Hauser Péter: Észak kakasai (Nimród Safari 2008/1)

Erős havazásban utaztam a schwechati reptérre tartva. Egy kis ízelítő a télből, amiben részem lesz az elkövetkező napok során Svédországban.

– Nincs elég hideg itt? – kérdezi a reptéri steward a beszállókártya kiállítása közben.

– A csomagja túl nehéz, 28,5 kg! – korhol az utasfelvételt végző hölgy.

– Az északi sarkkörön túlra megyek, oda pedig kell a ruha! – keresek elfogadható kifogást, miközben a legelbájolóbb mosolyom veszem elő. Nem szeretnék túlsúlyfelárat fizetni! A kifogás segít, nem kell a többletért fizetnem.

Irány Stockholm, rövid várakozás után pedig Vilhelmina!

Még tavasszal egyeztettem a svédországi vadászati lehetőségekről Paller Attilával, a PA-CONTACT Vadászatszervező Iroda tulajdonosával, aki kizárólagosan birtokolja egy 11200 hektáros Közép-Svédországi terület magyarországi képviseletét. Az ő bemutatkozó anyagai kelltették fel bennem az érdeklődést “észak kakasainak” vadászata iránt.

Nos, meggyőzött, most itt ülök egy kis repülőn, és Svédország egy távoli vidéke, Vilhelmina felé tartok!

Este 9, térdig érő hó, – 5 °C. A repülőtéren egy tipikus szőke svéd fiatalember fogad, Emil. Ő lesz a vadászkísérőm az elkövetkező hat nap folyamán.

Vadásztársam, Béla Budapestről indult, de a havazás miatt lekéste a csatlakozást, így ő holnap érkezik.

– Sebaj! – mondja Emil. – Addig belőjük a puskát!

A vadásztáborba érő út alatt megbeszéljük a várható esélyeket, lehetőségeket.

– A nyírfajddal nem lesz gond! – állítja vezetőm. – A siketfajd már nehezebb dolog, de az sem lesz probléma, és remélem, császármadarat is sikerül elejteni.

– Hófajd? – kérdezem vérszemet kapva.

– Nos, ahhoz jókora szerencse és jó kutya is kell! Ebben az évszakban igen nehéz itt rátalálni, a hegyekben lényegesen könnyebb! Ha lesz időnk, megpróbáljuk.

Jellegzetes barnára festett faház áll egy tó partján, ez lesz a vadásztanyánk. A kandallóban vidáman pattog a tűz, a falakon rénszarvasbőrök és öreg fajdkakasok tyúkjaikkal. Léna, a házvezetőnő pisztrángot és jávorszarvas fasírtot készített. Nem hiszek a szememnek, friss saláta is került az asztalra.

Hosszasan beszélgetünk a vadászatról. Mit, mikor és hogyan vadásznak itt Svédországban. Emil hamar felvilágosít miért is tilos itt a fajdokat dürgéskor vadászni.

– Nem nagy kihívás a dürgő kakasra rámenni, vagy egy álcázott lesen kivárni. Egy dürgőhelyen akár húsz vagy több kiskakast is el lehet ejteni egy nap. Ebben az évszakban azonban úgy becserkelni a fa tetején ülő fajdkakast, hogy ne vegyen észre – ez az igazi sportvadászat. A terep és a magas hó is igazán embert próbáló. A madarak pedig a legkisebb mozgást is észreveszik, és elrepülnek. De ezt majd megtapasztalod!

Éjfél után kerülünk ágyba. Hétkor reggeli!

Még sötét az égbolt, mikor a teánkat szürcsöljük. Itt északon később világosodik. Tiszta az ég, a nap kisütött, szél sem fúj. Kiváló vadászidő. Reggeli után az első utunk a lőtérre vezet. Próbalövést végzek vendéglátónk 6,5×55 Tikkájával. Először 100, majd 200 méterről. A fegyver sütése nehéz, figyelni kell, nehogy elrántsam a lövést. Ezen a puskán nincs gyorsító! Teljes köpenyű lőszert használunk. A siketfajd szárnytövén van egy fehér folt, azt kel eltalálni. Ugyanerre a helyre kell célozni a nyírfajdon is, akkor biztosan leesik és nem kell utánkeresni.

Még van időnk a gép érkezéséig, megnézünk egy jó fajdos helyet. A dombtetőm a magányos nyírfa most üresen áll. Azért felkaptatunk, hátha a túlsó völgyben találunk nyírfajdot. Semmi! Egy szirtisas köröz a levegőben, bizonyára ezért nem láttunk egyetlen fajdot sem. A fenséges madár kiterjesztett szárnnyal vitorlázik, a szabadság érzése tölt el. Gyönyörködve nézzük a havas táj felett repülő hatalmas ragadozó madarat. Ekkor egy távolabbi fenyőről felreppen egy siketfajd, és szapora szárnycsapásokkal igyekszik tova. Távcsővel figyeljük a messze szálló madarat. Ilyen sokáig nem szokott repülni ez a nehéz szárnyas, már a hetedik határon is túl jár. Vágyakozva figyeljük még egy kicsit, de indulnunk kell a reptérre.

Béla szerencsésen megérkezett, mehetünk a vadászházba.

Jólesik a forró zöldségleves! Nem sokat teketóriázunk, indulunk vadászni. A próbalövések és rövid autózás után Emil felfedez néhány nyírfajdot az úttól úgy hatszáz méternyire. Rájuk cserkelünk.

Ezt így igen egyszerű mondani, ám végrehajtani korántsem az. A térdig érő hóban a fák között bujkálva úgy, hogy az ember nem sejti, mit rejt a vastag hótakaró. Gödröt, bokrot, vagy sziklát? Többször is derékig süllyedünk a hóba. Aztán kúszás a fák alatt. Na ez sem a legvidámabb dolog! Csizmaszáramba becsúszik a hó, és ott indul olvadásnak. Nem igazán kellemes!

Emil végre megáll, és előveszi a távolságmérőt. 187 méter. Nekifekszem a lövésnek. Megcélzom a kiválasztott öreg kakast. Biztos vagyok a dolgomban, valamit azonban észrevesznek, és felrebbennek. Nem túl messze telepednek le újra. Úgy látszik, nem riadtak meg nagyon.

Folytatjuk a cserkelést, a csúszás-mászást! Egy fenyő alatt fekve távolságot mérünk. 192 méter. Emil lövésre bíztat. Nem tudunk közelebb kerülni, túl nyílt a terep. A célkereszt a kiválasztott madár szárnytövén. Biztos vagyok magamban, újra a kezemben érzem a zsákmányt! Görbítem az ujjam, dördül a lövés. A fák megelevenednek. Tíz-tizenkét nyírfajd repül föl, ám egy sem esik le.

– Nem sok kárt tettél benne! – konstatálja Emil. – Viszont megint nem mentek messze. Rájuk megyünk.

Újabb izzasztó, embert próbáló cserkelés. Többször lépek bokorra, és süppedek térdig a hóba. Ruhám már teljesen átnedvesedett az izzadságtól. Az utolsó száz métert újra kúszva tesszük meg. 168 métert mutat a távmérő. Nem sok látszik a madárból, a fenyőágak takarják. Nehéz lövés, de vezetőm bíztatására nekifekszem a puskának. A szálkereszt a szárnytövön táncol. Lassan húzom a ravaszt. Húzom, húzom, csak nem durran a fegyver. Végül a nehéz elsütőbillentyű enged, és csattan a lövés. A durranásra a nyírfajdok felrebbennek, s a megcélzott madár lepottyan a fenyőről. Emil a hátam veregeti.

– Sikerült! Nem volt könnyű célpont, de eltaláltad!

Sietünk a zsákmányhoz. Mit érdekel most a hó, az átizzadt ruha, mikor a fenyő tövében fekszik a nyírfajdkakasom! Meg is leljük hamar.

Gyönyörű kékes színben játszó tollaival nem tudok betelni. Mennyit kúsztunk-másztunk érte, és most itt van a kezemben. Simogatom, nézegetem. Javakorabeli kakas! Fotózunk és indulunk tovább. Most Bélánál a fegyver. Boldogan lépkedek a sor végén, kezemben a kiskakassal.

Jókora utat tettünk meg, kifáradva, megizzadva állunk meg. Kísérőnk siketfajdot fedez fel a messzeségben, úgy egy kilométernyire. Nagy vargabetűvel cserkelünk rá. Csak el ne repüljön! A térdig érő hó most is próbára tesz mindannyiunkat.

Emil megállít. – Te maradj itt, és ne mozdulj!

Ők ketten kúszva közelítik a nagykakast. Izgatottan várakozom, a percek ólomlábakon járnak. Vajon a közelében vannak már? A gondolatok cikáznak a fejemben. Csak sikerüljön becserkészni! Csak el ne repüljön! Órámra nézek, úgy negyedóra telt el, mégis sokkal többnek tűnik. Lövés dörren, becsapódást is hallok. Legszívesebben megindulnék a lövés irányába, ám egy érzés azt súgja, maradjak. Vajon sikerült elejteni a fajdot?

Nagy sokára kúszva megjelenik Emil.

– Óvatosan gyere! Nem messze ül a fán egy másik kakas.

Valami különös ok folytán nem zavarta el a lövés dörrenése.

Kúszunk a másik madár felé. Úgy 150 méterre lehetünk a kiszemelt siketfajdtól. Nem tudunk közelebb kúszni. Megpróbálkozom a lövéssel. Lassan húzom a kemény elsütőbillentyűt. A célkereszt a kakas szárnytövén lévő fehér folton pihen. Jó célpontot mutat, majdnem keresztben áll a fa tetején, mit sem sejtve.

Dörren a lövés. A madár tompa puffanással esik a hóra. Újra nagy az öröm. Sietünk a kakasokhoz. Először Béla zsákmányát vesszük fel. Szép, kifejlett példány, most van a csúcson! Gratulációk és töretátadás után megyünk az enyémhez. Igazi öreg fickó.

– Igazi matuzsálem – állapítja meg Emil. – Nem mindennapi példány, büszke lehetsz rá!

Az is vagyok!

Egymás mellé fektetjük a madarakat, fenyőgallyakkal szegélyezzük a terítéket. Megkapó a sok szín e csodás harmóniája. A fejük kékes, a mellük zöld árnyalatban tündököl, a szárnyuk barna, a hatalmas farktollak feketék.

Milyen szépet is tud alkotni a természet! Csőrükbe fenyőágat teszünk utolsó falatként. Megilletődve adjuk meg vadjainknak a tiszteletet.

Sötétedik, itt északon hamar jön az este: még csak délután három óra van, és erősen szürkül. Az autóhoz indulunk nemes terheinkkel.

A táborba érve bevisszük madarainkat és a kandalló fényénél gyönyörködünk bennük, nem tudunk betelni velük.

– Egy nap három kakast zsákmányolni nem hogy ritka, különösen ritka! – jelenti ki vezetőnk.  Házvezetőnk a szaunába parancsol bennünket. Az egész napi fagyoskodás után jól esik a forróság.

Második vadásznapon az időjárás nem kedvez nekünk erős a szél. A helyi golfpályára készülünk. Kísérőnk szerint sok nyírfajd tanyázik a fákon. Megközelíteni azonban nem lesz egyszerű feladat. Tény, hogy hegyek nincsenek, ám a madarak egyedülálló fákon tanyáznak amit nem lesz könnyű észrevétlenül megközelíteni.

Utunk egy nyírfás rész mellet vezet.

Szeretnétek császármadarat lőni? – kérdi vezetőnk. – Ebben a nyíresben tanyázik néhány.

Megállunk és a nyíresben cserkelünk. Kevés sikerrel csak elrebbeni látjuk az apró madarakat.

Bemelegítésnek jó volt. Irány a golfpálya!

Ahogy átautózunk látjuk hogy több fán is ülnek nyírfajdok.

A pálya végén kezdjük a vadászatot. A kifigyelt madarakat jókora kerülővel állandó takarásba közelítjük meg. A mező kellős közepén lévő magányos fára gallyaztak fel. Az erdő széléig kúszunk. Észrevesznek és elszállnak. Igaz nem túl messze, de ezt a fát is csak jókora vargabetűvel tudjuk becserkészni. Gyalogolunk is vagy egy órányit a magas hóban, jól esik megállni és távcsövezni. A madarak még a fákon. Béláék az erdő széléig csúsznak. Lövés dördül. Távolabbról nézem, Emil nem veregeti a hátát. Elhibázta! A madarak pedig tovaszállnak.

Hosszú menetelés után bukkanunk egy másik csapatra. Sikerül is becserkészni őket, a lőtáv 180 méter. Szemem előtt a távcső, Béla vállánál a fegyver. Lő egyszer – semmi, másodszor, harmadszor is semmi. A negyedik lövés után megelégelik a zaklatást, elszárnyalnak. A távcsőben én sem láttam becsapódást. Valami baj lehet a fegyverrel?

– Erős a szél. – jelenti ki vezetőnk.

– Most lőj te! – adja át a puskát Béla.

Meg is közelítünk néhány nyírfajdot. Nincsenek messze, 127 métert mutat a távolságmérő. Egy árokból próbálkozom a lövéssel. A keresztben ülő fajdnak a begye legelejére célzok. Csattan a lövés! A céltávcsőben látom, a madár farka mögött porzik a fán a hó. Ennyire elviszi a könnyű lövedéket a szél, tehát ez a hibázások oka!

Régen elmúlt dél, az autó felé indulunk. Felrepülő nyírfajdokra leszünk figyelmesek. Rájuk megyünk. Biztatásomra Béla próbálkozik a lövéssel. Egy öreg kakas közelébe kúsznak. Dörren a lövés, a kakas leesik. Megvan! A sikeres lövés helyrehozza önbizalmunkat.

Igazi öreg példány, erősen nyugdíjas korú. A tiszteletadás ceremóniája után igyekszünk haza ebédelni.

Most is nagyon jólesik a forró leves és a kis pihenés. Mit szépítsük, mindketten igencsak elfáradtunk. Késő van, elmúlt két óra, nem sokat pihenhetünk, kimegyünk. Hiába csúszunk-mászunk, a nyírfajdok rendre észrevesznek. Nem sikerül lövéshez jutnunk. Nem fenékig tejfel ez a vadászat.

Este a kötelező szauna közben értékeljük az eddig történteket. A második vadásznap végén sikeresen meglőttük a penzumot, már ami a csomagban foglaltatik. Most már csak csemegézünk mindketten. Béla egy igazán öreg siketfajdkakast és nyírfajdot szeretne. Én egy nyugdíjas nyírfajdkakasra áhítozom. Mindketten lőnénk császármadarat és hófajdot is. Az eddigi sikerek bizakodóvá tesznek minket.

A harmadik napon ismét kedvező az időjárás, a szél elállt, tiszta az ég, a hőmérséklet igen alacsony -15 oC. Egy hegyes rész felé vesszük az utunkat. Egy tisztás közepén álló nyírfán öreg kiskakas gubbaszt.

– Old nirfajd papa – biztat Emil félig angolul, félig magyarul. A fajdok nevét kitűnően tudja magyarul is.

Rákúszunk, elrepül. Áttelepszik a szomszédos mezőn álló magányos nyírre. Cserekelünk, ám 200 méternél közelebb nem tudunk kerülni, hát innen lövök. Biztosan érzem a célt, mégis elhibázom. Madarunk messze repül. Sebaj! Gyerünk fel a hegyre! Kaucsukcsizmám nem igazán alkalmas a hegymászáshoz. Bokámat nem tartja rendesen, talpa meg folyton megcsúszik. Hiába no, ide magas szárú hegymászó bakancs kellene. Ebben a csizmában folyton elvágódóm! Csupa hó vagyok. Így jár, aki hegyen próbál nyírfajdra vadászni. Egy sziklára lépve megcsúszik a lábam, a kőbe beütöm a térdem. Nem középszerűen. Nem elég hogy folyik rólam a víz, kívül csupa hó vagyok, de le is sántulok!

Végre ismét sikerül a nyírfajdok közelébe kerülni. Lövök, elhibázom – nagyon mérges vagyok! Irány a kocsihoz, elég volt a délelőttből.

A hegyről leérve Emil próbalövet velem. Lehet, hogy elmozdult a céltávcső. 150 méterre kiteszi a kis dohányosdobozát. Dobozkája nem nagyobb, mint egy légpuska lőszeresdoboza. Vezetőnk nem cigarettázik, inkább előre elkészített kis tasakokban lévő dohányt tesz rendre a szájába.

– Nem sajnálod a dobozodat? – kérdem. – Mi lesz ha szétlövöm?

– Akkor jó a puska, és te voltál ügyetlen – vonja meg a vállát.

Na köszönöm, szép kis biztatás.

Nekifekszem és lövök. Ilyen távolságról nem látjuk, eltaláltam-e. Emil elszalad, én csak sántikálok.

– Eltaláltad a dobozt! Te vagy az ügyetlen, és jössz egy doboz dohánnyal!

A kocsi felé menet a nyírfásban Béla császármadarat fedez fel.

– Kakas! – állapítja meg kísérőnk.

– Lődd! – biztatom Bélát, – én úgyis elhibáznám.

Rövid cserkelés után lövés. Megvan a kis madárka! Nem a puska rossz, ez most már biztos!

Délelőtt még megnézzük az a dombot, ahol legelső nap próbálkoztunk. Most nem látunk szirti sast, viszont nyírfajdot annál többet. A dombon álló magányos nyíren egy öreg kakas is ül. Rámegyünk, illetve kúszunk. De nem várja meg, hogy rálőhessek, elrebben. Ezt játssza velünk még háromszor.

Most már elég! Irány haza ebédelni.

Száraz ruhát öltve délután siketfajd után nézünk. Nem vagyok vidám hangulatban. Bosszant a délelőtti sok hibázás, elfáradtam meg a térdem is fáj. Egy dombtetőre autózunk. Nagy sziklára állunk fel, onnan távcsövezzük a vidéket. Kőszáli sas száll fel az egyik fáról. Sokáig figyelem a nemes ragadozót, ahogy tovasiklik.

Hosszas nézelődés után nekivágunk a völgynek. Többször is elcsúszom. Siketfajdot fedezünk fel. Öregnek tűnik.

– Gyerünk Béla, lődd meg!

Indul a cserkelés, a csúszás-mászás. A tjäder (siketfajd) háttal ül. Béla parádésan meg is lövi: fejlődése csúcsán lévő, középkorú madár, nagyon szép tollruhában.

Örülünk neki! Megadjuk a tiszteletet, fényképezünk, és visszakapaszkodunk a kocsihoz. Kerülünk még egyet.

Rám mosolyoghatna már Diana!

Ahogy autózunk, a távolban egy útszéli fa tetején egy siketfajd trónol.

– Sziketfajd papa! – hangzik Emil szájából a megállapítás.

Kikászálódok, rámegyünk a kakasra. Így sántikálva még nehezebb a kúszás. Már alkonyodik, a kakas nem vesz észre, közelebb tudunk kúszni hozzá. Nincs túl messze, lövök. Kakasom elszáll, de lefelé húz erősen. Megyünk a fa tövéhez, egy tollat találunk. A fajdkakas beszállt a közeli fiatalosba. Keressük-kutatjuk, de nem leljük. A ránk boruló sötétség lehetetlenné teszi a keresést. Reggel majd kijövünk a kutyákkal.

Ez nem az én napom volt, állapítjuk meg a szaunában. Béla nem panaszkodhat, két szép madarat is elejtett. Én bosszús vagyok. A siketfajd sebzése meg nagyon bánt! Nem is alszom jól!

Reggeli után felszereljük a két kutyát. Emil biztat, én szkeptikus vagyok. Az éjjel megfagyott a madár, így szaga is alig van. De próbáljuk meg! Az elszárnyalás irányában fekvő fiatalost fésüljük át a kutyákkal. Ez is elég nehéz terep. A hó alatt lévő bokrok ágai minduntalan „elgáncsolják” az embert. Sajgó térdemnek sem tesz jót az elesés.

Már jó ideje kutakodunk a fiatalosban, eredmény nélkül. Emil javaslatára mi kimegyünk az útra, ne járkáljuk össze a terepet.

Az útról figyeljük, hogyan keres a két kutya. Lassan ballagunk előre, miközben azt latolgatjuk, átrepülhetett-e a madár az út másik oldalán fekvő fiatalosba? Egyszerre szemembe ötlik egy fekete tömeg az út szélén. Ott a kakas! A rálövés helyétől úgy 30 méterre. Eddig futotta az erejéből. Nagyon örülök neki! Terítékkészítés, fényképezkedés.

Irány a táborba a zsákmánnyal! Kitesszük az egyik kutyát, és fordulunk is nyírfajdot keríteni. Rövid autózás után egy hegyoldalban fedezünk fel egy igazán öreg „orre (nyírfajd) papát”. Cserkelünk, de észrevesz és áttelepszik egy másik fára. Sebaj utána! Szakadék szélén álló fenyő tetején pihen. Egy nagy szikláig kúszunk, erről kell lőni. Kényelmes a testhelyzet, szinte állok. A szálkeresztet az orre szárnytövére illesztem, és lövök. A kiskakas lehullik a fáról. Emil a hátam veregeti, ez igen!

Nehezen jutunk a madárhoz, de a siker erőt ad! Igazi vénség, a sarlótollai tejesen visszahajlanak, gyönyörű trófea!

Kerülünk egyet a hegyen, de nem tudunk az orrék közelébe kerülni. Irány egy másik helyre. Utunk egy befagyott tó mellett vezet. A tó jegén a túlparthoz közel rengeteg nyírfajd parádézik. Megkerüljük a tavat. Az útról egy fán magányosan üldögélő nyírfajdot veszünk észre. Messze van, Béla és Emil rácserkel.

Lövés, ám a madár elrepül, a völgy irányába vitorlázik. Előhozzuk az ebet, és keressük, de sajnos nem leljük meg hosszú keresés után sem. Már elmúlt dél, irány ebédelni!

Délután megint az nyírfajdok után nézünk. Keressünk Bélának egy öreg orre kakast. Hosszas cserkelés után fel is fedezünk egy magányos példányt. Kúszás-mászás a hóban. A meredek hegyoldalon álló fenyőt, észrevétlenül megközelíteni szinte lehetetlen. Azért megpróbálkozunk vele. Béla és Emil csúszik előre, a hóban én lemaradok. Lövéshez készülődnek, a meredek hegyoldalban erősen kell kapaszkodniuk, nehogy a mélybe essenek. Izgatottam várom a fejleményeket – dörren a lövés. A kakaska élettelenül hullik a hóra. Nagyon szép, öreg példány. A faroktollakat szétnyitva látjuk, milyen nagy sarlótollai vannak. Béla nagyon boldog, egy ilyen kiskakas minden vadász álma.

Megkerüljük a hegyet. Nem könnyű feladat ez sem, sokszor megcsúszunk, és belehemperedünk a hóba. Megizzadva érünk ki a völgybe, a fákon nyírfajdok tanyáznak. Már elég késő van, több csapatot is látunk elrepülni felettünk. Éjszakai alvóhelyeiket keresik. Egy elrepülő csapat felszállásra készteti a fán ülőket. Nagy robajjal szárnyalnak tova. Nem is megyünk utánuk. A reggeli és alkonyati órák inkább a siketfajd és császármadár vadászatának kedveznek. Napközben a nyírfajdokat könnyebb puskavégre keríteni.

Hosszasan bandukolunk a kocsihoz. Vezetőnk jávorszarvast akar nekünk mutatni. Ebben a napszakban kezdenek mozogni. Elautózunk egy fiataloshoz. A fiatal hajtásokat különösen kedveli a jávor, télen ez a kedvenc csemegéje. Igazi nagy lapátos bikára nem számíthatunk, azok már eldobták fejdíszüket. Az autózást hirtelen fékezés szakítja meg, előttünk ballag át egy fiatal bika tehenével. Kiugrunk a takarásból, fényképezzük a gigászi állatokat. Hosszú vékony lábukkal mókásan festenek. Időzünk egy kicsit a fiatalos szélén, a jávorokat figyelve. A kocsi felé sétálunk, mikor az egyik nyírfán vezetőnk császármadarat fedez fel. Távcsövezzük a kis szárnyast, de el kell jutnunk a kocsihoz a fegyverért. Be az erdőbe, nehogy észrevegyen a madárka. Sikeresen elérjük az autót, kezemben a fegyver. Remélem, hogy nem repült el, még a fán van. Nagy kő esik le a szívemről, mikor visszacserkelve újra meglátom. Nekifekszem a lövésnek, az apró állatot szinte teljesen eltakarja a szálkereszt. A kis .22-es lövése élesen pattan, madaram a hóba hullik. Észt vesztve rohanok hozzá, el is vágódom, természetesen a fájó térdemre. De mit érdekel ez most. Alig várom, hogy császármadaram kézbe vehessem. Nagyon szép kis madár. A sűrűsödő alkonyat miatt fényképezi már nem tudok. Majd a táborban.

Hazafelé egész úton a kezemben tartom, és simogatom a kis zsákmányt. Az esti szaunázás ma igen jó hangulatban zajlik. Minden lövésem talált. Béla is matuzsálemi korú kiskakast ejtett, nagyon elégedettek vagyunk. Szép, sikeres vadásznap volt! Szikrázóan napsütéses, ám hideg napra ébredünk. Szomorúan kell azonban konstatálnom, hogy alig tudok menni, a fájós térdem felmondta a szolgálatot. Pedig ma egy speciális siketfajdos területre megyünk. Azért megpróbálkozom, segítségként egy síbotot teszek a kocsiba. De a kocsiból kiszállva tudomásul kell vennem, nem vagyok képes a többiekkel tartani. Minden lépésnél éles fájdalom hasít a térdembe, hiába a síbot. Visszabicegek a faházunkba.

– Nem kell tartanod semmitől – viccelődik Emil. – A medvék alszanak, farkas meg nagyon kevés van a környéken! Csak tarts vissza a nyomunkon!

A délelőttöt a kandalló mellet töltöm. Kora délután jönnek vissza Béláék. Láttak több siketfajdot is, de igazi vén legénnyel nem találkoztak. Azért nem jöttek üres kézzel, egy öreg nyírfajd kakast sikerült elejteni.

Délután már én is velük tartok, egy sík területet járunk be, siketfajd után kutatva. Rövidesen fel is fedezünk egyet a fenyőfán ülve. Béláék rákúsznak, én csak távolabbról figyelem. Dörren a lövés, a távcsőben látom, amint a kakas lepottyan. Igen szép, vén madár.

Alkonyodik, igyekszünk a fényképezéssel. Az autót már sötétben érjük el. A vacsoránál vezetőnk táskájából hímzett textilkorongok kerülnek elő. A Lappland Trophy Club elismerése csak azoknak jár, akik kapitális siketfajdot ejtenek el. Egy másikat az érdemli, aki négy különböző fajdot (siket-, nyír-, hófajdot és császármadarat) zsákmányol. Hasonló a skótok „mac nab” trófeájához.

Az esti szauna ismét jó hangulatban telik, sikeres vadásznap volt. A lábam azonban nem sokat javul a szaunától sem. Ez nagyon bosszant. Holnap hófajdot szeretnénk lőni, ami itt igen nehéz feladat. A hegyekben szinte biztos lenne a siker. Igaz, ott a hófajd egy másik alfaja él. Ha ez is sikerül, kiérdemeljük az „Avian four” (mind a négy) trófeát. Jómagam nem vagyok az ilyenfajta trófeák híve, de a hófajd, a „rippa” az igen, azt szeretném elejteni.

Az utolsó vadásznapunkon is kegyeibe fogad minket az időjárás. Szép napsütéses idő van, nincs is nagyon hideg, -8 oC.

„Felszerszámozzuk” a kutyákat, és irány a hófajdok tanyája. A fiatalos sűrű részeket kedvelik. Egy ilyet keresünk fel.

– Ha a kutyák állják a madarakat, gyorsan fussatok eléjük – magyarázza vezetőnk. – Amikor felrebbennek, ne törődjetek a fákkal, hanem lőjetek! A két eb vidáman szaladgál a fiatalosban, jobbra-balra szaglásznak, keresik a madarakat. Nem egyszerű feladat követni őket. Bukdácsolunk a nagy hóban, a fiatal fákról többször hullik a nyakunkba a hó. Árokba süllyedünk, és más megpróbáltatást is ki kell állnunk. Hófajdot azonban nem találunk. Néhány óra elteltével azonban a kutyák megállnak. Rohanunk árkon-bokron keresztül az ebekhez, de mire odavergődünk, a madarak már elrepültek.

Ez egy kicsit kedvünket szegi, de nem adjuk fel. Cserkészünk tovább. Jó félóra múlva újra megállnak az ebek. Futunk eléjük. A nagy rohanás közben belelépek egy patakmederbe. Térdemre esek, a jég beszakad alatta, csupa víz lett a nadrágom, és újra éles fájdalom hasít belém. Tessék, kellet nekem „dalrippa” (síkvidéki hófajd). Nekem elég volt! Nem tudom folytatni a cserkészést, és még csak nem is láttam hófajdot.

Emil is látja mi történt. Le is fújja a vadászatot.

– Itt nem lehet viccelni a vizes ruhával, gyorsan haza!

Ebéd után már nem tudok a cserkelésen rész venni, bicegve kísérem a többieket az ajtóig, és intek nekik: „Egy kalappal!”

Az itthon maradásnak is megvan az előnye és persze, hogy ne gondoljak folyton arra, hogy milyen lehet kinn vadászni, elkezdek összecsomagolni.

Emil és Béla késő délután érkezik haza. Kíváncsi vagyok, sikerült-e elejteniük a fehér madarat.

A megpróbáltatások a délelőttihez voltak hasonlók. Többször is jelzett az eb. Három alkalommal is sikerült rálőni a hófajdcsapatra, ám a takarás is nagy volt, meg a madarak is úgy repülnek, mint az „olajozott isten nyila”. Nem sikerült terítékre hozni egyet sem, de sebaj, így is szép terítékkel büszkélkedhetünk.

Vendéglátónk, Emil is elismerően nyilatkozik, ebben az időszakban ennyi fajdot igen kevés vadász hozott terítékre. Mindketten nagyon büszkék vagyunk!

Emil hozzálát a kakasok nyúzásához, nagy gyakorlattal rendelkezik, rövid idő alatt elkészül a madarakkal.

Az utolsó estét fejedelmi lakomával fajd- és császármadár pecsenyével ünnepeljük. Állítom, mindkettő felséges! Felbontunk egy üveg tokajit is. A sarokból előkerül a harmonika, és Emil vidám dallamokat játszik nekünk. Jó hangulatban töltjük el az utolsó estét is.

Másnap az időjárás is búcsú hangulatú, köd ereszkedett a vidékre. A kis repülő fedélzetén, amely Stockholmba repít minket, elővesszük fényképezőgépünket, és ábrándozva idézzük fel az elmúlt napok eseményeit.

  • – Ide még visszajövünk! – fogadjuk meg mindketten.

Köszönetet mondunk a PA-CONTACT Vadászatszervező Irodának és svéd partnerének, a Lapponia Jakt & Fiske tulajdonosának a szép vadásznapokért!

Hasznos tanácsok:

A vadászat kipróbált, nagyon jól szervezett, a svéd vadásztató mindent elkövet a Vendégek elégedettsége érdekében. Tapasztalataink alapján azoknak a honfitársainknak ajánljuk a svédországi fajdvadászatot, akik kedvező áron, vadászias körülmények között szeretnék elejteni a fajdfélék legjelentősebb európai képviselőit és nyitottak az érintetlen vadvilág, a Lappföld vadregényes szépségei iránt.

Mikor utazzunk?

A fajdkakasok október közepe után fejezik be a vedlést, és pompáznak teljes díszben. Érdemes ez után indulni. Októberben még nem számíthatunk hóra, ám novemberben már bármelyik nap vastag hótakaró boríthatja a vidéket.

Ruházat

Az októberi vadászat nedves, zsombékos területeken zajlik, így ekkor inkább ajánlott a gumicsizma, novembertől a hóban előnyösebb egy magas szárú hegymászó bakancs, kamáslival.

Sok ruhát nincs értelme vinni, termo alsó, nadrág, ing és kabát elegendő. Zokniból vigyünk sokat, bár a vadászházban mosógép is rendelkezésre áll, és a kandallónál minden ruhadarab hamar megszárad.

Fegyver

A vadászathoz adnak fegyvert, arra viszont készüljük fel, hogy ezek a fegyverek igen kemény sütésűek, gyorsító nincs rajtuk, könnyen elránthatjuk a lövést. Érdemes indulás előtt néhány próbalövést leadni gyorsító nélkül.

Távcső

Mivel a vadászat napközben zajlik, érdemes kisméretű távcsövet csomagolni. Nincs szükség az itthon lesen használt nagy 56-os távcsövet vinni. Nehéz is, nagy is, csak akadályoz a cserkelés közben. Tökéletesen elegendő egy 25-32 mm objektívű messzelátó, ez még egy kis zsebben is elfér. Távolságmérőnek is nagy hasznát vehetjük

Úti patika

Az általános gyógyszereken kívül két fontos dolog kell a téli vadászathoz: C-vitamin és ajakír.

Kondíció

Az őszi vadászatokhoz elég az általános kondíció, a téli havasihoz jó erőnlét kell. Érdemes indulás előtt tréningezni, megéri!