul az anyaföldbe, és energiává válik. Két szarvasrudli még nem pereskedett, melyikőjük territóriumának határán ne épüljön szemétégető…
Odafele egy csöndes, napos vasárnap délután volt időnk megtekinteni Dánia egyik büszkeségét, Hamlet várát. A hatalmas, ódon épületben néhány turista kószált, a kapu mellett egy nagy táblán büszkélkedett a Shakespeare által megfogalmazott örök kérdés: „Lenni vagy nem lenni?”. Ha így haladunk, ha ilyen tempóban civilizálódunk ez nem a dán királyfi dilemmája lesz, hanem magának az emberi fajnak kell ezen elgondolkodnia.