A világ végére megyünk – talán messzebbre nem is lehet. Sok-sok kérdéssel, várakozással, megannyi kudarc és sikertelenség után. Mi vár ránk? Felfedezés, szórakozás, más tájak, más szokások és más emberek. Üzletfelek leszünk-e letudható munkaidővel, vagy vendégek? Gazdag vadászok, akiket a program alatt és végén meg lehet fejni? A válaszokkal mit sem törődve, mivel hajt a vérünk, elindulunk, mint már annyiszor, és reménykedünk a felfedezés örömében.
Vasárnap délben indulunk. Repülésekkel, várakozással együtt kedden öt órára érkezünk Lake Tekapo falucskába. Készülünk előre, hiszen tudjuk, hogy Új-Zélandon szigorúak a törvények. Védik a természetet, semmilyen idegen állati és növényi eredetű anyag nem kerülhet be az országba. Ezért makulátlan tisztára súroljuk a bakancsainkat.
Megérkezésünk előtt a repülőn részletes nyilatkozatot töltünk ki: milyen célból jöttünk, meddig tartózkodunk, van-e nálunk a fent említett tiltott dolgokból bármi is stb. Beléptetéskor kis bonyodalom támad, a hatfős turnus kétfelé szakadt, és az angolul kevésbé tudó csapat kicsit megakadt a kérdezősködésnél. Nagyítóval tüzetesen átvizsgálják útlevelünket, megkérdezik jövetelünk célját, itt-tartózkodásunk hosszát. Aztán összeterelik a csoportunkat, és külön vámvizsgálatra visznek minket. Idegőrlő várakozással telik a következő fél óra. Elmondják, hogy a magyar útleveleket könnyen lehet hamisítani, és hogy védekeznek az illegális bevándorlók, kábítószercsempészek ellen, ezért számítsunk rá, hogy a csomagjainkat is megnézik. A telefonos segítségkérést nem engedélyezik, elkobozzák a mobilt. Megalázó módon, gumikesztyűben teljesen szétszedik a csomagjainkat, az összes zsebet megnézik. Elveszik rugós bicskáinkat. Érthetetlen módon a nagyobb méretű vadászkést nálunk hagyják. Közben sikerül velük megértetni, hogy kint vár Walter, a helyi vadászatszervevő. Miután beszélnek vele, bent kicsit oldottabb hangulatban folyik tovább a vizsgálat, de azért végigviszik alaposan. Ilyen előzmények után a reptéri kávézóban ismerkedtünk meg két mosolygós vadászkísérőnkkel, Walterral és Sammel. Walter svájci származású, huszonnégy éve él itt, ötvenkét éves, ősz hajú, szikár férfi. Sam, a társa, negyedrészben maori származású, csupa izom, barna hajú fickó, leginkább Popej jut eszembe róla. Hűha, gondoljuk, a hegyen nehéz lesz vele tartani az iramot. A sör mellett kissé feloldódunk. Két vámos odajön elnézést kérni Walterhez, mivel ismerik – nekik ez a munkájuk. Én megértem, de azért egy italra nem hívom meg őket.
A sziget legnagyobb városából, Christchurchből indulunk tovább terepjárókkal.
Új-Zéland a déli földtekén két nagy és több kis szigetből áll. Szokatlan számunkra, hogy a déli szigeten van hidegebb, mint az északin. Érdekes, hogy valamivel több mint négymillióan lakják, de hetvenhat millió tenyészállat legelészik bekerített üde zöld legelőin. Sok gímszarvaskertet látunk, de észreveszünk maralt és néhány lámát is.
A területeket fenyősövénnyel választják el, amit három-öt méter magasságig nyírnak, így óriási zöld kerítések növekednek, ami védi a viharos széltől a legelőket, és némi árnyékot ad a ridegen tartott állatok számára. Minden tanya közepén földszintes lakóház áll, nagy üvegfelülettel, hatalmas kandallókéménnyel, függöny sehol.
Először sík vidéken haladunk, kicsit furcsállom is, mert csodálatos tájakat vártam. A Déli-Alpok lábához közeledve fokozatosan változik a táj. A hegyvonulat neve nem véletlen, hiszen hasonló szélességi fokon húzódik, mint az európai Alpok, és hasonlít is rá.
Széles folyómedrek felett kelünk át, amelyekben kristálytiszta vizű, több ágra szakadó folyó hömpölyög. A magaslatok egyre kopárabbakká válnak, rajtuk csomóban fű és alacsony cserje nő. Az Antarktisz felől állandóan hideg levegő érkezik, ami miatt dús növényzet nem alakult ki. Szálláshelyünk Walter és Zita igényesen felújított otthona volt, az idilli Tekapo-tó partján.
Teraszukról a vízre látni, mögötte a hósapkás hegyekkel. Az időjárás és a fényviszonyok percről percre változtatják a látképet. Mindig más arcát mutatja a festői táj. Nem tudunk betelni a látvánnyal. A falut John McKenzie alapította, aki skót juhtenyésztő volt – legenda is kötődik hozzá az ezer ellopott báránnyal és a terelőkutyával. Leglátogatottabb építménye a dombon lévő Good Sheperd emlékmű templom. A faluban néhány étterem, bazár, repülőtér, forró vizes fürdő jégpályával, horgászati és vízi sportolási lehetőségek vannak.
Első este a helyi étteremben vacsoráztunk. Sajnos sem ekkor, sem később nem fogott meg a sziget gasztronómiája, ami leginkább az angol kultúrát tükrözi. Íztelen, bár tetszetős ételeket kóstolhattunk meg, és hiába adtunk újabb és újabb esélyt, nem volt köztük egy sem, amely után elégedetten töröltük meg a szánkat. Walter nagyon precízen és alaposan, mindenre figyelve tájékoztatott bennünket az étkezés alatt.
Másnap délelőtt egy nemzeti parkon áthaladva megyünk fegyvereket kiválasztani. Mind a hatan próbalövést teszünk, beállítjuk puskáinkat.
Két Toyota terepjáróra felpakolva indulunk nyolcan a Caas folyó völgyébe, a hegyek közé. A farmer tulajdonosnak két fia és egy lánya van, de a három generáció együtt műveli a huszonhatezer hektáros birtokot. A völgykatlanban három melegedőház létesült, a középső a hajlékunk. Ezeket a „hut”-okat már a múlt század elején létesítették, hogy a kora tél eleji birkatereléskor legyen hol megpiheni a többnapos munka után.
Köréjük fenyőket ültettek, amelyek védik a házat a széltől, hóvihartól. Termésüket, águkat használják tüzelőnek. Az összeterelt nyájat is itt őrizik, és nyáron ez a jószág delelője a kopár völgyben. A forrás vizét tartályba vezetik, innen jut el a melegedőbe, amelyet fatüzelésű bojlerrel melegítenek. Két helyiség van a házikóban, az egyikben négyemeletes ágy és egy nyílt tűzterű kandalló, valamint nagy asztal, padokkal.
Ide költöztünk be hatan, négy férfi és két nő. Walter a másik fürdőhelyiségben, Sam pedig sátrában alszik. Az élelmiszereket katonai hűtőládákban az épület mögött lévő lakókocsiban helyeztük el. Bőséges reggelit kapunk, szalámit, szendvicseket, gyümölcsöt, sajtot, csokoládét. Este mindig főtt étel van, azt Zita előre megfőzi. A kandalló felett szépen kifüggesztve a heti menü, amit Walter pontosan be is tart. A háziasszony igazán finoman és változatosan főz. A vendégkönyvben Széchenyi Zsigmond unokaöccsének, Bélának bejegyzése tanúskodik a nehéz, de eredményes vadászatról.
Szerdán, megérkezésünk után kipakolunk és elindulunk a tahrok megfigyelésére. Meg-megállunk, távcsővel kémlelve a hegyoldalt. Hideg télies szél fúj, bár tavasz van. Még nem szoktunk hozzá, mit is kellene figyelnünk. A sárga fűcsomók között örömmel vesszük észre a sárgálló, barnálló mozgó pontokat, azaz a himalájai tahrokat. Ezek az állatok is, mint minden emlős, betelepített, hiszen eredetileg itt csak madarak éltek. A tahrok is ajándékként érkeztek a szigetre, közel két évszázada, s a számukra kedvező életkörülmények és a ragadozók hiánya miatt alaposan elszaporodtak. A múlt század ötvenes és hatvanas éveiben sok gondot okozott a betelepített emlősök túlszaporodása: zerge, tahr, nyúl volt bőven. Az országban mindenhol szerteszét futkosnak az üregi nyulak, még a házak között is gyakran találkozni velük. Tömegeik sokfelé tönkreteszik a legelőket.
Észreveszünk egy kisebb tahrcsapatot a közeli lankán. Lelkesen indulok felfelé a dombra, Laci utánam. Becserkelünk úgy százhúsz méterre egy hatos fiatal csoportot, majd elégedetten visszaindulunk, hiszen ez a nap még nem az elejtésről szól. Közben Samék másik úton mennek föl, így elkerüljük egymást, én még visszafutok hozzájuk. Jól is esik a mozgás a hosszú repülőút után.
Visszatérve a menedékházba, Sam felkiált: Beer o’clock! (Itt az ideje a sörözésnek!) Én szót fogadok, megisszuk az aznapi sörünket, közben a háziak elkészítik a vacsorát. Sam roston marhahúst süt a kunyhó előtt, miközben kocsijából hangosan szól kedvenc énekese, Johnny Cash. Segítek a krumplit sütni a kunyhóban a nyílt tűzön, öntöttvas serpenyőben. Sam boldogan és jókedvvel énekel.
Csütörtök reggel hideg van, jól fel kell öltözni. Korán kelek, tüzet gyújtok, és forró italt készítek. Sam kicsit meg is lepődik, amikor kávéval ébresztem a sátrában. Bepakolunk az autókba, és elindulunk a tahrok megfigyelésére, egész napos vadászatra. A völgy egy kilométer széles, benne a folyó kisebb-nagyobb különálló medrekben kanyarog. Kőhordalék között haladunk. A víz mélysége változó, ezért helyismeretre van szükség, hol lehet átkelni. Időnként a küszöbig ér a víz, néha a plató is beleér. Meg-megállunk, és nézelődünk. Sam és Walter mutat egy helyet, ahol ígéretes bakok lehetnek. Sorshúzással eldöntjük, ki lő először a csapatból. Kettéválunk, és felkapaszkodunk a hegy jobb és bal oldalán. A mi csapatunk Sammel egy egész napos várakozásra készül fel, és arra, hogy Karcsié az első lövés. Hegymászóbotunkat használva foglaljuk el a leshelyünket, és adó-vevővel segítjük Laciék cserkelését. Próbáljuk irányítani őket, hova menjenek, de ők még nem látják a mellettük lévő völgyben az általunk felfedezett csapatot. Feljebb is kitűnő bakokat látunk, hosszú világosbarna sörényt viselnek – ez már lassan a nyári bunda. Sam és Karcsi úgy dönt, hogy megkerüli a dombtetőt, felülről ráközelít a csapatra, és Laci után próbál lövéshez jutni.
Az általunk figyelt bakok valami miatt felállnak, ezt végre észreveszik a lesben állók, és Laci rálő az egyik tahrra. Látom, hogy az állat menekülni próbál, aztán meginog és összerogy. A nyáj többi tagja értetlenül figyeli az eseményeket, és nem fut el azonnal, így Attilának is lenne esélye lőni, de ő éppen kamerázik. Még csendben maradnak, mert tudják, hogy Sam és Karcsi kúszva felettük cserkeli be azt a csapatot, amit eddig ők figyeltek. A két lövés között kb. öt-nyolc perc telik el. Aztán látom, hogy társaink elindulnak megkeresni a zsákmányukat.
Másfél óra múlva visszatérnek, és büszkén mutatják a hat- és nyolcéves, huszonnyolc és harminc centiméteres trófeájú bakokat. Mindannyian alszunk egyet a napsütötte dombtetőn. Közben megjön a szél, és elkezd havazni. Vezetőnk úgy ítéli meg, hogy jobb lesz visszatérnünk. Az este igencsak jó hangulatban telik, hazai pálinkával koccintunk az eredményes napra: két lövés, két elejtett vad.
Péntek reggel teljesen különválik a csapat. Sam, Attila és Claudia visszamegy az előző napi vadászterületre, és az akkor látott, hegycsúcs alatt lévő bakokat próbálják becserkelni. Karcsi és Laci ott marad a melegedőben, előkészíti a bőrt, és mindketten a környéken vadásznak. Mindenre lehet lőni: nyúlra, kanadai lúdra, vadkacsára.
Walter, Lilla és jómagam visszaindulunk a völgy bejárata felé. A hideg, erősen szeles, de napos délelőttöt tahrleséssel töltjük. Az állatok ösztönében benne maradt, hogy reggel és délután jönnek le, még világosban tudnak legelni, annak ellenére, hogy itt nincsenek ragadozók. A nappalt és az éjjelt a hegycsúcs környékén, biztonságos helyen töltik pihenéssel.
Észreveszünk egy kisebb nyájat, amelyben három kitűnő bak is van, a hegycsúcsra tartanak. Walter tudja, hogy csak késő délután jönnek le, ezért a várakozás óráit pihenéssel célszerű tölteni. Alszunk egyet, ebédelünk, aztán elindulunk felfelé, hogy az alacsonyabb hegytetőn várjuk meg a levonulásukat. A kapaszkodás és a nap melege lekényszeríti rólunk a kabátot. Az út felénél Lilla már-már feladná, mert alulról nem tűnt ilyen nehéznek a terep, s a hegyoldal egyre meredekebb lesz. Még cikcakkban haladva sem tartja biztonságosnak, fűcsomókba kapaszkodva, négykézláb mászunk felfelé. A kemény, manukafából készült, hántolt hegymászóbot használatát meg kell tanulni. Ez Lillának még nehézséget jelent, nagyon fél, és az út utolsó harmadán sírva is fakad. Walterrel együtt folyamatosan biztatjuk élete első hegyi vadászatán részt vevő kedvesemet. Az út kétharmadán aztán rövid pihenőt tartunk. Walter kutyája, Lara is velünk tart. Gazdája egyetlen kézmozdulatából tudja, mit kell tennie.
Helikopter közelít a völgyben, reméljük, zúgása felénk hajtja a tahrokat. Azok ilyenkor elbújnak vagy elfutnak, hisz a helikopteres vadászat nem ismeretlen számukra. Walter soha nem vadászna így, ő a klasszikus alpesi hegyi vadászok közé tartozik, akik nem csak a trófeát, hanem az erőt próbáló vadászat izgalmát is értékeli.
A szusszanás után felkúszunk a hegyorom alá, felkészülünk, hogy itt várjuk be a legelni induló vadat. Egy szikla mögé bújunk Walterral, onnan lessük a hegy ormán feltűnő öregebb bakot egy négyes csoportban. Ugrándozva, játszva indulnak felénk, kiszaladnak a kőfolyásra, ahol a szél magasra fújja sörényüket a porzó hegyoldalon. Szép fotókat tudok készíteni. Sajnos szagot kapnak, és visszaindulnak a hegytetőre. Amott három öreg bak is felkel.
Kezd esteledni. A tahrok lassan, nyugodtan legelészve elindulnak a hegyorommal párhuzamosan, tőlünk egyre távolodva. Lara lelapulva várja gazdája utasításait. Az állatok eltűnnek, s egyórás várakozás után visszaindulunk, mivel elmúlt délután hat óra, és Lilla miatt Walter még sötétedés előtt le akar érni. Én már lemondtam a mai lövéslehetőségről.
Egy kőfolyam felé indulunk. Itt könnyebben haladunk. Alattunk egy tizenhat tagú nyáj tűnik fel, és az eddig be nem látott völgyben legalább huszonöt tahr jön szépen lefelé. A kőrengetegben lassan csúszva haladunk. Lilla kezdi megtanulni a számára idegen közegben a bottal való közlekedést. A lefelé ereszkedő nyáj egyelőre nem vett észre bennünket, ezért úgy döntünk, hogy rájuk cserkelünk és az oldalsó völgy takarásában. Lillát hátrahagyva felkúszunk egy szikla éléig, és innen figyeljük a négy bakot. Most hárman lefekszenek, csak egy fiatalabb példány legelészik. Változtatunk a terven: visszaindulunk egészen a lankásabb hegyoldalig, amelyet már teljesen benőtt a fű, a kövek sem látszanak ki. Itt könnyű a haladás, így megbeszélem Lillával, hogy egyedül menjen le a kocsihoz, és mi a négy bakot a következő völgyben megpróbáljuk becserkelni. Ő vállalja az egyedül való visszatérést az idegen terepen. Walter aggódva mutatja az autó felé vezető utat. Mi fent maradtunk, és hol a tahrokat, hol Lillát figyeljük, hogy az állatok elindulnak-e lefelé, és Lilla biztonságosan halad-e. Kedvesem lassan távolodik tőlünk.
Egy körülbelül kétszáz méteres nyílt kőfolyáson kell átjutnunk, amely nem nyújt számunkra takarást. Kúszva-mászva haladunk. Negyedóra alatt szerencsésen átérünk a nyílt területen, és már fedezékben tudjuk megközelíteni a meredek, füves oldalban legelésző állatokat. Ötszáz méter távolságból Walter távcsővel, majd spektívvel nézi őket, és egyszer csak mosolyogva mondja, van köztük egy kitűnő trófeájú. Újra felcsillant hát a remény, hogy nemhiába, tettük meg mindannyian ezt a nehéz utat. Talán még sötétedés előtt lehetőségem adódik a lövésre. Visszakúszva, takarásban, hegynek fölfelé ismételten közelebbi pozíciót próbálunk keresni. Walter ki-kinéz a bokrok mögül. Körülbelül kétszázötven méter távolságra megáll, és kijelenti, hogy közelebb már nem tudunk jutni, innen kell vállalnom a lövést. Ismételten ellenőrzi, és fülig érő szájjal rábök a hozzám legközelebbi bakra, az a legjobb. Kezén megmutatja, hogy hova célozzak. A hátizsákot ráteszem a szikla csipkéjére, a winchester 300-as puskát kibiztosítom, távcsövön keresztül is megnéztem a vadat, és megszólítom.
Míg a többiek felfelé futnak, ő a völgynek, csaknem a lövés irányába rohan. Walter ismétlésre szólít fel. Másodszor is dörren a puska, ekkor két lábra ágaskodik, majd továbbfut a völgynek lefelé, s eltűnik a szemünk elől. Gyorsan összeszedjük holminkat, s a szikla peremén át, a kőfolyam felé futunk. Csakhamar meglátjuk a vadat – egy sziklán áll. Harmadszori lövésemre tűzbe rogy. Lara is érzi, hogy nem kell már közvetlen a gazdája sarkában menni, és boldogan fut megkeresni a prédát.
A tiszteletadás, gratuláció és a trófea lemérése után Walter vidáman egy nagy „huhéjj”-t kiált. Visszhangzik a völgy! Kilencéves a bak, harmincegy centiméteres trófeával. A vadásztató számára is örömet jelent, hogy ritka szép trófea birtokába juttathatta a vendégvadászt. Mint később kiderült, a környék legnagyobb és legöregebb példánya került a terítékfotóra.
Nyúzás után a trófea a hátizsákba kerül. Lara megkapja a legjobb falatokat. Erős szürkületben indulunk vissza. Rettentő iramot diktál Walter, így is teljes sötétségben érünk az autóhoz, amelynél Lilla már vár ránk. Örül a sikeremnek, hiszen hallotta a lövéseket, és lelkesen meséli, hogy lefelé jövet a szurdokban negyven méterre közelített meg egy csodálatos hím tahrt. Megtorpantak, hosszasan nézték egymást, majd az állat elfutott. A szép állat is figyelte őt, miközben a szél fújta pompás sörényét.
Teljes sötétségben érünk haza, a többiek után fél órával. Számukra nem hozott sikert a második vadásznap. Aggódtak, hol lehetünk, mi történhetett. A vacsora melegítve vár az asztalon, frissen főtt rizs és Zita által csomagolt zöldborsós-tejfölös tahrragu. Iszunk egyet a sikerünkre, aztán megkerestem Samet, és a már ismert beer o’clock felkiáltással dobozt bontok.
Szombaton ismét korán kelek, s mire a többiek felébrednek, már ropog a tűz, és forró a teavíz. Sam ismét a sátrába kapja a teáját. Attiláék Walterral kimennek arra a területre, ahol előző nap én lőttem a tahrt, mert Walter meg van győződve róla, hogy van még esély legalább három szép bakra.
Sóra van szükség a bőrök előkészítéséhez, így én Sammel bemegyek a községbe, Lilla pedig a melegedőben marad pihenni. Az úton ismételten több kapun haladunk át, amit nyitni, csukni kell. Ezek arra szolgálnak, hogy a több ezer hektáros területen a birkanyájakat elkülönítsék nem és kor szerint, és a több tízezer állat között megosszák a legelőket. Az átjárók egy része amerikai típusú kapu, amit nem kell nyitni-zárni, hiszen egymás mellé fektetett csövekből áll, s ha rálépünk, forog. Az állatok bizonytalannak érzik rajta magukat, és nem mernek átmenni rajta. Ilyet az aszfaltos útba építve is láttam.
Hamarosan elérjük a repteret, amelytől már látni a laktanya kis fehér épületeit is. Egy zöld tetejű házra mutat Sam, az az otthona. A garázsban egy gerendán gímszarvastrófeák sorakoznak. Ezeket a nyugati országrészben lőtte. Nappaliját nagy üvegportál szegélyezi, nyitott kandalló, körülötte bőrszékek. Megmutatja a tahr- és zergetrófeáját, fényképen láthatom családját is. Ő itt dolgozik, a katonai lőteret vezeti. Szabadidejében segít Walternek vadásztatni, de nemcsak munkatársa, hanem igazi jó barátja is.
A garázsból feldobjuk a sót a kocsira, rápillantunk a lovaira. Minden rendben van, így indulunk visszafelé. A völgy torkolatában kirak. Sörétes puskával nyúlra vadászhatok, ami nem könnyű mulatság, mert a nyulak sűrű bozótosban, és azok kis tisztásain legelésznek, és amint észrevesznek, usgyi, be a bokorba, vagy azon keresztül átfutnak a völgyön. Samy tisztes távolságból követ, és az autóból golyós puskával az általam kihajtott nyulakból lő hármat. Én egy egész doboz sörétes lőszer eldurrogatatása után ugyancsak három tapsifülest ejtek el. Egyet nem találok meg, mert nem dupláztam rá a megsebzettre, mivel a sűrűből előbukkan egy borjú nagyságú, sötétbarna színű, fiatal spíszer bika. Meglepődve nézem a bozótban tovairamodó állatot, így a nyúl is eltűnik.
A táborban Lilla és Karcsi már türelmetlenül vár. Megtréfáljuk Karcsit: vezetőm egy kiló sót ad a kezembe, ezt adom át Karcsinak, hogy csak ennyit sikerült szerezni. Vadásztársam turpisságot sejt, nem lepődik meg. Megnyúzzuk a nyulakat, és előkészítjük a főzésre.
Felöltözünk, és ragyogó napsütésben, szélcsendben indulunk vadászni. Samy rövidnadrágot húz, kamáslival. Kanadai ludak, vadkacsák szállnak, nyulak szaladgálnak körülöttünk. Balra, két bokorsáv között, a hegy alsó harmadán ácsorog egy kissé borzas jerke. Károly veszi észre, azonnal megállunk. Megegyezünk, hogy Lilla lő először. Elindul Sam mögött a hegyoldal felé. Sam a hátizsákot a földre helyezi, ráteszi a puskát, és beirányozza, ezután Lilla elfoglalja a lőállást. Vezetőnk megmutatja a tenyerén, hogy hova célozzon az állat testén. Ezután Lilla megpróbál rácélozni, de eleinte nem találja a távcső keresőjében. Rövid összpontosítás után végül meglátja, s a próbalövésen tanultaknak megfelelően, lassan meghúzza a ravaszt. A jerke bedől a sűrűbe. Lilla még nem tudja, hogy eltalálta-e, de mi jól halljuk a becsapódást. Odafutunk mi is hozzájuk, és gratuláltunk. Samy nekivetkőzik, és a jéghideg vízen átrohanva elindul felfelé a meredek oldalon. Bemutatót tart nekünk, hogyan is kell gyorsan, biztonságosan, a botot használva közlekedni. A bokrok közt zsigerel, majd a csánkján felhasítja a bőrt, az inakat körbevágja, a két alsó csánkot egymásba fűzi, amit keresztbe fordít, így hátizsákként hozza le a vadat, mit sem törődve azzal, hogy a hátán folyik az állat vére.
Lent tiszteletadás, fényképezés, gratuláció. A következő esély Karcsié. Felpakolunk, és elindulunk a völgy végéhez. A patakon nem merünk átkelni, ezért felkapaszkodunk a kőfolyáson, és lassan, nesztelenül megközelíthetjük a szemközti hegyen legelésző állatokat, a három-négyszáz méterre lévő, korábban is látott tahrokat. Kezd szürkülni, így a csapat elindul lefelé, de még mindig messze vannak. Karcsi megkérdezi Samet, hogy lőhet-e. Sam legyint, de igenlően bólint, biztosra veszi, hogy fölösleges lövés lesz. „Long shot” (hosszú lövés) – mondja. Karcsi letérdel, és elsüti a fegyvert. Legnagyobb bámulatunkra a tahr összeesik, és ötven métert gurulva, lebucskázik a hegyről. Samy a fejét fogja, és ámulva néz. Nem gondolta volna, hogy sikerül, főleg azt nem, hogy ezért a vadért még át kell kelni a patakon. Megpróbál rábeszélni minket, hogy hagyjuk ott, de Karcsival együtt hajthatatlanok vagyunk. Átveszem Karcsi zsákját és fegyverét, ők pedig indulnak felfelé a kőfolyamon. Mi visszatérünk a kocsihoz, már kevésbé nehéz terepen. Sötétedésre ők is leérnek a zsákmánnyal.
A melegedőben felbontunk néhány doboz sört. Lilla felteszi főni a nyulakat, de már késő, nem fog megpuhulni. Walter kicsit bosszankodik, hogy felborítjuk a heti vacsorarendet, hiszen aznapra spagetti van tervezve. Sam roston megsüt néhány szelet nyúlgerincet, közben ismét Johnny Casht énekel.
Attiláék aznap sem jártak szerencsével. Walter nem engedte meglőni Attilának a fiatal bakot, mert bízott abban, hogy lehetőség lesz az öreg, nagy szarvúak közül elejteni egyet. Attila kicsit csalódott.
Vasárnap hideg csípős reggelre ébredünk, a folyómeder sekélyebb részei befagytak. Walter, Attila és Claudia ismét visszamegy a megszokott helyre. A platóra felkerül egy fotel, az ötödikünknek, de Lilla otthon marad, így csak mi férfiak indulunk el. Többször megállva figyeljük a hegy ormát, én fotelból távcsövezek. Samy magasan, felettünk nyolc-kilencszáz méterre észrevesz egy csapatot, s viccesen rákérdez, hogy felmegyünk-e. Én azonnal vállalom. Kicsit odébb hajtunk a kocsival, ahonnan jobban megközelíthetők az állatok. Ismételten megkérdezi, hogy komolyan gondolom-e. – Természetesen – szól a válasz. Három-négy óra alatt megfordulunk, utána lesz még idő másnak is jerkét lőni. Míg mi mászunk, ők lent nyúlra vadásznak. Lassan haladunk a meredek hegyoldalon, én még nem is látom a hőn áhított vadat, de kitartóan követem vezetőmet, igaz, néha le-lemaradva. A bokros, füves részt felváltják a sziklák, kőfolyamok.
A tahrok a hegy csúcsán magasodó sziklán pihennek. Nekünk át kell jutni egy újabb kőfolyamon, a szemben lévő hegycsúcsra. A botot már nem lehet használni, úgy kell mászni a hegyes sziklákon, egészen a kőfolyók forrásáig. Felérvén meg is látjuk a tahrt, de még vagy kétszázötven méterre van, és nem látszik az egész teste. Nézelődés és rövid pihenés közbe meghalljuk, hogy mögöttünk kövek zúdulnak le az oromról, biztosra vesszük, hogy valamelyik csapat észrevett bennünket, és elfutott. Sam engem maradásra intve elindul felderíteni. Tíz perc múlva halk füttyögéssel jelzi, hogy induljak utána. Még feljebb mászunk a sziklákon, így jutunk közelebb az állathoz. Már csak száznyolcvan méterre lehet, és egész alakjában látom a szemközti hegytetőn. Hátizsákomat lerakva, a puskát kibiztosítva célzok. Sam megkérdezi, füttyentsen-e, hogy a tahr a zajra felálljon, hátha kedvezőbb lesz a pozíció. Rövid célzás után megszólítom, nagyot köszön is rá, a találatot jelezvén összeesik és legurul. Gratuláció és rövid pihenő után átmegyünk a kőfolyamon. Samy lehozza az állatot, de véletlenül kicsúszik a kezéből, s vagy száz métert legurul. Csak lejjebb tudunk hát tiszteletet adni, fotózni, nyúzni, és némi húst Samy zsákjába rakva, visszaindulni a többiekhez. A feljövetel három óra, lefelé fél óra a kőfolyamon. A többiek gratulációja után egy sörétest veszek magamhoz, és gyalog indulok vissza a „hüttébe”. Laciék elmennek Attiláéknak segíteni.
Az eső elered, nyulat nem lövök, mert a sűrű bozótban pillanatok alatt elbújnak, még célozni sem tudok rájuk. Hangos kurjantással érkezem haza, és megkérdezem kedvesemet, van-e már ebéd? Ő melegen tartotta a tűzhelyet, és puhára főzte a tegnapi nyulakat. Rám tör a szakmai ártalom, és megpróbálom megszerelni az előző este elromlott melegvizes csapot.
A többiek nagyon későn és csüggedten érnek haza, jólesik nekik a meleg vacsora. Walter mérgesen földhöz vágja a kalapját, és megtapossa. Pillanatig azt hisszük, komoly a dolog, de csak a feszültségét vezeti le. Legnagyobb igyekezete ellenére, ismételten rossz stratégiát választott, így üres kézzel tértek haza.
Mindennap hatkor kelünk, és néha éjfél körül kerülünk ágyba. Vendéglátóinkon is látszik már a fáradtság a napi tizenhat-tizennyolc órás vadászat és a vendégek kiszolgálása után. Kemény munka – gondoljuk.
Hétfőn reggel összecsomagolunk, és Attiláékat hátrahagyva visszaindulunk Lake Tekapo felé. A közeli kisvárosban, Fairlie-ben leadjuk a trófeákat és a bőröket a kötelező kikészítésre. Annak ellenére, hogy Karcsi a munka nagy részét már elvégezte, a kiviteli engedélyt csak így kaphatjuk meg. A preparátor boltjában nem csak új-zélandi állatokat látunk – a mester valószínűleg gyűjtő is -, mert öreg, kopott trófeák is lógnak a falon: egyebek között a múlt század elejéről való tigrisbőr, amerikai bölény, jávor, puma.
Ezek után Sam vadászterületére megyünk. Utunk juh- és marhalegelőkön, szarvaskerteken keresztül vezet, amelyekben gímek, maralok vannak százszámra. Fát, erdőt nem látunk, és etetőhelyeket sem létesítenek. Télen kocsiból szórják ki számukra a takarmányt. A kerítésen túl már különleges fák, bokrok tarkítják a hegyoldalakat, a völgyekben patakok csörgedeznek. Itt élnek a wallabyk, ezek a kis termetű kenguruk. Kora délután érkezünk, a tehénillatú völgyben, a vízfolyás mellett ebédelünk.
Sam elmondja a vadászat menetét, összepakolunk, és kimegyünk a szabad területre, átmászva kerítéslétrán. Korán van még, az erszényesek a sűrűben alszanak. Sam és én felállítjuk a domb tetejére Lacit és Karcsit, két patak találkozása felett.
Mi elindulunk a csermely partján a sűrű szúrós bokrok között. A sziklák alatt lehet látni a wallabyk vackát. Úgy, mint fácánhajtáskor, hangos kiabálással és kődobálással próbáljuk kiugrasztani őket pihenőhelyükről. Igen nehéz és fárasztó művelet ez. A wallabyk bizonyára nem értik a „Fogd meg a lábát, húzd ki a szárnyát!” kiabálásomat; egyrészt nem tudhatnak magyarul, másrészt, nincs szárnyuk, ezért nem sikeres az első óra. Igen lassan haladunk felfelé, és egy őzön kívül nem is ugrasztunk meg semmit. A nap hol süt, hol leszáll a köd. Felérünk a domb tetejére, s leülünk egy szusszanásra.
Samy elindul a völgybe, én magasabbról nézem. Ekkor előkerülnek a wallabyk. Látom, hogy egy kisebb tisztásról a kis állat két lábra állva, füleit hegyezi. Sörétes, tizenkettes félautomata puskámat felrántom, Sam megáll és felnéz rám, az erszényes futásnak ered. Duplázásom nem jár sikerrel. A másik állat Samy felett figyel. Ekkor intek, hogy fent két wallabyt látok, amelyeket a zajok riasztottak fel. Észreveszik a mozgást, és lefelé indulnak a patak melletti sűrűbe. Samy egy lövéssel nyugtázza, hogy megpillantotta őket. Halk surrogást, motoszkálást hallok a hátam mögötti bozótból, s kissé jobbra egy erszényes iramodik a hegynek. Négyszer szólítom meg, de nem fogadja a köszönésemet. Tovább rohan a hegygerincen. Figyelmemet azonban nem kerüli el, hogy egy sokkal kisebb állat követi. Pillanatra megtorpan, így kerülhet terítékre. Sam feljön hozzám, felhozza az elejtett prédát. Berakjuk Sam hátizsákjába, és elindulunk a többiek felé. Én továbbhajtok, míg Sam a súlyos csomaggal lassan cammog utánam. Még két kicsi vad ugrik ki, és iramodik a többiek felé. A dombtetőre érve velem szemben is jön egy, de miután észrevesz, megfordul, és Laci felé iramodik. Karcsi és Laci is lövéshez jut. Sokáig keressük az erszényeseket a bokorkorban, de hiába.
Sötétedik, így visszaindulunk az ebédünk vadregényes helyszínére. Fényképezkedünk a trófeákkal, és visszaindulunk Lake Tekapóba. Attiláék széles mosollyal érkeznek, sikerült meglőnie a hőn óhajtott bakot. Vacsora közben (nem ússzuk meg a spagetti a la bolognese-t, ami elmaradt a hüttében) megbeszéljük a másnapi teendőket. Választhatunk, hogy a kevés eséllyel kecsegtető magánterületen lévő zergevadászat mellett döntünk, vagy Karcsiék még egy lehetőséget kapnak a wallabyvadászatra, a többiek pedig fürdeni mennek.
A zergevadászatot senki sem vállalja, így Laci és Karcsi visszamegy erszényest lőni. Attiláék és mi a wellness mellett döntöttünk. Délelőtt pihenünk, megnézzük McKenzie farmján a falu legendájának a kiállítását, majd a helyi kis meleg vizes fürdőben ragyogó kora nyári időben pihentetjük fáradt tagjainkat. A strand egy fenyves alatti hegyoldalban helyezkedik el, festői kilátással a tóra, ahol szezonban vízi sportokkal múlatható az idő. A szauna, gőzkabin, szépségápolás, masszázs mellett télen korcsolyázni is lehet a jégpályán. A falunak hokicspata is van.
Miután visszaérünk, Sam motorcsónakjával szeljük a vizet a Tekapón, és horgászni próbálunk, de az erős szélben ennek esélye sincs, viszont egy üveg bor, és néhány üveg sör társaságában jó hangulatban telik az idő. Este ismét egy étteremben vacsorázunk, de sokadszorra sem élvezzük a helyi gasztronómiát.
Szerdán délelőtt Queenstone lett volna az úti cél, de a programot némiképp eltolja az a tény, hogy Attilát éjszaka vesegörccsel kórházba szállítják. Délután öten mégis elindulunk. Utunk a hegyek között, türkizkék tavak mellett kanyarog, a nyolcas főúton Pukaki-tó mellett haladunk el. A felduzzasztott víztározó alatt elvezetik a termeszétes patakokat. Lazactelepeket is létesítettek, a tó végén pedig egy kis vízierőmű teljesít szolgálatot. Twisel, Omarama, Tarras, majd Cromwell nevű településen haladunk át, furcsa alakú homokkő képződményeket látunk. Nem csoda, hogy látványos kaland- és tudományos filmek helyszínéül választják ezt a vidéket. Beérünk egy hatalmas völgybe, amely védett az Antarktisz hideg szeleitől, ezért itt almát, barackot, szőlőt tudnak termeszteni. A vegetáció is dúsabb, mint a sziget keleti oldalán. A juhok helyett Arowtown faluban mindenütt hátas- és versenylovak tenyésztésével foglalkoznak. A Shotover folyó mellett a tizenkilencedik század végén kezdtek aranyat mosni, de még a huszadik század közepén is sok kínai próbálkozott a sárga fém keresésével. Az itteni aranybánya ma elhagyatott, csak turistalátványosság. Az országban ipari módszerekkel azonban bányásznak még aranyat. A vidék vadvizeivel, hídjaival, hegyeivel az extrém sportot kedvelők paradicsoma: rafting, ice skating, canyoning, heli-skiing, kayaking, jet-boating…
A völgyet lezárja a Wakatipu-tó, amelynek partján fekszik Queenstone háromszáz ezres városa. Körülnézünk a városban, a kikötőből éppen akkor indul ki egy öreg gőzös. Karcsi és Laci motorcsónak húzta ernyővel a tó fölé emelkedik. Körülnézünk a faragványok és a jadeékszerek között.
Másnap továbbindulunk a Ferenc József-gleccser irányába. Útközben megállunk a Kawarau-hídnál, ahol a világon először volt hivatalos bungee-jumping ugrás, ami a csendes-óceáni bennszülöttek szórakozása volt. Hosszasan bámészkodunk, fotózunk, de nincs bátorságunk leugrani. Kékebbnél kékebb tavak csábítanak fotózásra: Wanaka, Hawea. A Haas-hágón áthaladva, kiérünk a Tasmán-tengerhez.
Egy kilátóból fényképezzük a sütkérező fókákat, hideg szél fúj, és csípnek az apró rovarok. Szedünk néhány zöld, csillogó követ. A Fox-gleccsert elhagyva megérkezünk a Franz Josef nevű falucskába, amely a gleccserről kapta a nevét. Két éjszakát töltünk itt. Este egy hosszú arcú angol kocsmájában vacsorázunk. Mókásan néz ki, barátságos, de az étel ismét élvezhetetlen.
Pénteken korán kelünk, és megszervezzük, hogy felvigyenek bennünket helikopterrel a magaslati legelőkre. Nehéz volt a döntés, hogy lent maradjunk-e, és a folyó melletti területet bejárva, cserkelve keressük a zergéket, vagy helikopterrel egy hegycsúcsra emelkedve, egész nap fenn várjuk a vadászszerencsénket. Az utóbbinak kockázata is van, hiszen az időjárás gyorsan változik, könnyen el lehet tévedni, és a pilóta sem talál meg bennünket. Mégis e mellett döntünk, a repülés is izgalmakat rejt. Bár vezetőnknek nem tetszik, de a felfelé és lefelé vezető út idejét is megspóroljuk ilyen módon.
Felfelé négyen repülünk, Lilla is jön, de ő azonnal vissza is tér a többiekhez. Túrával, nézelődéssel töltik az időt. Őserdei sétányon sétálgatnak, megnézik a gleccser környékéről és a kivi madárról szóló kiállítást, Laciék pedig megszemlélik a jégfolyamot, sőt meg is érintik.
Túlszaporodásuk idején a zergékből és a tahrokból a helyi vadászok gyalogosan már nem tudtak eleget lőni, ezért helikopterrel kezdték el őket vadászni. A módszert még manapság is használják, így az állatok megtanulták, hogy a helikopter veszélyt jelent. Az idősebbek elbújnak a bozótba, a fiatalabbak pedig elfutnak.
Miután kiszállunk, egy órán át kémleljük a hegyi legelőket. Nem is eredménytelenül: Walter két zergét lát, tőlünk jó messzire, egy idősebb bakot, amelynek sérült a szarva, és egy fiatalabbat a szemben lévő szurdokban. Mivel a nap még felfelé ível, rengeteg időnk van a késő délutáni cserkeléshez. Két-háromszáz métert lefelé ereszkedünk, és a sziklapárkányról figyeljük a völgyeket.
Zöld kea papagájok szállnak le tőlünk két-három méterre. Walter meséli, hogy nagyon kell rájuk vigyázni, mert igen kíváncsiak, egészen közelre is merészkednek, esetleg még a könnyebb tárgyakat is elviszik. Az egyetlen húsevő papagájfaj, amely csapatokban még a birkákat is megtámadja, ezért az utóbbi kétszáz évben a farmerek megtizedelték a számukat, de napjainkra védetté váltak. Az etetésüket megtiltották, és a szemétgyűjtő edényeket is zárhatóvá tették, mivel a madarak beszoktak a városokba, és viselkedésük időnként kezelhetetlenné vált. Tönkretették például az autók ablaktörlő lapátján a gumit, a szeméttárolókból ettek, kíváncsiságból sok mindent ellopkodtak az emberektől.
Az ebéd utáni szunyókálásunkból Walter ébreszt bennünket, hogy gyorsan öltözködjünk, és térjünk vissza a leszállóhelyhez, mert a köd gyorsan kezd emelkedni. Ő előremegy, és műholdas telefonjával hívja a helikoptert. Attól fél, hogyha felszáll a köd a hegytetőig, nem talál meg bennünket a helikopter, és gyalog kell leereszkednünk. Az lefelé vezető út nyolc órát venne igénybe. A köd valóban a bokánkat súrolja. A gép egy fél óra múlva érkezik, nem is látjuk, csak a hangját halljuk. A ködből bukkan elő, a vezető oldali ajtó nyitva van, hogy a pilóta jobban láthassa a sziklafalat. Gyorsan beszállunk, és egy hegygerincet átrepülve, keskeny völgyben a köd alá ereszkedünk, követjük, a patak vonalát, így kiérünk a gleccserhez.
Vacsora előtt elindulunk még a folyó mentén, az országút mellett zergét lesni. Nem is értjük, Walter miért ilyen alacsonyan keresi az állatokat. Kicsit talán komolytalanok is vagyunk, nevetgélünk viccelődünk. Zergét sajnos nem látunk. A vacsoránál Walter felajánlja, hogy másnap, indulás előtt, kora reggel ki lehet menni vele zergére vadászni. Természetesen én azonnal jelentkeztem.
Reggel Attilával és Walterrel korán kimegyünk hát a vadregényes őserdei tanösvényre, a folyóvölgy mellé. Leültetnek egy folyókanyarulatba, ahonnan ellátni vagy kétszáz méterre. Nem is értem, mit keresünk ilyen alacsonyan. Walter és Attila a folyó mentén visszaindul. Én lecihelődők egy fa alá, és nézelődöm. Pár perc múlva két zerge játszadozva fut végig a vízparton. Még annyi időm sincs, hogy a puskáért nyúljak. Rá kell jönnöm, hogy Walternek ismét igaza van, hatalmas tapasztalattal rendelkezve tudja, hogy itt is járnak zergék. A harmadik zerge is megérkezik, de ez is nyílsebesen fut, a puska távcsövébe be sem tudom venni. Rövid időn belül megérkeznek vadásztársaim, akiknek elújságolom, hogy három állatot láttam. Walter arcán megnyugvó mosoly látszik, amelyből azt lehet kiolvasni, hogy „lám-lám, nem hittetek nekem”. Ők továbbmennek fölfelé a folyón, hátha tudnak mozgatni még felém egy-két vadat. A folyó túloldaláról jön is lefelé egy zerge, és kőről kőre ugrálva nézelődik, tőlem vagy száznyolcvan métere. Úgy érzem, eljött a köszönés ideje, de valószínűleg rosszul húztam fel a fegyvert, és nem került a csőbe lőszer, így csak egy kattanást hallok… A folyómeder közelében van egy kis bokros, gondoltam, majd abból kibukkanva újra lőhetek. Valamit azonban megérezhetett, mert többé nem látom. Rövid idő múlva a folyó kanyarulatából rohanva jön velem szembe egy másik. Tudom, több lehetőségem már nem lesz, meg kell próbálnom terítékre hozni. Száz méterről rálövök, megtorpan, és fölfelé fut a hegynek, s még egyszer megáll. Másodszor is ráköszönök, és már nem tudom eldönteni, hogy elfeküdt, vagy elrohant. Walterék negyedóra múlva megjelennek, és érdeklődnek, hogy kecskét lőttem-e vagy bakot, hiszen a lövésemet hallva két dologban reménykedett vadásztatóm: egyrészt, hogy meglőttem, és hogy nem a folyó túloldalára kell menni érte. Rövid, de alapos keresés után sajnos arra a megállapításra jutunk, hogy nem hoztam terítékre az utolsó zergét sem. Végleg befejezettnek tekintem hát az új-zélandi vadászatom.
A csapat többi tagja már összepakolt, így indulunk Christchurchbe, érintjük Hokitikát, ahol több jadegyár is van, leginkább a vásárló turisták látogatják. Maori faragványokat, ásványokat, kagylókat, gyapjúból és oposszumszőrből készült tárgyakat és mindenféle igényes csecsebecsét vásárolhat az idelátogató.
Ismét különleges tájakon haladunk, és megállunk az út mellet: „itt is forgatták a gyűrűk urát” – mondja Walter. Csak gyönyörködünk és gyönyörködünk, és örömmel fényképezkedünk.
Christchurchben körülnézünk. Felmegyünk a hegytetőre, ahol gyönyörű látványban van részünk. Rálátunk a városra, a parkra és az anglikán katedrálisra, amelyről a város a nevét kapta. Látjuk az óceánt, és mellette elkanyarodva a védett, festői helyen lévő kikötőt, a várost átszelő Avon folyót. A birkák békésen legelésznek mellettünk. Attilával összenézve, nevetve próbálunk fogni egyet közülük, de a látszattal ellentétben, elég fürgén szaladnak szerte, nem járunk sikerrel, de mindannyian jót mulatunk.
Ez az utolsó napunk itt, a „világ végén”, magunkban már összegezzük a sűrű élményeket, rakosgatjuk helyére a látottakat. Utolsó vacsoránk ismét nem nyerte el tetszésünket.
Magyarországról messzebbre már nem is tudunk menni, ha továbbhaladnánk, közelebb jutnánk. Minden tekintetben svájci pontossággal és alapossággal találkozunk, amit utunk elején túlzásnak érzünk, de utóbb kiderül, mindennek oka van, és nem felesleges.
Látjuk Walter vadászat iránti szenvedélyét, elkötelezettségét, és a határtalan vendégszeretetét. Soha nem éreztük, hogy csak üzletfelek lennék, mindvégig vendégként tartottak számon minket, még a barátság gondolata sem túlzás! Több volt ez, mint szervezett vadászat, több volt, mint üzlet.