Hunkár András: Sivatagi tüsketöret (Nimród Safari 2009/4)

Meleg van. A szobában, a szélesre tárt ablakok ellenére is, fojtogató hőség fogad. Ez a forróság nem éppen meglepő, így augusztus elején, mégis kicsit sokallom reggel nyolc óra előtt.
Most értem be a hajnali vadászatról. A meleg minden vadat ellustít, keresik a vizet, az árnyék jótékony enyhet adó foltjait. Csak a kis vörös csuhás lovagok, az őzbakok szerelmét nem tudja lelohasztani. Ők bizony változatlan hévvel vívnak, vesztenek-győznek és hódítanak. A ma hajnalra választott lesem előtt mindjárt három bajnok is ölre ment egy szívfájdítóan csinos, fiatal suta szerelméért.

Ritka élmény volt ezt a hármas viadalt végignézni, és amikor visszaülve az autómba hazafelé fordultam, bizony igencsak örültem, hogy erre a lesre voksoltam ma. Most itthon, az ablakon kitekintve látom, hogy óvatosan, észrevétlenül egybefüggő szürke felhőtakaró kúszott a nemrég még szikrázóan kék égre. Ez a hőségen ugyan semmit sem enyhít, csak egy esetleges rég áhított, üdítő eső ígéretét hordozza valahol egérszínű belsejében. Lepakolom a hátizsákomat, távcsövemet, és ahogy a puskára kerül a sor, fanyalogva állapítom meg, kedves Mauserem bizony igen poros. Majdnem, mint Afrikában. Hm – Afrika… Alig több mint egy hónapja értünk haza. Az élmények olyan frissek, annyira intenzívek, elevenek, hogy sokszori újrarágásuk után sem tudták még elfoglalni emlékeim között a nekik kijáró királyi emelvényt. Hogy is volt?

Hosszú repülőút után érkeztünk meg Botswanába, édesanyámmal ketten. A Maun Airport aszfaltjára lépve pedig nem a legendás, agyforraló afrikai hőség fogadott, hanem sokkal inkább a kora tavaszi reggel fogvaccantó, hűvös lehelete. Na, szépen állunk, gondoltam, hisz egyetlen pulóverem kivételével, bizony nem nagyon téliesítettem poggyászomat. Ez, mint később világosan kiderült, olyan bűnös hanyagság volt, amiért sok-sok fogvacogással fizettem. A reptér várójában hivatásos vadászunk fogad. Mint kiderül, J. P. névre hallgat leginkább és, te szent ég, még nálam is fiatalabb! Meg sem próbálom vele kimondatni, hogy András, jobbnak látom, ha gyorsan átkeresztelem magam a sokkal egyszerűbb Andy-re. A vadászat végére már majdnem hozzá is szoktam új nevemhez… Puskát, poggyászt és magunkat is a Toyota 4Runnerbe gyömöszölve, nekivágunk a jó 350 kilométeres útnak a vadászterületig. Meglepően jó minőségű aszfaltcsík rohan alattunk, csak az úton-útfélen feltűnő álmos tehénkék miatt lassítunk néha. A Botswana-Namíbia főút sima, egyenes pályáját bizony megirigyelhetné sok magyar útnak titulált hullámvasút. Jó három óra múltán aztán lekanyarodunk egy földútra. Belépünk az 50 000 hektáros magánterületre, ahol vadászni fogunk.

Már a táborig zötykölődve is rengeteg vaddal találkozunk, holott J. P. szerint, az évszakra nem jellemzően, igen nagy a takarás. A camp minden igényt kielégítő kőházakból, luxussátrakból és egy ízlésesen egzotikus ebédlő-társalgóból áll. Kis mesterséges tavacska szolgál még érdekességgel, valamint a lakói: négy jól megtermett víziló szuszog-prüszköl az alig fél focipályányi vízben. Ez bizony meglepő itt a Kalaháriban. Nem is idevalósiak szegények. Clive, a terület tulajdonosa vette őket Dél-Afrikából. Átöltözünk, és már elő is áll az öreg igásló, a platóján magas padokkal felszerelt Land Cruiser. Felkapaszkodunk rá, és leírhatatlan boldog, felszabadult érzéssel kizötyögünk a bozótosba. Első napirendi pont természetesen, mind a hivatásos vadász, mind a saját megnyugtatásomra, a próbalövés. Nem ecsetelem hosszan, ismeri mindenki. Egy a padról, egy a lőbotról. Elég is. Ezután még egy jó órát autózunk a kiválóan karbantartott utakon. Nézelődünk naplementéig, közben csodáljuk a szavannát, a bozótot, a temérdek vadat, a levegőt, a földet – Afrikát. Visszaérve pedig első afrikai tábortüzem mellé ülhetek, és a fel-felcsapó lángokba meredve próbálom tudatosítani hitetlenkedő elmémben, ez nem álom, ez valóság!

Reggel fél hétkor kelés. Finom reggelit követően anyuval, a sofőr, a két busman nyomozó és J. P. kíséretében fellépünk a terepjáróra, és vadászni indulunk. A vadászat a következők szerint zajlik: kocsival barkácsolunk, s amint ígéretes nyomot vagy vadat látunk, leszállunk, és utána! A délelőtt folyamán találkozunk oryxszal, gnúval, vándorantiloppal, duikerrel, zebrával és még számos más vaddal. Lőhető azonban nincs köztük. Aztán egy lengőkartörés az egyik kanyarban kényszerű pihenőre kárhoztat. Rádión segítséget kérnek a táborból, és a csereautó megérkeztével tovább is állunk. Már jócskán a delet kerülgetik a mutatók, mikor vadat remélve rajta, hátszéllel rácserekelünk egy sózóra. Ott érünk egy csorda gnút. Persze jelenlétünk nem marad titokban az érzékeny orrok előtt. Észrevesznek, keveregnek, és hiába próbáljuk lövésre kapni az egyik jó bikát, a folytonos mozgolódásuk miatt néma marad a Mauserem. Gyerünk ebédelni! Három körül aztán újra a bushban talál minket a meleget igen szűkmarkúan sugárzó afrikai nap. Hatalmas jávorantilopnyomokat fedezünk fel a homokban. Kora reggelinek mondják busman nyomozóink. ­Felőlem akár éjszakaiak is lehetnének, csak gyerünk utánuk! De nem, majd reggel. ­Akkor állítólag a friss csapán – ha megtaláljuk – több esélyünk lesz. Belenyugszom. Ők jobban tudják, én meg mást úgysem tehetek. Ezek után találkozunk egy igen nagy kudubikával, de észrevesz, és meglóg. Még rácserkelünk néhány gnúra, de ők meg fiatalok. Nem bánkódom. Gyönyörű nap, izgalmas cserkelések, és este még vagy 15-20 zsiráf, pár méterre tőlünk, az ajándék, amit Botswana nyújt. Másnap a szokásos finom reggeli után alig indulunk neki, máris rajta vagyunk az elandok (jávorantilopok) friss csapáján. A kalahári homokból világosan kiolvasható: lehetnek vagy négyen-öten. Mind hatalmas, de mégis szinte virít köztük egy, amelyik bizony a torkomon akasztja a levegőt. Méretét jól igazolja, hogy még kísérőimet is lázba hozza! Gyorsan haditanácsot tartunk. Megbeszéljük, megpróbálunk az óriás antilopok vélhető útiránya elé kerülni. Ahogy azonban elindulunk, megpillantom a bozótban jó 20 méterre figyelő hatalmas állatokat. Lőni persze képtelenség, olyan nagy a takarás, és annyira egy kupacban vannak, jóformán csak a lábukat és pár tenyérnyi foltot látunk egyikből-másikból. A lehető leggyorsabban kámforrá válunk, nehogy elugrasszuk őket, és jókora kerülővel visszaérünk az iménti friss váltóra. Itt aztán minden felesleges holmit hátrahagyva, becsúszunk a tüskés bozótba, és kezdetét veszi eddigi életem egyik legemlékezetesebb, legizgalmasabb cserkelése. A tüskén is tüskét növesztő, száraz, 2-3 méter magas bushban lopakodunk a nyomokon. Látótávolságunk a két métertől a húszig váltakozik. Figyelve szélirányt, nyomokat, hangokat és minden apró mozgást, lépésről lépésre, bokortól bokorig haladunk előre. Khamur, ügyes busman nyomozónk elöl, mögötte J. P., aztán jómagam, végül pedig a másik nyomozó zárja a sort. Bámulatos az az ügyesség, figyelem, hallás és ösztön, amivel bennszülött vadásztársam vezet. Eleinte még óvatosan osonva, majd mélyen lehajolva, a végén már négykézláb kúszva kerülünk a most már számomra is világosan felismerhetően neszező vad közelébe. ­Hir­te­len szoborrá merevedik mindkét vadász előttem, és a következő pillanatban két bokor között meglátom a jávorantilopot. Istenem, ez hihetetlen! Egy igazi monstrum! Mégis oly szépen, méltóságteljesen hordozza hétmázsás súlyát. Csak egy szempillantásra látjuk. Akkor is csak az oldalának felső részét és a fejét, a többit a bozót magába rejti. Eltűnt… Nem baj, újult erővel lopakodunk most már utánuk. Ismét jó másfél órás kerülgetés, figyelés, hason csúszás és sok-sok tövisszúrás árán a közelükbe férkőzünk. Itt is guggolunk mindannyian egy kis bokor takarásában, tőlünk pedig úgy 40 méterre a jávorantilopok csipkedik a még megmaradt leveleket. Tiszta rálátásról persze szó sincs. Csak egy száraz, alacsony akácfa túloldalán látjuk az időről időre figyelő állatok sziluettjét. Várunk hát. Várnunk kell, hogy mozduljanak. Egy lépésre előttünk széles, tiszta vadváltó húzódik az antilopok irányába. Átcsúsznunk rajta lehetetlen, hisz nyomban észrevenne a sok figyelő szempár valamelyike. Akkor aztán hiábavalóvá válna eddigi ügyeskedésünk. Menten odébbállnának. Itt ragadunk hát a bokor mögött. Khamur nyugtatgat, ahogy melegszik az idő, meg kell indulniuk, árnyékosabb helyet fognak keresni. Hiszek neki, de a percek óráknak tűnnek. ­Ismerem magam elég jól, türelmes vagyok, de sajnos nem sokáig. Főleg, ha tudom, cselekedni kellene. Így, amikor már négyen jó húsz perce osztjuk meg az alig egy négyzetméternyi, tűpárnának is beillő fedett részt, kezdek türelmetlenkedni. Az adrenalin persze folyamatosan ott dobol a fülemben. Szám taplószáraz. Lábamat pedig már egy jó negyed órája nem is érzem. Na most… Mindegyik fej takarásban. A kis busman hasra vágja magát, átcsúszik a váltón. J. P. is indulóban, még egyszer oldalt pillant, és szabályosan megfagy! Mozdulatlansága egyértelművé teszi, mit lát. Odapillantok, és én is meglátom a hatalmas bikát, csak most már az akácia innenső oldalán. Keresztben áll a váltó végén, óriási oldala betölti a bokrok közötti helyet. Hivatásos vadászom bólint, kibiztosítok, és ahogy a következő pillanatban a szürkésbarna antilop efordul, felállok, az oldalára helyezem a szálkeresztet jó mélyen, ahol az óriás szív dobban, és útjára engedem azt a buta kis ólomdarabot. A feszült, hosszú csend után borzalmasat robban a 8×68-as. Nagyot csattanva vágja oldalba az elandbikát, amely jól jelezve ugrik eliramodó társai után. Közben villámgyorsan ismételek, és felugráló társaimmal üldözőbe veszzük a sebzettet. Harminc méter után be is érjük, nem bírja tovább a menekülést. Mégis, mikor meglát, utolsó erejével még felugrik, és a Mauser maradék két patronját ismételem hatalmas oldalba, mire végleg eldől. Homokot szórunk rá busman szokás szerint, utolsó falatot helyezek a szájába, töretet a kalapom mellé, itthoni tiszteletadás-képpen. Más ország, más szokások, mégis mindkettő a vad tiszteletét, megbecsülését jelképezi. Mellé guggolok, nézem, simogatom és közben furcsa érzés szorongatja szívemet. – Hát pajtás, most én nyertem… Nemsokára megérkeznek a terepjárók. Anyu is itt van, együtt örülünk a csodás vadászatnak, zsákmánynak. Rengeteg fénykép készül, majd a táborba szállítjuk az öreg bikát. Persze csak két darabban, mert így is kilencen rogyadozunk, mire a fél jávorantilopot a platóra szenvedjük. Ebéd után háromig pihenő, aztán újra nekivágunk. Megint sok vaddal találkozunk, de javarészt fiatal, nem golyóérett példányokkal. Kétszer ugyan megpróbálkozunk a cserkeléssel, de mind a gnúkat, mind az impalákat elugrasztja a nyakunkba forduló szél. Aztán hirtelen egy oryxot fedezünk fel, amint vagy 170 méterre, egy domboldalon, a bushban csipeget. Ez már igen! Ilyet kerestünk. De már el is tűnik a szavanna sűrűjében. J. P. intésére azonban csőre töltöm a puskát, és mi is a bozótba vetjük magunkat. Lassan, nehezen tudunk csak haladni a száraz, zörgős sűrűben, mégis húsz perc múlva előttünk legyezgetik magukat a gyönyörű antilopok. A kiszemelt bikára éppen jól rálátunk, amint hatvanlépésnyi távolságban egy akácia tövében legel. Rövid távcsövezés után már épp lőnék, amikor egy lépést előrelépve, takarásba rejti az oldalát. Aztán elnyeli a bozót… Nem adjuk fel. Balra kerülünk, nem hiába, hisz pár percen belül újra megpillantjuk az erős bikát, és ahogy fordul, a lapockája mögé küldöm a 12,7 grammos lövedéket. Jól jelezve tűnik el a bokrok között. A rálövés helyére érve mindjárt előttünk a bőséges vérnyom, harminc méteren belül pedig megleljük a már dermedten fekvő nyársas­antilopot is. Meghatódva veszem birtokba életem egy újabb drágakövét, a Kalahári csíkos pofájú, öreg bajnokát. Este, nem szégyellem, igencsak emelkedett a hangulatom. Anyukámmal és J. P.-vel ülünk a tábortűz körül, és újra és újra összecsendülnek a két vadra ürített whiskyspo­harak.

Reggel bolond szél fúj, a kinti asztalra pedig ráfagy a harmat! Ez meg is pecsételi az egész délelőttöt. Kétszer-háromszor próbálkozunk ugyan, de az impalabak kicsi, a gnúkat meg rendszeresen elugrasztja árulkodó szagunk. Nem tudunk mihez kezdeni, így hazamegyünk. A szieszta végeztével puskalövésnyire távolodva a tábortól, kudukba botlunk. Tehenek, borjak és két jónak tűnő bika. Örömmel fényképezem a csodaszép állatokat, J. P. távcsővel figyeli őket. Hirtelen azonban izgatottan sziszegi felém: – Take your gun! Ennek már fele sem tréfa – gondolom! Puskám után kapok, és még éppen látom, hol tűnik el a bozótosban a csodaszép bika. Bosszankodni azonban nem érek rá, hisz már lódulunk is utánuk, és alig haladunk 50 métert, újra megpillantjuk a hosszan csavarodó szarvú csodaállatot! Egy másodpercen belül dördül a lövésem, a bika pedig három hatalmas ugrást követően a földre rogy. Hogy örülök, az nem kifejezés! Meseszép, tisztes korú, hosszú szarvú kudubika fekszik előttünk. Megadom a végtisztességet, ravatalra helyezem, és a már jól ismer szomorkás érzéstől vezérelve kívánok neki mostantól örök életet. Az emberek kijönnek érte a táborból, mi pedig továbbindulunk. Impalákkal próbálkozunk ismét, de sajnos túljárnak az eszünkön. Érdekes, hogy ez a folytonosan izgő-mozgó antilop megközelítése milyen nehéz a fedett terepen. Hol itt, hol ott villannak fel a bokrok között. De csak szempillantásnyi időre. Bírálni sem lehet, nemhogy lőni. Mindenesetre érdekfeszítő, izgalmas cserkelést kínálnak. Aztán már hazafelé tartunk, amikor varacskos disznókat fedezünk fel egy száraz, kidőlt fákkal teleszórt homokos, fű nélküli területen. Négy fiatal és egy nagy kan! A már felnőtt, de még eléggé éretlen négyes csak úgy spriccel szerteszét, ahogy az öreg néha közéjük ront. Kicsit kivárunk, míg eltűnnek a fák között, aztán gyerünk. A homokos, ritkás részen eleinte gyorsan haladunk, majd lassítunk az iramon, amint a disznók vélt tartózkodási helye felé közeledünk. Már csak osonunk előre, minden bokor mögé, minden száraz fa alá betekintve. Kham, a másik busman, aki most vezet, hirtelen megtorpan, és mellé csúszva én is észreveszem a keresettet. Jobbra tőlünk turkál, de most csak a bennünket fedő bozót tüskés ágszövedéke között sejlik elő zömök alakja. Még egy lépés hiányzik, de félek, észrevesz. Amint azonban fejét egy fűcsomó mögé hajtja, előrelépek és szemből nyaktövön lövöm. Az öreg kan hasra tottyan, és úgy is marad. Nagy testű, szép agyarú kan, és mondják bármilyen csúnyának, nekem bizony ő a legszebb! Mára elég is a vadászatból. A vacsora oryxsteak. Nagyon finom, bár a tegnapi sült jávorantilop sem volt éppen rossz. Reggel csontig hatoló hidegre ébredek. Állig gombolkozom a terepjárón, mégis inkább emlékeztethetek egy nagy zöld jégcsapra, mint Afrika-vadászra. Szegény nyomozóink is eszkimói külsőt öltöttek. Csak szemük fehérje villog a sok ruha és símaszk alól. Mégis egy pillanat alatt felforr a vadászvér, amint tíz percre távolodva sátrunktól, impalákba botlunk. A bokrok között legelésznek, köztük egy kívánatosan íves szarvú bakkal. Nem is sokáig várakoztatjuk szerencsénk csapodár csillagát, mert J. P. rábólint, és már vállnál is a fegyver. A szálkereszt megpihen a 40 méterre álló bak szívtájékán. Lövésemre a líraszarvú kis vitéz hatalmasat szökken, négy lábbal vetődik a levegőbe, úgy két méter magasra, és már el is tűnik előlünk. A sűrű jótékonyan magába rejti, bújtatná, óvná, de már késő. Könnyen megleljük a pár tíz lépésnyire, kimúlva heverő gazellaherceget. Vén, forradásos képe, itt-ott lepattant bütykű szarva világosan tanúskodik a régi kemény viadalokról. Lám, milyen sokáig óvta, vigyázta sutáit, hogy egy idegen földrész szülöttje törje meg uralkodását. De úgy érzem, most még nagyobb rangot kapott: fajtája gyönyörű nagykövete lett a szívemben. A nap további részében inkább csak nézelődünk, fényképezünk, mint vadászunk. Délután orrszarvúlesre megyünk, és egy itató mellett napnyugtáig csodáljuk a fenséges ősállatokat. Mostanáig nem láttam szabadon fehér orrszarvút, de, hogy a 2-3 tonnás óriási bika fölényes megjelenését, súlyos lépteit, rettentő erőt sugárzó alakját elfelejteni nem fogom, az biztos. A lebukó afrikai nap utolsó sugaraiban fürdő páncélhajó örökre beégett az emlékezetembe.

Másnap reggel ismét úton vagyunk. Jó messzire el is kalandozunk a tábortól, és már dél felé jár, mikor visszafordulunk. ­Elhagyva egy zárt, járhatatlan bokros sávot, visszatekintve a hosszú füvű, nyílt szavannára, két gnún akad meg a szemem. Halk szisszenésemre J. P. és Khamur is odakapja a fejét. Rövid távcsövezés kideríti, hogy az egyik bizony igencsak a jobbak közül való. Csúszunk is már be a bozótba, a nagy távolságban legelő, gyanútlan gnúk felé. A majd’ 500 méteres távot elég gyorsan lefaragjuk 200-ra, tovább azonban sehova. A bokrok teljesen elfogynak körülöttünk, és a nyílt térség álljt parancsol, hisz már a takarást nyújtó tövisbozót utolsó bokránál leskelődünk. Kifújom hát magam, és hallgatva kísérőmre, valamint bízva a kemény CDP lövedékben, a vékony fű által gyéren takart alacsony lapra lövök. Az elcsattanó lövés után jól jelez a bika, a következő pillanatban pedig a becsapódás jellegzetes hangja is elér a fülünkig. Odaballagunk, és mikor az öreg bika rövid halálvágtája végéhez érünk, ő már egy békésebb, szebb szavannán legel.

Idáig érek merengésemben, mert hirtelen visszaránt szobám fullasztó melegébe egy kövér esőcsepp koppanása a párkányon. Melléhull még egy, majd még egy, és szépen csendben – nehogy valakit megzavarjon – elered az eső. Itt volt már az ideje…

Ezúton szeretném ezt az örök életre szóló élményt megköszönni édesanyámnak, kinek szeretete és áldozatkészsége lehetővé tette az utazást, valamint a Vadászutak Kft. munkatársainak, akiknek jó szervezése és mindenkor baráti segítsége eredményeként Afrikában vadászhattam. Köszönöm!