A pár centis porhót a kutyák futása verte fel és a csípős szél megkeverve hordta az arcunknak. A szán csikorgó hanggal siklott a fjord jegén, amit a 12 kutya szinte ritmikus mozgásának üteme kísért. Körülöttünk a néma táj nyelte el ennek a különös hangzásnak a visszhangjait, amit a mellettünk emelkedő hegyek vertek vissza. Az egymás után sikló 4 kutyaszán 8 magyar vadászból álló csapatunkat repítette egy „ismeretlen” világba, fénylő üstökösként a hófehér tájban.
Gondolataim nem tudtak betelni a táj szépségeivel, úgy éreztem, kivételes események részese lehetek. A holdbéli táj a maga egyöntetűségével és egyszerűségével a végtelen érzését keltette bennem. Növényzete satnya, a hosszú tél kíméletlen időjárási feltételekkel „kényezteti” lakóit, a látogató számára olyan érzés, mintha az örök hó és jég birodalmának határát lépte volna át. Nehéz elképzelni, hogy a mélyföldeket nyár végére vadvirágos rétek tarkítják…
Ábrándozásaimból inuit vezetőnk hangos kurjongatása zökkentett ki, amit az egyik kutya engedetlensége okozott. Rövid nyelű hosszú szárú ostorával mérnöki pontossággal fenyítette meg az ebet, amit az rövid vakkantással vett tudomásul és nagy lendülettel vetette magát újra a hámba. Ennek a kutyafajtának kitartása elképesztő, óriási húzóerővel rendelkezik és falkában érzi jól magát. A gazdáját falkavezérnek fogadja el, idegen emberekkel nem köt barátságot, önfejű, ősi típusú, akaratos, nehezen tanítható fajta. Igazi munkakutyának, nem holmi hobbytársnak tartják a helyiek és betegség vagy nem megfelelő testi adottságok mellett könyörtelen sorsra vannak kárhoztatva.
Ebben a zord világban az élet törvényei még könyörtelenebbek és Grönland éghajlatát csak a legszívósabb, legalkalmazkodóbb állatok képesek elviselni, mint például a jegesmedve, pézsmatulok, karibu, sarki róka, havasi nyúl, hófajd illetve a jeges vizek lakói.
Hosszú utat kell megtennie, aki a világ legnagyobb szigetén szeretné terítékre hozni az egyik legérdekesebb kecskefélét, a pézsmatulkot! Koppenhágán keresztül közelíthető meg mintegy 4,5 órás repülőúttal Kangerlussuaq, amely Grönland nyugati partján fekvő légikikötő. A repülőtérről a hóviszonyoktól függően terepjáróval (1-2 órás út) vagy kutyaszánnal (4 órás út) szállítják a vendégeket a vadászterületre.
Nekünk szerencsénk volt, hisz idén a „globális felmelegedés” nem akadályozta meg, hogy igazi eszkimó módjára szánnal közelítsük meg a táborhelyet, amely egy hegyekkel körülvett tó partján volt felállítva. A tó persze vastagon be volt fagyva, mégis egy léket törve rajta ez szolgálta a tábor vízellátását is.
A szállás hőszigetelt, fűtött sátrakban van. A sátor kb. 3×5 méteres, fapadlóval borított, végében egy petróleum kályhával, ahol 4 vadász kap helyet. Ebből van kettő, tehát összesen 8 vadászt tudnak elhelyezni egyszerre. Általában a terminusokat meg is töltik, hisz a szezon rövid és a rendelkezésre álló 3-4 vadásznap alatt szinte garantálható a sikeres vadászat.
Fekhelyként kinyitható ágy matraccal szolgálta a kényelmünket. Jó meleg hálózsákra és ruházatra az alvásnál mindenképpen szükség volt a kályha ellenére is, mivel a hőmérséklet a sátorban fentről lefelé csökken, így az ágy magasságában éjszaka 0-10 °C körül van.
A sátrakon kívül rendelkezésre állt egy 5×10 méteres vadászkunyhó is, amiben konyha és pihenőhelyiség található, ez az étkezések és beszélgetések helyszíne és itt éjszakáznak a helyiek is. A táborban mosdási lehetőség gyakorlatilag nincs, csakúgy mint az áram és térerő is ismeretlen errefelé.
Grönland első sorban pézsmatulok vadászatairól híres a vadászok körében, bár nyáron karibu vadászattal kombinálva is ajánljuk. Az állomány nagyon nagy, kb. 4.500 db a szigeten és a téli hidegben nagy létszámba összeverődött csapatokkal is találkozhatunk. A bikák trófeái a nyugati parton a kedvezőbb táplálkozási feltételek és az enyhébb klíma miatt kicsit nagyobb, mint keleten. A bikák elérhetik a 350 kg-ot is, sőt a nagy bolyhos szőrzetük miatt még nagyobbat mutatnak.
Alapvetően korban és trófeaméretben kétféle pézsmatulok elejtésére van lehetősége a vendégeknek. A középkorú (5-8 éves) bikák jellemzői a hosszabb szarv, fekete szarvvég, világos pajzs, sötétebb nyakszőr. Az idősekét (10-12 éves) pedig lekopott – rövidebb szarv, szélesebb – sötétebb pajzs és kivilágosodó nyakszőr jellemez.
Vadásznapjaink a farkasüvöltésszerű kutyavonyításra való eszméléssel indult, majd a hajnali csípős hideg gyors öltözködésre ösztönzött minket és alig vártuk, hogy a jó meleg vadászkunyhóban legyünk. Ott aztán jó bőségesen bereggeliztünk, amit nagyon jól is tettünk, hisz az egész napos hideg hamar kiszívta erőnket, napközben pedig inkább csak meleg teára és némi kekszre, csokoládéra számíthattunk.
Reggeli után beöltöztünk a Kangerlussuaqban bérelt felszerelésünkbe, ami állt egy sarkvidéki (Arktisz) csizmából és fókabőr ruházatból: nadrág, sapka, kesztyű, kapucnis anorák. Elég furcsán festettünk benne, de nagyon hasznosnak bizonyult, mert abszolút megvédett minket a hidegtől, amire leginkább a kutyaszános utazás alkalmával volt szükségünk. Kutyaszánnal értük el a távolabbi területrészeket, a táborhoz közelebb esőkre pedig gyalog cserkeltünk. Cserkelés közben például már elviselhetetlenül meleg volt ez a ruházat, hisz általában a nap is sütött és a mozgás is megtette a maga hatását.
A pézsmatulok vadászata viszonylag könnyű, hisz a csekély takarás ellenére a bikák sokszor 100-150 méterre könnyű cserkeléssel megközelíthetők, elég „bamba” jószág tehát. Lövésre megdöbbentő módon, nagyon különbözőképpen reagál. Mivel elsősorban – mint az út szervezője – filmeztem a vadászatot, ezért több elejtésénél is jelen voltam. Általában a találatot az állat nem jelezte egyértelműen, persze a becsapódásokat jól lehetett minden esetben hallani.
Sanyi barátom járt úgy, hogy az ötödik lövésig a bika szinte egy helyben állt, csupán forgolódott és végig a csapattal maradt. Teljes kétségbeesésben szemléltük az eseményeket, bár gyanítottuk, hogy ilyen rosszul csak nem lőhet, hisz a pozíció és a lőtávolság is optimális volt. Mivel a lőszer elfogyott az 5. lövés után, így a 6.-at már az én puskámmal engedte útjára, amelyre aztán sikerült terítékre hoznia. Örömkönnyek között ölelkeztünk össze megkönnyebbülve. A zsigerelésnél meggyőződhettünk róla, hogy 5 lövés szinte egymás mellett szívtájékon érte!
Mindannyian eredményesek voltunk már a második vadásznap végére, így a harmadik nap már a hegyeket jártuk hófajdokra passziózva.
A helyi emberekkel való kapcsolatteremtésben kezdetben kevésbé voltunk sikeresek. „Amilyen a kutya, olyan a gazdája” mondja a mondás. Ami igaz az igaz, életre szóló barátságokat nem könnyű az inuitokkal sem kötni. De nem csak a nyelvi nehézségek okozzák a gondot. Az ottani emberek nem azok az egymás szavába vágó, idegenekkel „bratyizós” cimborák, hanem az igazi maguknak való magányos farkasok, a természet gyermekei. Ez persze nem kritikai megjegyzés, egyszerűen őket csak nehéz „jókedvükben” találni. Azért nem hagytuk annyiban! Az utolsó este Kangerlussuaqban, amikor a táborvezető már „szabadjára engedte” a kísérőket, közös estét töltöttünk el velük a reptér éjszakai bárjában. Persze némi alkoholos befolyásolásra is foghatjuk a dolgot, de olyannyira jól sikerült az ünnepség, hogy az egyik inuit vadász tapsvihar és ujjongás közepette inget cserélt Karcsi barátunkkal, az inuit-magyar barátság megszenteléseként. Reméljük, sok honfitársunk élvezi majd ennek a megpecsételt testvériségnek az áldásos hatásait a jövőben….
E vadászat igazi értéke a csodálatos vadfaj trófeája mellett a „kellékekben” keresendő. A táj és a vadászati mód elragadó, semmihez nem hasonlítható varázsa örökké szívünkbe zárja az ott töltött pillanatokat. Megélni gyönyörű, visszaemlékezni talán még szebb.