Salzburg környéke egyike Európa legszebb vidékeinek. A termékeny német alföld itt találkozik az Alpok talán legszebben csipkézett hegyláncaival, melyek ölelő karként zárják körbe a festői várost, amely Mozart szülővárosa. Én még a „legszebb” címet is bízvást odaítélném neki, ha egy kicsit visszavennének Mozartból. A Mozart kultusz olyan erővel és töménységben van jelen Salzburgban, hogy az már átlépi a jó ízlés határát.
Szerencsére a zergéknek nincsenek szigorú ízlésbeli elvárásai, ezért figyelemre méltó egyedsűrűséggel népesítik be a Salzburg környéki hegyeket. Sajnos nem volt ez mindig így, hiszen a XX. század közepére a kíméletlen vadászat – különösen az orvvadászat – következtében az alpesi zergét a kihalás veszélye fenyegette. Ma már azonban az 1971-ben létrehozott 183.600 ha-os Hohe Tauern Nemzeti parkban nem csak a vadászatot, de még a belépést is szigorú szabályokhoz kötik. A tudatos védelem következtében a zerge állomány örvendetesen megerősödött, ezért – igaz erősen korlátozott számban – újra engedélyezett a vadászat.
A zerge vadászata fizikailag igencsak megerőltető. Nagy kitartás, jó fizikai kondíció, megfelelő magashegyi mászástechnika, jó szem, speciális ruházat és alkalmas vadászati felszerelés kell a zerge eredményes cserkelő vadászatához. Az sem hátrány, ha rendelkezésre áll egy jó kutya is, mert levegő után kapkodva a nem ritkán 300 m körüli távolságokra tett lövések esetében sajnos komoly esélye van a sebzésnek.
Nem véletlen, hogy az alpesi régióban nagy tiszteletnek örvendő kultúrhős volt a zergevadász, aki szenvedélyétől hajtva, faggyal, széllel dacolva, kimerültségét legyűrve a felhős hegycsúcsokon űzi a vadat. Még a vadorzók is megbecsült tagjai voltak a falusi közösségnek, hiszen szembeszállva a törvénnyel, sötétben az életüket kockáztatva, ugyanakkor a hegyet és a vad járását jól ismerve ejtették el a zergét.
Günterrel a kísérő vadásszal egy kis hegyi faluban találkoztam délután 3 körül.
Az üdvözlést és a bemutatkozást követően azonnal átöltözünk vadászruhába, átpakolok a terepjárójába és már indultunk is a hegyre, mert lehetőleg még sötétedés előtt el akarjuk érni a hüttét. Csak a legszükségesebb dolgokat visszük magunkkal (fegyver, lőszer, keresőtávcső, spektív, távmérő, mászóbot, alacsony lőállvány térdelő lövéshez, meleg ruha, sapka/kesztyű, lábszárvédő, kés, fényképezőgép, kulacs, fogkefe/fogkrém, élelem). Minden belefér fejenként egy vadászhátizsákba.
Egy magasabb vadászterületre készülünk, amely azonban viszonylag biztonságosan bejárható kisebb magashegyi mászási gyakorlattal is. Günter elmondja, hogy néhány héttel ezelőtt komoly havazások voltak, de azóta sokat olvadt, lehet fent gyalogolni, sem hótalpra, sem jégvasra nem lesz szükség.
Messze beautózunk a Nemzeti Park egyik völgyébe. A táj gyönyörű, 2.500-2.600 m-es hegycsúcsok veszik körül az 1.300 m körüli völgyet.
Egy öreg ház mellől teherszállító drótkötélpálya indul fel a hegyre, amit mi is használhatunk. A csomagjainkat fel tudjuk küldeni a 2.700 m hosszú kötélpályán, így mi teher nélkül mehetünk fel az 1.828 m magasan épült kunyhóhoz. Nem vitás, ez nagyon nagy könnyebbséget jelent.
A gyaloglás persze üresen sem könnyű, ránk esteledik, mire felérünk.
A hütte legalább 150 éves, 4*7 m alapterületű, ami két részre van osztva. Az első 4*4 m-es részben van egy étkező sarok és egy konyha sarok, a hátsó 4*3 m-es traktus élelmiszertárolásra szolgál. Innen lehet egy létrán a fűtetlen padlásra felmenni, ahol az ágyak találhatóak.
Elektromos áram nincs, világításra gázlámpák szolgálnak. Fűteni, főzni, vizet melegíteni a fatüzelésű sparhelten lehet. Mosakodni a ház melletti vályúnál tudunk, amelybe egy kis patakban csordogáló olvadt hólé lett bevezetve.
A szerény konyhatechnika ellenére Günter fejedelmi vacsorát készít. Azért azt tegyük hozzá, hogy a gyaloglás mennyisége és az étel ízletessége között mindig egyenes arányosság áll fenn. Vacsora után a sok takaró alatt nagyon jól esik az alvás a fagyos padláson.
Másnap korán kelünk és csak a legszükségesebb felszerelést magunkhoz véve vágunk neki a hegynek. Alattunk a völgyet ekkor még köd borítja.
A vadászterület tulajdonképpen a kunyhótól kezdődik. Hajnalban a zergék az alsóbb részeken legelnek, aztán ahogy világosodik, lassan húzódnak fel a felsőbb régiókba.
A vadásznak követnie kell őket lehetőleg észrevétlen maradva, ami a nehéz terepen a legfeljebb mellig érő törpefenyők között nem is olyan egyszerű. A zerge szeme nagyon jó, a mozgást 4-500 m-ről észreveszi és azonnal beriaszt.
Sikerül a katlan felső részén egy leskunyhóig eljutnunk, innen kényelmesebben távcsövezhetünk. 15-20 zerge mozog körülöttünk. A távoliak csak kis fekete pontok, de a közelebbieket spektívvel bírálni is tudjuk. Tőlünk 250-270 m-re jócskán felettünk a sziklafal és egy sziklacsúcs közötti szűkületen kell a felfelé legelésző zergéknek áthaladniuk. Így is történik. A következő 1 órában kereken 10 zerge halad át ezen a természetes kapun, lőhető azonban egy sincs köztük.
Fel kell hát menni a sziklafal fölé nekünk is.
A terep egyre keményebb, hamarosan elérjük a folyamatos hóborítás határát. A leesett hó kétszer olvadt meg. A felső jeges kéreg alatt 8-10 cm-re van egy másik, ujjnyi vastag jégréteg is.
Van mikor megtart a legfelső, de legtöbbször a bakancs beszakad az alsóig, sőt nemritkán az is átszakad, ilyenkor a vadász térdig süpped a hóba. Ilyenkor fontos a Bergstock helyes használata, mert az egyensúlyt csak azzal lehet megőrizni. A mélyebb, hóval telefújt hasadékokban derékig is el lehet merülni. Egyébként leginkább a minket kísérő hannoveri vérebszerű keverék kutya szenved, neki gyakran mind a négy lába beszakad és a hasán felfeküdve próbál úszó mozdulatokkal kikecmeregni szorult helyzetéből.
Ezen a részen sok a zerge. Sikerül egy kapitális magányos kecskét 160 m-re becserkelni, de a lövéshez készülődésnél egy másik állat meglát és elviszi amazt is. Egy szikla mellett térdelve ránk jön egy bak, de a kora nem megfelelő. A katlan alsó részén legelésző zergék közt Günter egy nagyon jó koros bakot vesz észre, de mikor a sziklafal takarásában föléjük érnénk, a szél beforog és szagot kapnak. És ez így megy egészen délig. Zergék vannak ugyan mindenfelé, de 4-500 m-nél közelebb nem engednek magukhoz. A kietlen havas hegyoldalban egyszerűen nincs elég takarás, a zergék rendre méltatlankodó füttyel jutalmazzák a próbálkozásainkat.
Délben 2.300 m felett elérünk egy kis vadászkunyhót. Itt megpihenünk, mert dél körül a zergék is elfekszenek. A kunyhó érdekessége, hogy már jó néhányszor lerombolta a lavina, ezért egy méretes sziklához próbálták meg vastag drótkötelekkel hozzákötni. Günter nem bízik a megoldás hatásosságában, azt mondja, mikor leesik a hó, már istenkísértés itt aludni.
Eszegetünk a felcipelt ennivalóból napozunk és megvárjuk míg a hegygerinc felett fél 3 körül lebukik a nap. Ekkor meg hirtelen olyan hideg lesz, hogy nem is tudnánk tovább maradni. Mozogni kell, hogy ne fagyjunk meg.
Lassan, óvatoskodva elindulunk lefelé. Fentről sokkal jobb esélyünk van a zergékhez közel kerülni.
Sajnos azonban a zergék még nem indultak el az alsó legelők felé. Hiába távcsövezünk, csak a szomszédos hegycsúcsokon látjuk őket. Az ereszkedés a kérges havon sokkal nehezebb, mint amilyen a kapaszkodás volt. A ferdén tartott mászóbotra támaszkodva olykor 5-10 métereket csúszunk lefelé. Már az alsó katlanban járunk, mikor Günter egy elfojtott káromkodás kíséretében balra lendíti a karját. Ösztönösen mindketten a hóra rogyunk egy törpefenyő csenevész lombjainak takarásában. Úgy 350 m-re egy magányos zerge lépeget egy szemmel láthatatlan párkányon a völgy túloldalát keretező sziklafal közepén. Spektívvel lőhető baknak tűnik, talán lehetne egy kicsit korosabb. Szerencsére nem vett minket észre. Rámérek a távmérővel: 343 m.
„Megpróbálod, mára ez az utolsó esélyünk?” – kérdi Günter. „Túl messze van.” – válaszolom, de azért ráteszem a puskát a hátizsákra. A bak reménytelenül kicsi a céltávcsőben. Fészkelődök, hogy a könyökeim jobban belefúródjanak a hóba. Günter közben mutatja, hogy szerinte mennyit kellene fölé tartani. A sziklafal enyhén hajlik, a lépegető zerge most kicsit közelebb került hozzánk. Mikor keresztbe fordul és megáll veszek egy mély lélegzetet, és óvatosan megérintem az elsütő billentyűt.
A bak felugorva jelzi be a találatot. Ismétlésre nincs idő, de nem is kell, mert lefordul a sziklafalról és a meredek lejtőn tehetetlenül forogva szánkázik lefelé a havon majd 250 m-en keresztül. Az átélt izgalmaktól remegő kézzel rámérek a rálövés helyére, 322 m-t mutat a távmérő. Nagyon szerencsés lövés volt! Óvatos vadász vagyok, itthon még 200 m fölé sem lőttem soha.
A testet természetesen a kutya találja meg a lejtő alján. Most zajlik a zergenász, a baknak rendkívül tolakodó szaga van. A kampó nem tudom mekkorának minősül, de őszintén szólva nem is érdekel. Mindig szántam azokat a szerencsétleneket, akik egy vadászat minőségét grammokban vagy centiméterekben próbálják meg kifejezni. Aminek viszont nagyon örvendek: a baknak szép hosszú „szakálla” van. Günter veregeti is vállam, hogy milyen szerencsés vagyok, mert az általa lövetett bakok közül évek óta ennek a hátszőrei a leghosszabbak.
A zsigerelés után a 30 kg körüli test hordkeretre került, amit az elejtő joga és kötelessége a vadászházba szállítani.
Ez a vadászat végül nem olyanra sikeredett, mint amilyenre számítottam, hanem annál sokkal, de sokkal jobb lett! Az évtizedes időutazás vissza a tradicionális osztrák hegyi vadászati kultúrába életre szóló élményekkel ajándékozott meg.
Köszönet érte Paller Attilának és a Vadászutak Kft. csapatának.