A vadászálmok birodalmának nevezi Hidvégi Béla a magashegyek világát. Igaza van, minden olyan vadász számára izgató és vonzó célpontot jelentenek az égbenyúló csúcsok, akik ki akarják próbálni magukat, nem félnek a kihívásoktól és hajlandóak lemondani minden kényelemről. 2006. szeptemberében az én évtizedes vágyakozásom beteljesült. Altáji kőszáli kecskére vadásztam Mongóliában.
Mongólia önmagában is érdekes a magyarok számára. A mindmáig fennmaradt nomád pásztorélet ugyanis azt az életformát és kultúrát őrzi, mely a honfoglalás előtt a miénk is volt. Mintha ezervalahány évet visszarepültem volna az időben! Ráadásul Mongólia 2006-ban ünnepelte Dzsingisz kán birodalomalapításának 800. évfordulóját, így aztán ez idő szerint az ország mindennapjaiban felfokozott erővel fonódik egymásba múlt és jelen.
A vadászvendég, természetesen, Ulánbátorban lép mongol földre. A mongol légitársaság (MIAT) Berlin-Ulánbátor között közlekedő Airbusáról és annak szolgáltatásairól, valamint légi kísérő személyzetéről csak a legjobbat mondhatom. Ulánbátor is meglepetés: az elmúlt tizenöt év alatt színes, nyüzsgő, gyorsan fejlődő nagyváros lett. De sem az emeletes áruházak, sem a kitűnő éttermek és bárok nem igazán érdeklik azokat, akik az Altájba vágynak. Hetente háromszor repülnek a belföldi járat gépei Hovdba, mely a Mongol-Altáj kapujának tekinthető. A fővárostól 1450 kilométernyire fekszik ez az alig 25 ezer lakosú település. A vadászok útjai itt válnak szét. Mi Hovdtól dél-keleti irányba autóztunk az előre kiépített táborunk felé. A mintegy 250 kilométeres utat hét óra alatt tettük meg. Mongóliában gyakorlatilag nincs úthálózat.
A tábor három jurtából állt. Egyik a vendégvadászoké – nekem dr. Gergely Imrével volt szerencsém együtt vadászni -, a másik a konyha, a harmadik pedig a mongol személyzet szálláshelye volt. A szállodák kényelmét senki se keresse egy jurtában, de a jurta azért nem is kunyhó, sőt még csak nem is sátor. Két ágy, egy kis asztal két fotellel és természetesen egy vaskályha jelenti a berendezést. Tisztaság és tradicionálisan ésszerű elrendezés jellemzi a jurták belsejét. Szeptember végén, október elején már hidegek az Altájban az éjszakák. Fagypont körüli a hőmérséklet. Esténként befűtöttünk tehát, és miután ezen a tájon több száz kilométeres körzetben egyetlen fa sincs, a fűtőanyag nem is lehet más, mint jaktrágya. Mert jak – no és persze, ló, szarvasmarha, kecske, birka és teve -, ezerszámra járja errefelé a köves fennsíkokat, hegyoldalakat. A buja vegetáció, a gazdag legelők országából érkező idegen számára egyszerűen felfoghatatlan, hogyan képesek ilyen sivár viszonyok között megélni az állatok.
A mi táborunk 2600 méter magasan állt, viszonylag közel a 4090 méter magas Sutai uul hegycsúcshoz, melynek a hósapkája a forró nyári hónapokba sem olvad el. A vadászatra minden reggel már a hajnali sötétségben el kell indulni, mert a távolságok nagyok, az előrehaladás pedig lassú. A tábor személyzete egy fővadászból, két vadászból, két gépkocsivezetőből, két tolmácsból, egy szakácsból és egy háziasszonyból állt. Itt jegyzem meg: szakácsunk ízes, akár európainak is mondható élelmezést biztosított a számunkra. A vadászathoz minden vendégvadásznak külön autó áll a rendelkezésére. Megtanultam becsülni az itthon oly sokszor lesajnált UAZ-okat! Volt olyan nap, amikor 3350 méter magasra küzdöttük fel magunkat az autókkal, hogy aztán onnan már gyalog folytassuk az utunkat. Az Altáj nem turistautakhoz szokott kirándulóknak való hely. A meredélyek többségét kőlavinák zúzaléka borítja. Jó bakancsra és jó lábizmokra van szükség a leküzdésükhöz. Én az utazás előtt több mint egy hónapon át napi 5-6 kilométert meneteltem esténként, egy súlyzókkal megterhelt hátizsákkal a vállamon. A szomszédok kilestek az ablakon a függönyök mögül, és alighanem azt gondolták, hogy meghibbantam. Számításaim szerint 150 kilométert tettem meg így a felkészülés jegyében. Szükség is volt rá. Ami a fizikai erőnlétemet illeti, nem is voltak különösebb nehézségeim. Az első nap azonban – és részben a második is -, azonban rettenetes volt. Az első óra után szinte nem kaptam levegőt. Hörögve, kapkodva lélegeztem, megfájdult a fejem, szórós, fájdalmas nyomást éreztem gyomorszájban. Ezen a napon tíz órát voltunk fenn a hegyen! Az első győzelmet tehát önmagam felett arattam, mert – bár iszonyúan szenvedtem – nem adtam fel, és végül is már az első vadásznap délutánján sikerült elejtenem a bakomat is. Hatvanhat éves vagyok…
Meglehetősen sok az Altájban a kőszáli kecske. Minden vadásznapon láthatnak a vadászok egy-két csapatot. Mi először egy tizennyolc egyedből álló csapatot pillantottunk meg, de lövéshez nem jutottunk. Nagyon éber állatok az ibexek. És természetesen, mindig a másik hegyen vannak! Dr. Gergely Imre – aki egy bravúros, 635 méteres lövéssel -, egy argalit is elejtett – háromszáz méternél is hosszabb lövéssel zsákmányolta az ibexét. Nekem szerencsém volt: 120-130 méterről lőttem a bakomat. Igaz: futtában. Ez akkor már a harmadik kísérletünk volt. Másztunk, kúsztunk – de az ibexek mindig faképnél hagytak bennünket. A sok kudarc már-már felmorzsolta az erőmet és a hitemet, amikor is egy öt fős csapatot sikerült megközelíteni. De alattunk mozgolódtak, csak a csodás szarvak látszottak. Hosszú perceken át hasaltunk a sziklák között, várva és remélve, hogy feljebb jönnek és láthatóvá lesz a testük is. De e helyett egyszer csak eliramodtak. Hallatszott a patáik és a legördülő kövek zaja. Ekkor ösztönösen felugrottam és az utolsónak eliramló bak elő dobtam a lövést. Ne kérdezze senki, hogy mennyit tartottam elé. Nem volt idő számításra, ballisztikai elemzésre. Reflex-szerűen történt mindent, valahogy úgy, ahogy a téli hajtásokon a lénián átrepülő disznó elé dobja az ember a golyót.
Tökéletes, szívtájéki találat volt. A bak 25 méternyire feküdt a rálövés helyét jelző első csepp vértől. Könnyezve vettem birtokba. A hibátlan, vastag szarvak hossza 90 centi, a bak életkora 11-12 év. Nem kerül be a rekordok könyvébe, de az én vadászéletem krónikájában a legszebb és a legértékesebb oldal az övé.
A visszalévő vadásznapokat dr. Gergely Imre barátom társaságában töltöttem, immár akklimatizálódva és gondtalanul. Volt időm a mongol vadászok ténykedését is alaposabban megfigyelni. Nem szószátyár és nem hízelgő emberek. Dr. Zoltán János professzor, Mongólia jó ismerője, azt mondta egyszer nekem, hogy minden mongol egy kán. Ezt most megtapasztaltam. Jóakaratúak, udvariasak, de minden körülmények között szuverének. Ismerik a terepet és soha sem adják fel. Újabban gyakoriak az Altájban a magyar vadászok, így aztán már sokat tudnak hazánkról Sőt, már jó néhány magyar szót is ismernek.
Azt a címet adtam ennek a kis beszámolónak, hogy kettős győzelem. Igen. Ahhoz, hogy az ember legyőzze a magas hegyek királyi vadjainak egyikét – a kőszáli kecskét vagy az argalit -, először mindenkinek önmagát kell legyőznie.