Életem nagy vágya teljesült azzal, hogy a hegyi vad királyára sikerült vadásznom. Első utamra 2005. augusztus 18-án indultam Mongóliába. Ulánbátorban, a fővárosban a repülőtéren egy öttagú csapat várt. Egy Sógi nevű ember szervezte mindkét altaji vadászatomat. Sokat köszönhetek neki a jó szervezésért. Sajnos a puskám nem érkezett meg a repülővel. Két napot vártunk, hátha másik járattal hozzák, próbáltunk telefonálni mindenhova – hiába. Nem volt mit tenni, indulni kellett tovább.
Az ország nyugati részébe, Hoftba repültünk. Általában innen indulnak ki az altaji vadászatok, amiről már a repülőtéren meggyőződhettünk, ugyanis az utasok harmada szemmel láthatóan vadász volt. Kezdetben itt is azzal telt az idő, hogy vártuk tovább a puskámat. Sógival próbáltuk elütni az időt, fölszenteltük a karnyújtásnyira tűnő óriáshegységet vodkával, és persze magunkat is. Láss csodát, a következő nap megérkezett a puskám, és úgy éreztem, ezután már szerencsém lesz. Autóval indultunk az altaji szállásunk felé. Este indultunk, hosszan zötykölődtünk, az előző napi hegyszentelő még mindannyiunknak a fejében volt. Éjjel egy óra felé rá kellett jönnünk, hogy nem találjuk az utat a tábor felé. Megálltunk, belebújtam a hálózsákomba, ott aludtam az út mellett a földön, a többiek a kocsiban. Reggel, amikor kivilágosodott, és a fejünk is kitisztult, továbbindultunk. Jó háromórányi autózás után végre megtaláltuk a táborunkat, amely a hegyek között, egy kis patak mellett, nagyon szép helyen feküdt. Házigazdáink szívélyesen fogadtak bennünket; ettünk, ittunk, elfoglaltuk a helyünket.
Első kérésem az volt, hogy szeretnék próbalövést tenni. Mivel 2800 m magasan épült a tábor, itt másképp hordanak a puskák. Egyedileg készített Weatherby 378-as puskám már otthon és Ausztriában is bizonyított, egyebek között zergére is több alkalommal tettem eredményes lövést. Ha esetleg nem tudunk az argalihoz közel kerülni, egy hosszú lövéssel megkönnyíthetem a dolgomat. Ezért 300 méterre lőttem be a puskámat. Így a lövedék röppályája nagyon jó: 100 méteren 9,5 cm-t, 200 m-en 11,5 cm-t visz fölé. Egy olyan nagyságú állatnál, mint az altaji argali, ez igazán elhanyagolható. A blattra célozva legfeljebb némileg magas lövést kockáztatunk, ha mondjuk 170 m-re van a vad. A társaim a próbalövésnél már meglepődtek, hogy 300 m-re lövöm be a puskámat. Puskatávcsövem 8-32 nagyítású és 56 mm átmérőjű első optikával felszerelt Nightforce márkájú, természetesen rendelkezik távkompenzátorral és parallaxisállítási lehetőséggel. Csak ilyen céltávcsővel lehet megkockáztatni a nagyobb távolságra, tehát 400-500-600 m-re leadott lövést.
Amikor a belövés megtörtént, terepjáróval elindultunk arra a részre, ahol a szervezők várták az arga1it. Az idő ködös, párás volt, 400-500 m-nél messzebbre nem tudtunk ellátni. Közben a lovakkal is megérkeztek. Ezen a napon azonban nem történt semmi. A hegyek alatt megálltunk, vártuk, hogy a most már sűrű köd felszálljon, de mindhiába. Lóra ülni sem volt érdemes. Gondoltuk, a következő nap majd szerencsénk lesz. Korán reggel indultunk. Terepjáróval ismét elmentünk addig, ahol a lovakkal vártak bennünket, és nyeregbe szálltunk. Egy helyi vezető, tolmács, és két kísérő tartott velünk. Két-háromórányi lovaglás után végre megpillantottunk három fiatal kost. Próbáltunk közelebb jutni hozzájuk, de 700 m-nél nem sikerült jobban megközelítenünk őket. Nagy segítségemre volt a hegyekben a 10×42-es, távmérős Leica keresőtávcsövem, amellyel minden alkalommal méterre pontosan meg tudtam állapítani a távolságot. A magasságmérő órámat is mindig magammal vittem és a szélsebesség mérőt is. Fél órákig nézegettük a kosokat, míg végül úgy döntöttünk, békén hagyjuk őket. Feljebb újabb két kost láttunk, tőlünk úgy 1000-1100 m-re, de elugrottak. Nagyon erős kosok nem lehettek, de aznap többet nem láttunk. Számunkra meglepetés volt, hogy ezek a zömök mongol lovak a nehéz hegyi terepen milyen ügyesen és nagy biztonsággal járnak. Az első nap halálfélelmet éreztem a nyeregben, pedig itthon napi 1-1,5 órát lovagolok, de ezekhez a lovakhoz kezdetben nem volt bizalmam. Később megszoktam őket – a lovak nyugodtnak, megbízhatónak bizonyultak. Igaz, egyszer a tolmács lova megcsúszott, és beleestek egy 1,5 m-es gödörbe. Szerencsére a hátizsák rajta volt, így nem ütötte meg a hátát. Az a ló kicsit idegesebb volt, nem kellett volna erre a terepre vinni, de szerencsére nem nekem jutott.
A következő nap mindenki útnak indult Sógival együtt. Három órán át autóztunk. Feljutottunk 3800 m magasra, és onnan távcsöveztünk. Felfedeztünk 16 kost, láttam, hogy van köztük lőhető, erős kos is. Az ottani kísérők is úgy vélték, hogy van köztük olyan, amelyet érdemes lenne meglőni. A problémát az jelentette, hogy a kosok is láttak bennünket, és jóllehet, még igen messze voltak, elkezdtek előlünk futni. Megfigyeltük, melyik irányba tartanak, és a vezető ennek alapján tudni vélte, hol fognak lefeküdni délidőben. Addig azonban elmentünk másfelé, hátha látunk másik csapatot is, de több argali nem került a szemünk elé. Visszafordultunk, és a vezetők irányításával egy magas ponton, egy szikla mögé csúszva próbáltuk megkeresni a korábban látott kosokat. Sikerült is megpillantani őket, 1,5-2 km-re feküdtek le, élvezték a napsütést. Rendkívül szép idő volt, nyugalomban érezték magukat a kosok is ebben a szép völgykatlanban. Kidolgoztuk a tervet: Sógi és még egy kísérő ott maradt, a helyi vezető, a tolmács és én közelebb cserkeltünk a kosokhoz, hogy kiválaszthassunk egy öreg, erős szarvú példányt. Sajnos alig találtunk alkalmas fedezéket, félő volt, hogy észrevesznek bennünket a kosok. Körülbelül 500 méterre tudtuk megközelíteni őket, ott elbújtunk egy szikla mögött, és figyeltünk. Innen kellett eldönteni, melyik az a kos, amelyet érdemes kilőni, amelynek igazán szép a csigája. Szerettem volna közülük egy olyan Marco-Polo típusú argalit lőni, amelynek kisebb ívű a szarva, és a vége kifelé fordul. A vezetőm azonban a vezérkos elejtését javasolta. Szerinte 13 éves lehet. Az volt a legöregebb, vastag, erős, nagy ívű szarvat viselt, de nem jött úgy ki a szarv vége, mint a többieknek. Ilyen messziről viszont úgy gondolta, nem tudjuk elejteni. Megmértem a távolságot, szinte pontosan 500 m-re volt. Megmértem a szél sebességét és a magasságot is – 3800 méteren jártunk. Mondtam a vezetőnek, hogy úgy érzem, meg tudom lőni. A helyzet a kosoknak is gyanús lett, felálltak. Elöl a vezérkossal elindultak. Céloztam. A szél miatt 10-15 cm-re hátrébb fogtam, és meghúztam a ravaszt. Figyeltem az állatot, hallottam a lövedék becsapódását. A kos úgy 30 m-re elszaladt, majd megállt. Társaim kiabáltak, hogy lőjek, lőjek. Láttam, hogy a tüdő tájékán véres az oldala, és egyszer csak összeesett. A többiek továbbfutottak, majd 100-150 m megtétele után visszaszaladtak, és tanácstalanul álltak, nézték a vezérüket, nem tudták, kit kövessenek. Egy-két perc múlva indultak csak meg másik irányba. Sógiék a túloldalon mindent láttak, és nagyon örültek a sikeremnek. Mindenki odajött a koshoz. Szívem, lelkem összeszorult, amikor megláttam ezt az ősállatot, amelynek teste olyan nagy volt, mint egy szarvastehéné. 52,5 inches csigája valami csoda volt számomra. Az idő is gyönyörű volt, madarat lehetett volna fogatni velem. Megadtuk az argalinak a végtisztességet.
Már akkor eldöntöttem, hogy nekem a következő évben is vissza kell jönnöm ide, és meg kell lőnöm egy másik argalit, egy mutatós típust. Azóta is, amikor bemegyek a trófeaszobámba, nagy gyönyörűséget érzek – minden vadász álma egy ilyen vadat elejteni. Nagy élmény volt számomra, jól éreztem magam, és megszerveztem a következő évet Sógival, hogyan, mikor érdemes jönnöm.
2006-ban szintén augusztus végén, Forczek László barátommal indultunk argalivadászatra. Ezúttal Ulánbátorba megérkezett a puskám is. Az első nap látogatást tettünk a Mezőgazdasági Múzeumban, és ott megbeszéltünk mindent. A következő napon elindultunk az Altaj-hegységbe. Most a Góbi felőli oldalra mentünk, ez más jellegű terület, más vidék volt, és ugyancsak szép táj. A mongol emberek szeretete lenyűgöző, ezúttal is finom ételekkel vártak. Első nap ismét puskabelövés volt a program. Erre az évre új puskát állítottak össze részemre. A barátom puskája sajnos elállítódott, később volt is baj belőle. Miután megtörtént a belövés, együtt indultunk terepjárón. Magas pontot kerestünk. és onnan néztünk körbe a távcsővel. Mindössze egy kost láttunk, de az is nagyon messze volt. Próbáltunk közelebb jutni hozzá, de többé nem találtuk meg. Este elterveztük, hogy a következő nap átmegyünk Sógival egy másik területre. El is indultunk a terepjáróval, de viharba kerültünk, elvétettük az utat, nagy kitérőket tettünk, és végképp eltévedtünk. Éjfélkor végre az egyik vadőr jurtájához értünk, ott szálltunk meg. A jurta biztonságos volt, jót ettünk és jót aludtunk. Másnap hajnali öt órakor keltünk, és indultunk. Sátrakat is vittünk a terepjáróval. Ahová tartottunk, a hegyen frissen esett hó volt, és 29 kos szépen, libasorban haladt fölfelé. Távcsővel láttam, hogy vannak köztük erős kosok is, gondoltam, itt is szerencsém lesz. Felállítottuk a sátort, majd elindultunk, hogy utolérjük a kosokat. Négyórai gyaloglás után, a fennsíkon, 3900 m magasan pillantottuk meg őket. Azok is észrevettek bennünket, és két csoportra oszlottak. Azt a csapatot követtük, amelyik oldalt kivált. Egy óra múlva utol is értük őket és 1000-1200 m távolságból tudtuk figyelni mozgásukat, 3-4 órán keresztül. Volt köztük egy olyan példány, amely kifejezetten tetszett, amelyet szerettem volna meglőni. Megpróbáltunk közelebb kerülni hozzájuk, csúsztunk-másztunk, míg végre 500 m-re beloptuk őket. A szél azonban hátba kapott bennünket, és az állatok odébb húzódtak. Telt az idő, és jobb híján úgy döntöttem, hogy megpróbálom meglőni a kiválasztott kost. Otthon gyakoroltam eleget a távlövést. Ekkor 620 m-re voltak tőlem, a kosoknak azonban valami gyanús lehetett, mert ismét elindultak. Mérésem alapján 17 km/h sebességű szél fújt. Beállítottam a kompenzátort, a nagyítást, és amikor a kos, amelyet kinéztem, megfelelően állt, odalőttem. Hallottam, hogy huppant a lövedék, láttam, hogy a kos májlövést kapott. Ennek ellenére csak 20 m-re ment, és lefeküdt. A második, a kegyelemlövés jól sikerült. A mongolok örömmámorban úsztak, hogy sikerült meglőnöm ilyen messziről a kost. Megérte a sok költség, amit a puskáimba öltem és a rengeteg gyakorlás. A technika, a távolságmérés, a céltávcső, minden az én örömömet és az ottani emberek örömét szolgálta. Mikor a koshoz odaértünk, még nagyobb lett az örömöm: 53,5 inch. Vastagsága ugyan elmaradt a tavalyitól: 48 cm. Kis ívű, gyönyörű, látványos trófea. Megnyúztuk, és eldöntöttem, hogy teljes nagyságában fogom kipreparáltatni. Az idő rosszra fordult, hatalmas havazás kezdődött. A lovakra felpakoltunk és elindultunk. Mire a táborhoz értünk, már 15 cm-es hóban tapostunk. Ott derült ki, hogy a sofőr eltűnt a puskámmal, hálózsákommal – eltévedt. Másfél óra múlva került elő, akkor végre megkönnyebbülve ünnepelhettünk. A mongolok büszkén itták az argali vérét, hogy erősek legyenek és bátrak.
A barátom, akivel együtt vadásztunk, szintén jó csigájú kost lőtt, és szép élményei voltak. Ez is nagy öröm volt számomra. Akkor Sógival megbeszéltük, ha Isten erőt ad, még egy argalit megpróbálok ejteni, ha úgy adja a sors. Jó barátsággal búcsúztunk el Sógitól és a többi mongol embertől.