Hogyan is kezdődik egy vadászat? Talán megpillantunk egy képet, talán vadásztársunk élménybeszámolójából, talán egy regényből, de valahonnan előpattan egy gondolat: meg kellene ismerni az elejtendő vad élőhelyét, életmódját, nem utolsósorban a körülötte élő emberek életét, vadászati módjaikat. Kezdünk információkat szerezni az interneten, újságokból, barátoktól. Aztán belenézünk pénztárcánkba, és szervezünk: időpontot, társakat, felszerelést.
Miért is bezoárkecske-vadászatot választottam? Mert egy képen láttam igen tetszetős trófeáját és bundáját. A vadászatszervező leírásában hosszú távlövésekről írt, amihez mi itt, Magyarországon nem vagyunk hozzászokva. Segítséget kérek a felkészüléshez, és hamarosan Borjádon találom magam. Beck A. és Kotroczó L. ad tanácsot fegyverem belövéséhez, és rengeteg információval látnak el, miképpen lehet pontosan lőni öt-hatszáz méterre is. Ugyan az én felszerelésemre, közös megegyezéssel, háromszáz méteres távolságot javasolnak.
Január elején, az ünnep utáni harmadik nap reggelén már Isztambulban vagyok, és rövid várakozás után Antalyába repülök tovább. A reptéren Musztafa és Mehmed vár. Sűrű esőben szállunk be terepjárójukba, mellyel három óra után elérjük a kis hegyi falut, Susuz Sahapot, amely a tengerszint fölött ezer méter magasságban van. A település a Taurus-hegység belsejében, egy kisebb völgy végén rejtőzik. Kihasználva a természet adta lehetőségeket, az ottaniak kőből építették házaikat. S hogy végig tudják tartani a függőlegest, ötven centiméterenként, vízszintesen körbe beraktak egy-egy fagerendát az épület falába. Így az épület biztonságosan áll. Természetesen ez az építkezési mód csak a régi házakra vonatkozik.
Vendéglátónk egy dermesztően hideg, két szobából, konyhából, és fürdőből álló ház előtt várt. A szobák közepén lemezkályha állt, füstcsöve hosszan kígyózott a falba épített kéményig. A födém, mikor rálépett az ember, mozgott, szinte hullámzott. Belülről vakolva volt a kicsiny ház, öreg kanapék és kétes szagú ágyneműk fogadtak. Fát hoztak, begyújtottak, és kísérőink hattagúra gyarapodott csapata, török szokás szerint, máris letelepedett a fal mellett lévő nagy párnákra. A forró tea jólesett ebben a nedves időben. A fárasztó utazás után hamar elaludtam.
Első vadásznapunkon, helyi idő szerint fél hétkor ébredtünk. A bőségesen megterített asztalon reggelire sajt, túró, olívabogyó, joghurt és a kályha platóján melegített kenyér várt. Mivel még mindig esett az eső, így esőkabáttal is kiegészítettük felszerelésünket. A kis ház teraszán heten készülődtünk az aznapi cserkelésre. Jómagam túlzottnak véltem ezt a létszámot, hisz egyedül csak én óhajtottam elejteni a hegyek hercegét. Társam, Attila kamerával követett, mert le akarta filmezni a kecskevadászatot. Muszti a nemzeti park embere volt, ő felügyelte a vadászatot. Fekete arcú, horgas orrú, negyven év körüli hivatalnok, aki a biztonság kedvéért a természetbe is elkíséri a vadászt. Musztafa, aki egy zömök, bokszoló orrú, jól fésült, harmincöt év körüli férfi, a tolmácsunk. Oguzhan, a harmincéves helyi vadász jól felszerelt vadászöltözékben, bakancsban volt. Spektívvel, távcsővel, és távolságmérővel is rendelkezett. Durmus, a vadászat segítője, negyvenöt-ötven év körüli, igazi törökös kinézetű férfi, segítőkészségével kedves társunk lett. Mohamed, akinek a nagyapja házában laktunk, görbe botjával szintén velünk tartott. Mohamed az egyik, Durmus a másik faluból való. Ha meglőjük a kecskét, ők majd tudják, melyik falunak kell fizetni kilövési díjat. Így hát mindenkinek a feladata ismertté vált előttem. De amikor szóba hoztam a túlzott létszámot, biztosítottak róla, ha megfelelő vad kínálkozik, akkor már csak ketten cserkelünk rá.
A vadászcsapat beült két személyautóba, és a falut megkerülve, kb. ezerkétszáz méter magasságban parkoltunk le. A hegyet ligetes erdő borította, fenyőfák, borókával elegyesen. Talán azért nem volt sűrű az erdő, mert a sziklák között a fenyő nehezen tudott megkapaszkodni. A magasabb fák teteje mind széltört volt.
Míg ballagtunk felfelé, azon tűnődtem, hogy ezen a köves-sziklás talajon mit ehet a vaddisznó, amely olyan híresen nagyra nő itt Törökországban. De aztán rájöttem, hogy a boróka magját, a fenyő tobozát és egyéb növények gyökereit eheti, ami bizonyára tápláló.
Az eső és a köd miatt, amely néha eltakarta a hegyek ormát, a látási viszonyok nem voltak a legtökéletesebbek. A sziklák nem csak élesek, de csúszósak is voltak. Ezerhatszáz méteren, egy kis fennsíkon megálltunk pihenni, bár ez csak annyit jelentett, hogy fa alá álltunk, próbáltuk magunkat megvédeni az arcunkba csapó esőtől. Állatot egyet sem láttunk. Oguzhan elhagyott minket, úgy döntött, körülnéz a hegy másik oldalán. Negyedórás pihenő után mi is elindultunk, és újra csúszkáltunk, meg-megbillenve a hegyes és éles sziklákon. Mivel délfelé járt az idő, egy sziklapárkány alatt tüzet gyújtottunk, szárítottuk ruháinkat, és vártuk, hogy a köd felszálljon, az eső elálljon, és meglássuk a kecskéket. Hogy az idő jobban teljen, az elemózsiás hátizsákból előkerült a kolbász, a sajt, a túró, és végül, desszertként, az alma. Megállapítottuk, hogy rengeteg közös szavunk van, mint az alma, a szakáll, a bajusz, és hogy talán egy tőről fakad a két nép. Délután már csak hazafelé próbáltunk cserkelni, de rajtam kívül senki nem látott kecskét, én is csak két gidát pillantottam meg. Természetesen a török vadász állította: „Allah így akarta.” Az este szárítkozással telt. Vacsora és lámpaoltás után nagy reményekkel aludtunk el.
Másnap reggel a remény és a hatvan centiméteres hó fogadott, áram és vízellátás nélkül. Azt mondták, ha télen leesik a hó, nincs áram, nincs víz, de nem probléma, mert a faluban forrás fakad, amelyről az asszonyok úgyis hoznak friss vizet. Reggel a nagy hóban és ködben újra elindultunk – igaz már csak gyalog – a falu legmagasabb pontjára, egy kis kilátóhoz. Négy órán keresztül vártuk, hogy a köd felszálljon, s lehessen látni a hegyek ormát, de mivel Allah úgy akarta, visszaballagtunk a házba. Meleg ebédet készített nekünk Mohamed felesége, amely borsólevesből, babfőzelékből, tésztából és joghurtból állt. Felfedeztem, hogy a szobában három nagyméretű kép van, amelyen a falu teljes lakossága volt lefényképezve 1975-ben. Pontosabban csak a falu férfitagjai álltak a kamera elé. Mikor a ház asszonyát behívtam a szobába, és érdeklődtem, hogy hol vannak a nők, nem értette a kérdésemet. Az általam ismert összes nyelven a nőkről kérdeztem, de valahogy nem akarta megérteni a kérdést. Mikor többször ráböktem és a képre, akkor a családtagjait kezdte magyarázni. És csak hosszas magyarázkodás után mondta, hogy „a babák” mind Isztambulban voltak. Ám ez csak kifogás, a nőket nem engedték a fényképező elé. De bejött a férje is, és kérdésemre furcsán nézett. Miért is keresem én a falu asszonyait és lányait olyan helyen, ahova nem valók? Még a XXI. század elején is természetesnek vették, hogy az asszonyoknak nincs helyük a képen.
Kísérőink több telefonálás után elmondták, hogy délutánra megjön a traktor, és két óra utazással átmegyünk egy másik faluba. Holnapra már jó idő lesz, könnyen tudunk majd vadászni.
Az utazás folyamán megálltunk Cevizli faluban. Míg az autószerelő javította a kocsit, addig mi Attilával megkerestük a falu egyetlen kocsmáját, ahol csak teát és kávét szolgáltak fel, és ahol természetesen csak férfiak voltak: kártyáztak, kockajátékot játszottak, beszélgettek, tárgyalták a világ dolgait. Alkoholt nem fogyasztottak.
A két óra utazásból hat óra lett, mivel a bekötőutakat nem takarítják a hótól, és személyautóval nem lehetett bemenni a faluba. Átfázva és csalódottan érkeztünk meg Degirmenlik településre. A régi iskolából alakították át a kétszobás, konyhás, fürdőszobás vendégházat, amelyben természetesen se villany, se víz, se meleg nem volt. Mivel idegenek érkeztek a faluba, a lakosok fát, gyertyát hoztak, és elkészült a vacsora. Közben a falu elöljáróságai mind meglátogattak, a kocsmáros, a boltos, az alpolgármester, Oguzhan testvérei, rokonai mind tiszteletüket tették. Természetesen tea is került az asztalra. Én elővettem a törkölypálinkámat, de az ittlévőknek nem nagyon ízlett, kivéve Musztafát, és Attilát. A vacsorát természetesen Allah említésével fejeztük be.
A harmadik vadásznap hajnalán még láttuk a csillagokat. Ez jó jelnek tűnt, talán nem lesz már köd és eső. A házból kilépve ropogott a hó a lábunk alatt. A település központjában volt a szállásunk, s ahogy kiléptünk az utcára, lehetett látni, hogy a patak vize be volt vezetve egy közkútba. Ide jöttek az asszonyok már korán reggel vízért, de az állatok is ide jártak inni.
A kis kanyargós utcán, melyet régi és új házak szegélyeztek, tíz perc alatt kiértünk a faluból. A települést szegélyező hegyek ormain Oguzhan hamarosan észrevette a kecskéket. Pár perc távcsövezés után mi is megláttunk párat. A nap sugarai már a hegyormot pásztázták. A kecskék a délelőtti legelészésükkel voltak elfoglalva, tőlünk pár száz méterre. Ahogy feljebb kúszott a nap, egyre több kecskét pillantottunk meg. A spektíven keresztül szép, fejlett, száztíz-százharminc centiméter hosszú szarvat viselő bakok is feltűntek. Természetesen jerkék, gidák, és kisebb bakok is nagy számmal ugrándoztak a sziklákon. Ették a fenyők ágait, csipdesték a borókát. Többségüknek világosszürke bundája volt, de a méteres szarvú bakoknak már szarva feje, szakálla sötétszürke, és nyakuk alatt ugyanilyen színű gallért viseltek.
Kis csapatunk letáborozott, és hosszas távcsövezés után haditanácsot tartva megbeszélte, hogy innen már a hegyre csak ketten megyünk fel, Oguzhan és én. Mivel több órás útra számítottunk, ezért Attila is elkísért minket kamerájával. Ragyogó napsütésben haladtunk felfelé az ötven centiméteres hóban. Így legalább nem láttuk az éles sziklákat, és biztonságosan tudtunk felfelé haladni. Negyedóránként meg-megállva és távcsövezve próbáltuk megközelíteni a reggelijük elfogyasztása után megpihenő kecskéket, amelyek a meredek sziklaperemekre őröket állítottak. Amikor az őrök észrevettek minket, jelzésükre a fekvő kecskék is felálltak.
Vagy hatszáz méterre felettünk Oguzhan mutatott egy kb. százhúsz centiméteres szarvú bakot, és úgy döntöttünk, ennek a becserkelésére indulunk. Vagy két kilométeres kerülőt tettünk, hogy felérve a hegycsúcs közelébe, oldalról tudjuk megközelíteni a kiszemelt állatot. Délre fel is értünk egy sziklacsúcsra, amely mellvédként takart minket a kecskék elől. Oguzhan és Attila távcsövezett, kamerázott, és méregette a lövési lehetőségeket. Én csak gyönyörködtem a tájban, napoztam. Mivel a baknak csupán a hátsó fele volt látható, nem vállaltam el a lövést, és a továbbindulást javasoltam. Mivel a meredek völgy elzárta utunkat, így vissza kellett menni egy kilométert.
A hegy csúcsa alatt folytattuk a cserkelést. Háromnegyed óra múlva már közel lehettünk a kecskékhez, mivel láttuk nyomukat és korábbi fekhelyüket a hóban. Nemsokára meg is pillantottunk fölöttünk egy fiatal kecskebakot, amely nagy érdeklődéssel bámult minket. Továbbhaladva, néha meg-megcsúszva a meredeken, egy nagy fa tövében két kecskegida be is várt minket vagy ötlépésnyire. Bizonyára nem sok embert láthattak, mert nem ijedtek meg tőlünk, hosszú percekig néztek minket a fenyő ágai közül. Lassan elmentünk mellettük, és egy újabb sziklacsúcs mögül figyeltük a hegy másik oldalán lévő kecskecsapatokat. Oguzhan hol feljebb, hol lejjebb ment, keresve a megfelelő állatot számomra. Attila meg én filmeztük és fényképeztük a túloldalon nyugodtan legelésző állatokat. A fiatalabb kecskék felmásztak a fenyőfák koronájába, és a zöld hajtásokat ették. Az idősebb állatok két lábra állva próbálták elérni csemegéjüket. Igazi csönd honolt, és verőfényes nyugalom áradt ezerhatszáz méter magasan.
Oguzhan intett, és lejjebb ment egy kiugró sziklaoromra, amelyről először kétszázötven méter messze mutatott egy bakot, de annak csak fejét és nyakát láttam, így a rálövést nem vállaltam. A sziklaormot is betakarta a hó, úgyhogy ráhasalva zavartalanul figyelhettük a kecskecsapatot, amelyből Oguzhan kiválasztott számomra egy bakot, amely szerinte száztizenöt centiméter hosszú szarvat viselt. Az állat hátravetette fejét, mivel lentről, a faluból megszólalt a Müezzin, és vasárnap délutáni imádságra hívta a falu lakosságát – „Allah Ahbar”. De biztos számtalanszor hallotta már Allah dicséretét, így nem riadt meg, hanem felnézett a fán étkező társaira. Így számomra elérkezett a megfelelő pillanat: elengedtem a lövést, s a bak tűzbe rogyott. A mellettem fekvő Oguzhan felállt, és hangosan gratulált.
Lassan az imádság is befejeződött, így talán az állat lelke is a Müezzin szavára szállt fel az égbe. Felszerelésünket összeszedve, egy félóra alatt átértünk az elejtett vadhoz. Az utolsó falattal megkínálva állatomat, egy pár mondattal köszöntöttem és köszöntem meg a sikeres vadászatot. A fotózás, filmezés és telefonálás végeztével Durmus is felért a hegyre. Mi megkérdeztük Oguzhant és Durmust, hogy hány centiméter a kecske trófeája. Ők hosszas tanakodás után, száztíz centimétert mondtak, Attila száz centiméterre becsülte.
Míg a felfelé út kb. négy órán át tartott, lefelé háromnegyed óra alatt, igaz, sok helyen, gatyaszáron csúszva értünk le a falu széléhez. Ott már a falu apraja-nagyja várt, és hozta elénk a szamarat, gondolva, hogy felülök a szamárra, és a kecskével az ölemben megyek be a faluba. Ám csak a felülésig jutottam, a kecskét már nem adták a kezembe. Végül a kecske került a szamárra, én gyalog mentem. Sötétedésre értünk a faluba. Vacsorára még a szokottnál is többen lettünk, el is fogyott a pálinka és egy üveg török racky. A jegyzőkönyvbe, melyet a hivatalnok írt, kilencvennyolc centiméteres trófea került.
Másnap később keltünk, az állat nyúzása, a trófea előkészítése volt a program, amely az egész délelőtt tartott. A nyúzásnál újra sok ember gyűlt össze, és a kecske húsát részben elosztották közöttük. Oguzhan bemutatta feleségét, gyerekét, Durmus egyik lányát és fiát. Ebéd után ellátogattunk a helyi boltba és kocsmába, ahol természetesen csak férfiak fogyasztották teájukat. Itt több ismerőssel is találkoztam. Durmus meghívott a házába. A falu egyik legmagasabb pontjára kellett felkapaszkodnunk a girbe-gurba utcácskán, melyet régi stílusú házak öveztek. Egy újonnan épített, kétszintes ház volt vendéglátónk lakhelye. Alsó szintje volt az istálló. A födém itt is egészen vékony volt, mivel mikor mind a négyen ráálltunk, ez is behajolt. A szobákban mindenhol vaskályha állt, és természetes padlófűtési módot alkalmaztak, mivel az állatok által termelt hő fűtötte a födémet. Igaz némely helyiségben ennek a szagát is lehetett érezni. Ami ennél is meglepőbb volt, a család nőtagjai nem voltak otthon. Pedig vasárnap délután senki nem lehetett iskolában, és nem dolgozott. Talán nem akarták bemutatni a nőket…
A vacsoránál elfogyott a két üveg tokaji borunk. Megkérdeztük tolmácsunkat, mi a véleménye Törökország európai uniós tagságáról. Szerinte Törökország már rég elérte az európai fejlettségi szintet, az ő országa egy virágzó édenkert, csak az európaiak félnek a hetvenmillió muszlimtól.
Hogyan is fejeződik be egy vadászat? Hát jószerével soha nem ér véget. Míg élünk, emlékezünk rá, mesélünk róla, dicsekszünk vele, s ha papírra vetjük, talán nem csak szeretteink és barátaink emlékezetében marad meg halálunk után.