Minden vadászatnak megvan a maga varázsa. Némelyikre azért emlékezünk, mert csodaszép tájakon jártunk, másikra azért, mert ritka, kívánatos vadat ejtettünk el. Van, ami a vadászat nehézségi foka miatt felejthetetlen, más vadászat a társaság miatt.
A Mongóliába induló csapatunk kiváló cimborákból verbuválódott. Fazakas Attila székelykeresztúri fővadász, Békés Sanyi bácsi kiváló vadászírónk, László János székelyudvarhelyi vállalkozó, a Hargita nagy barátja, valamint jómagam, elsősorban Góbi-kőszálikecskét (Capra sibirica hagenbecki) próbáltunk elejteni. A több vadászúton is kitűnő társam, Zsuffa Béla golyvás vagy más néven feketefarkú ¬gazellát (Gazella subgutturosa hillieriana) és mongol vagy fehérfarkú gazellát (Procapra gutturosa) szeretett volna elejteni.
Örömmel nyugtáztuk, hogy a fegyvereink megérkeztek a Dzsingisz kán Repülőtérre. Innen a Dzsingisz kán taxitársaság járműveivel utaztunk Ulánbátorba, a szálláshelyünkre, a Dzsingisz kán Hotelbe. Mivel a szállodát most nyitották meg, ezért italkészletük eléggé szegényes volt. Javasolták, hogy menjünk el a nem messze található Dzsingisz kán Sörözőbe. Mi azonban, elsősorban a tizenkét órás várakozásnak köszönhetően, olyan elcsigázottak voltunk, hogy beértük helyi vodkával és sörrel.
Megérkezésünkkor az ilyenkor szokásos vodkázás közben a mongol vadásztató cég tulajdonosa, Sogi ellenállhatatlan ajánlatot tett Góbi-argalira. A listaárnál jóval alacsonyabban, és előleg befizetése nélkül vadászhat egyikünk e csodálatos vadjuhra. Ez azért nagyon kedvező, mert általában a vadászat megkezdése előtt ki kell fizetni a teljes költséget, és sikertelenség esetén ennek maximum 20%-át adják vissza. Ebben az ajánlatban viszont csak az elejtés után kell a csökkentett összeget kifizetni. János rögtön le is csapott rá.
Vadászterületünk a kínai határ közelében, a Góbi sivatagban húzódó hegységben volt, ahonnan mind kőszáli kecskére, mind a kétféle gazellára, valamint a Góbi-argali elejtésére is nyílt lehetőségünk. Késő este, a hosszú repülőút, majd négyórás kocsikázás után, hullafáradtan érkeztünk meg a táborba. A hagyományos jurtában este megismerkedtünk a tábori személyzettel, ahol nagymértékben segítette az összecsiszolódásunkat néhány üveg jó mongol vodka.
Annál rosszabbul esett a hajnali kétórai ébresztő. János argalira, Attila, Sanyi bácsi és én kőszáli kecskére indultunk, míg Béla kajánul vigyorgott a paplan alól. Ő mint gazellavadász ráér nyolc óra után felkelni.
Mintegy háromórás autózás után érkeztünk meg a hegyek lábához, a vadászat helyszínére. Egyáltalán nem tűnt meredeknek a kaptató, és az elején nagy vígan tartottam a tempót a mongol kísérőkkel. Igaz, hogy komoly emelkedők nem voltak, azonban tizenegy óra körül már minden testnyílásomon keresztül próbáltam levegőhöz jutni. Nagyon elfáradtam. Ekkor megálltunk egy keveset pihenni, és falatoztunk egyet a rekkenő hőségben.
Nagy szerencsénk volt, mivel éppen akkor, amikor evés közben mozdulatlanul meredtünk magunk elé, három kőszáli kecske ereszkedett le jobbról, a hegység belseje felől az alattunk húzódó katlanba. Óvatosan kúsztunk föl az előttünk meredező szikla¬taréj peremére, ahonnan láttuk, hogy a lábunknál egy hatalmas völgy húzódik, ahonnan az ibexek nem tudnak úgy távozni, hogy ne vennénk őket észre. A szegéllyel párhuzamosan egy másik sziklataréj magasodott, amely kettéosztotta a völgyet. A kecskék valószínűleg e mögé húzódtak be a szinte elviselhetetlenül tűző nap sugarai felől. Jó lőállást foglaltam el, és vártam az ibexek megjelenését. Ez a vadászat legidegőrlőbb része, amikor több órán keresztül ülsz mozdulatlanul, a végén már abban is kételkedsz, hogy egyáltalán láttad-e az állatokat beváltani a völgybe. A tetejében a vizünk a nagy meleg miatt gyorsan fogyott.
Délután 3-kor a vezetőink cselekvésre szánták el magukat. Lassan elkezdtünk ereszkedni a völgybe, megkerülve a sziklataréjt. Jó félórás mászás után vettük észre, hogy a sziklák mögött egy újabb kőtaréj magasodik, és valószínű, hogy e mögött bújtak el a kecskék. Újabb húsz perc megerőltető mászás után egy hatalmas szikla mögé tudtunk beállni, ahonnan szép lassan óvatoskodtunk elő. Ebben a pillanatban a két fiatal bak megugrott, én vállhoz kaptam a puskát, és arra vártam, hogy a nagy is kilépjen az árnyékból. Óriási szerencsém volt, az öreg bak a takarásból éppen csak annyit lépett előre, hogy a nyaka tisztán látszott. Nem volt mit tenni, azonnal lőni kellett. Nagy szerencsével eltaláltam a nyakát. Meghatódva tapogattam az ősöreg jószág 105 cm-es szarvait, amelyek a Góbiban kapitálisnak számítanak. Nagy ívű, hátrahajló, rendkívül mutatós trófea.
Nem szeretek szabad kézből lőni, azonban itt a vad pattanásig feszült inaiból lehetett látni, hogy azonnal elugorhat. Utólag lemérve, a távolság 101 méter volt. A nyúzás után még három óráig tartott, amíg a kocsihoz visszaértünk. Mivel a vizünk elfogyott, ezért ez a lefelé vezető út jobban megviselt, mint a hegymászás.
Koromsötétben értünk a táborba, ahol újabb öröm várt. Attila és Sanyi bácsi is meglőtte az ibexét, valamint Béla is a gazelláit. Valamennyien hullafáradtan, de örömtől és vodkától csillogó szemmel vártuk János hazaérkezését. Mindannyian elmeséltük, hogy mennyire megviselt bennünket a mászás, és milyen hatalmas teljesítmény volt tőlünk a kecske elejtése.
Természetesen Attila székelyesen, mindannyinkon túl akart tenni. Felém fordult, és közölte: – Én jobban el vagyok fáradva, mert kétszer annyit másztam, mint te! – Ezt nem tudhatod, mivel fogalmad sincs, hogy én mennyit másztam – feleltem. – Hát pont fele annyit, mint én! – replikázott. Na, ezzel nem lehetett vitatkozni. Újabb derültséget keltett, mikor mutatta letört körmeit. Az ő szavaival élve, sérülései „sziklafogás közben” keletkeztek, amikor egy 300 méteres, függőleges falat mászott meg. Miután rávilágítottunk, hogy valószínűleg az egész napi mászása közben sem volt 300 méter szintkülönbség, akkor egy darabig csöndben maradt.
János éjfél körül elcsigázottan ért haza úgy, hogy sajnos semmit sem látott Neki csak négy óra alvás jutott, hajnalban újra nekivág. Másnap reggel 9-ig aludtunk, amikor is Attila kék törülközővel bebugyolált fejjel lépett be a sátorba, és letörten közölte: – Virágpor-allergiám van. – Attila, ez a Góbi sivatag. Itt nincsenek virágok! – ellenkeztünk. – Akkor valamilyen más allergiám van, de egyfolytában tüsszögök, nem tudtam aludni – válaszolta. Azzal távozott, de egy óra múlva újra jelentkezett: – Porallergiám van! Amióta ez a törülköző a fejemen van, megszűnt a tüsszögés. Béla két befőttesgumiból és egy nedves kéztörlőkendőből készített egy maszkot Attilának úgy, hogy a gumit a füle mögé akaszthatta. Este kérdeztük Attilát, hogy jobban van-e?
– Nem igazán. Az allergiám elmúlt, de most meg majd leszakad a fülem – panaszkodott. Miután közölte hogy ez többet nem fordulhat elő, mi megígértük, hogy legközelebb kiporszívózzuk neki a Góbit.
Én aznap meglőttem a fehérfarkú gazellámat, másnap pedig a mongol gazellámat. Nem igazán volt szép és felejthetetlen vadászat. A rohanó gazellacsapatból addig kergettük a kiválasztott egyedet, amíg külön nem vált, és utána lőttem meg. A két trófeának nagyon örültem, de az elejtés módjának nem. János három nap kőkemény hegymászás után sem tudta elejteni az argaliját, ezért nagyon aggódtunk, hogy kicsúszik az időből. Negyedik napra nagyon elkészült az erejével, ezért úgy döntött, hogy stratégiát vált, és először az ibexet próbálja elejteni, majd utána a kost. Ez a húzás bejött, a negyedik napon sikerült meglőnie a kőszáli kecskét, az ötödik nekifutásra pedig a Góbi-argalit. János kiváló erényekről tett tanúbizonyságot, napi alig pár órás alvás után, és embert próbáló hegymászásokat követően, zokszó nélkül, mosolyogva indult el minden hajnalban vadászni. Mi ezalatt kirándultunk a környéken, ismerkedtünk a mongol kultúrával, és kipróbáltuk, hogy mennyi az a kumisz, ami egy a magyar borivót le tudna teríteni. Kiderült, hogy annyi kumisz nincs!
Ez a vadászat a felejthetetlen táj és a vendégszerető mongol embereken kívül elsősorban a kiváló csapat miatt lesz emlékezetes. Nagyszerűen szórakoztunk az egy hét alatt, és remélem, még sokszor fogok velük együtt vadászni Magyarországon, Székelyföldön vagy a világ bármely más táján.